BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ)
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ)
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A közoktatási törvény tervezete olyan volt számunkra, mint a Loch Ness-i szörny. Mindig jött valaki, aki már állítólag látta, de csupán néhány nappal parlamenti tárgyalása előtt nyerhettünk tényleges bizonyságot létéről. És éppen ez volt a törvény-előkészítés jellemzője. A minisztérium munkatársai hónuk alatt egy-egy félkész törvénnyel barangoltak az országban, és részleteket olvastak föl a készülő műből. A kritikai megjegyzésekre pedig azzal válaszoltak, hogy ugyan már, ez a részlet nem is létezik többé.
Ilyen körülmények között a törvény előkészítésének semmilyen megegyezést kereső szerepe nem volt. Továbbmegyek, és megkockáztatom: éppen az volt a szándék, hogy az ellentétes érdekeket, ha már egyeztetni nem volt ereje a kormányzatnak, legalább hatástalanítsa.
Utolsó évébe lépve az első, demokratikusan választott Kormányról elmondható, hogy az oktatás területén elszalasztotta a kínálkozó lehetőségeket. Az oktatási törvények, akár ha keresztül is préselődhetnek a Parlamenten, már új Kormánynak kell szembenéznie a törvény következményeivel. Mulasztás egyaránt történt törvény-előkészítési és kormányzási, oktatáspolitikai szempontból.
Ez a Kormány elmondhatta volna magáról, hogy társadalmi közmegelégedésre hozott törvényt. Kimunkálhatott volna egy átfogó társadalmi közmegegyezést, mely kétségtelen történelmi érdeme és hivatása lett volna. Ezzel szemben viszont az elégedetlenek hadát hívta ki maga ellen.
Ez a Kormány elmondhatta volna magáról, hogy olyan politikát folytatott, mely elősegítette egy modern oktatás megteremtését Magyarországon. Ehelyett kapkodott, hitvitákat szított, és az oktatás rendszere ma ott tart, ahol tartott volna e Kormány nélkül is.
Tisztelt Ház! Vegyük számba, milyen törvényre lenne szüksége a Magyar Köztársaságnak. Abból a nyilvánvaló tényből indulhatunk ki, hogy a korábbiaktól alapvetően eltérő elvek alapján fog működni a gazdaság és társadalom. Az egyéni autonómiát és szabadságot tisztelő társadalmat, a parlamenti demokráciára épülő politikai rendszert és a nemzetközi munkamegosztásba betagozódó modern piacgazdaságot csakis az oktatás hozzájárulásával valósíthatjuk meg. A magyar oktatásnak ezért minél hamarabb olyannak kell lennie, amely megtanít a személyiség és autonómia tiszteletére. Pontosságra, megbízhatóságra és kiszámíthatóságra nevel. Az egyéni konfliktusok erőszakmentes kezelésére. Megtanít arra, hogy a társadalmi konfliktusok esetén a joghoz folyamodjunk. Megtanít arra, hogy mi a szerepe a nyilvánosságnak.
Az oktatásnak olyannak kell lennie, mely felkészít az állandó változásokra, arra, hogy az egyén új helyzetekben is feltalálja magát. Az oktatásnak erősítenie kell a szolidaritást és fokozni az együttműködés készségét. Nos, éppen ezek a távlatok hiányoznak a törvényből. De az is bizonyos, hogy a törvényt most már úgysem fogjuk távlatokkal föltölteni, ha eddig ezekről a kormányzatnak nem sikerült számot adnia. Inkább igyekszem én is olyan javaslatokat megfogalmazni, melyek az imént vázolt általános igények irányába mozdítanák a törvényt, egyúttal kiküszöbölnék az oktatási kormányzat egynémely káros gyakorlatát, melyet most törvénybe szeretne iktatni.
Az a módosítás, amit mindenképpen meg kell tennünk, a tanszabadságra vonatkozik. A törvénytervezet ugyanis nem teremti meg ennek feltételeit. A törvény bevezetőjében deklarált elv visszavétele nem nyiltan történik, hanem megbúvik a paragrafusok között. A remény először még fölcsillan a 85. § (3) bekezdésében, mert ebben az olvasható, hogy jogi személyek, alapítvány, egyház, gazdálkodószervezet, egyesület, szövetkezet, kisebbségi érdek-képviseleti szerv és természetes személyek is részt vehetnek nevelési-oktatási intézmény illetve pedagógiai szakszolgálat és szakmai szolgáltatóintézmény létesítésével és fenntartásával az önkormányzat feladatainak teljesítésében. A törvényjavaslat e bekezdésén kívül aztán mindenütt másutt egy központosított rendszer körvonalai bontakoznak ki.
Engedjék meg, hogy idézzek két árulkodó mondatot. Az egyik: pedagógiai szakmai szolgáltatóintézmények a területi és az országos pedagógiai szakmai szolgáltatóintézmények. Csak nem a regionális oktatásügyi központokra gondol a törvényalkotó?
A másik: a pedagógiai szakmai szolgáltatásokat az igényeknek megfelelően kell szervezni. Kinek szól ez az előírás? Egy sokszereplős piacot nem ki, hanem mi szervez. A kereslet, meg a kínálat és a szolgáltatás minősége. Ha pedig valaki mégis szervezni akarja, akkor az csak valami központi akarat lehet. Egy modern társadalomban túl nagy választék nincs központi akaratból, csak a minisztériumról lehet szó. És valóban, miközben a 95. § leírja mindazt, ami ténylegesen egy miniszter feladata - a közoktatás hosszú és középtávú tervének kidolgozása, az országos vizsgarendszer fejlesztése, az iskolahálózat és iskolaszerkezet átalakulásának figyelése, fejlesztési program kidolgozása, az új pedagógiai problémák vizsgálata -, azonközben a 93. és 94. § szerint a miniszter gondoskodik az országos pedagógiai szakmai szolgáltatásokról, dönt a tankönyvjegyzékbe történő felvételről, gondoskodik a nevelési-oktatási intézményekben folyó pedagógiai munka szakmai ellenőrzéséről. Tehát egészen az iskolák szintjéig avatkozik bele azok életébe. Nyilvánvaló, hogy a tanszabadság követelményének érvényesülése érdekében ezeket a passzusokat egyszerűen el kell majd hagyni a törvényből, és ezáltal még olvasmányosabb is lesz.
A tanszabadság összetevője a tartalmi szabályozás is. Amikor nemzeti alaptantervről beszélünk, a mi elképzelésünk más, mint a kormányzaté, a törvényjavaslaté. Szerintünk egy ilyen dokumentumnak kerettantervnek kellene lennie, és nem irányelvek gyűjteményének. Jobbnak tartanánk, ha értékfelfogása nyitott lenne, és nem egy irányban elkötelezett. Ha kétszintű szabályozást valósítana meg: kerettanterv és helyi tanterv, nem pedig háromszintűt: irányelv, kerettanterv, helyi tanterv. Ha országos vita legitimálná, és nem titokban készülne. Ha műveltségi területeket tartalmazna, nem pedig hagyományos tantárgyakat.
A NAT létrehozását, különösen a követelmények meghatározásának és a tankönyvek elfogadásának menetét törvényi szinten kell szabályozni. Azért nem szabad ezt miniszteriális szinten tartani, mert a követelmények meghatározása éppen az, amivel a közoktatási rendszerben megtalálható jelentős érdekek a leginkább elő fognak törni. Az oktatáspolitikai konfliktusok nagy része a NAT készítésére fog áttevődni. Az egész közoktatás alapvető és hosszú távú érdeke az, hogy ezen érdekek megfelelő módon megjelenjenek és összhangjuk kialakuljon.
A Nemzeti Alaptantervhez, a tankönyvellátáshoz, az oktatásirányításhoz kapcsolódva azonban a minisztérium a már említetteken kívül is szorgosan igyekszik hatalmát tovább építgetni. A Művelődési és Közoktatási Minisztériumban januártól létrejött és csöndben teszi dolgát a három T tanácsa: a Tanterv, a Tankönyv és a Taneszköz Tanács. Amolyan régiesen működik ez a cenzúrabizottság közvetlenül miniszteri felügyelet mellett. Jóváhagyja a tankönyveket és a tanterveket, ha valamilyen izgatót észlel valamelyik tankönyvben, akkor azt kijavíttatja, s a könyv megkapja a miniszteri jóváhagyást.
Valóban lennie kell olyan testületnek, amely a tartalmi szabályozás és fejlesztés szakmai kérdéseiben megalapozottan dönteni tud. Egy ilyen testület azonban csakis szakmai alapon szerveződhet, nem kinevezési, hanem delegációs alapon.
Van a közoktatási törvény tervezetében két zavaros rendeltetésű, egymást átfedő grémium, melynek tagjait a miniszter nevezi ki. Egyik az Országos Köznevelési Tanács, másik a Közoktatás-politikai Tanács. Ezt a két testületet lehetne átalakítani olyanná, mely az oktatás tartalmi modernizációjának aktív intézménye lehetne. Ehhez azonban le kellene mondani arról, hogy például az Országos Köznevelési Tanácsot az oktatási miniszter személyes tanácsadó testületének fogjuk föl, melynek tagjait érdekes módon, ráadásul három évre nevezi ki a miniszter, vagyis a jelenlegi miniszter a következő miniszter tanácsadó testületét nevezi ki.
(17.30)
Tisztelt képviselőtársaim! A tanszabadság említett két összetevőjének, a szakmai szolgáltatások, a tankönyvek, taneszközök piacának és a tartalmi szabályozásnak a modernizációt kell szolgálnia.
Szeretném hangsúlyozni, hogy az, amiben egyet kellene értenünk, s amit maradéktalanul követnünk érdemes, az az a cél, hogy az oktatás tartalma megfeleljen mindazon követelményeknek, amelyeket a demokráciára és a piacgazdaságra való áttérés tartalmaz a társadalommal szemben, illetőleg amelyek elé a modern társadalom állítja az egyént.
Napjainkban a magyar gyerekek jelentős része egész iskolai pályafutása alatt nem kerül komolyabb kapcsolatba azzal a problémavilággal, amely a modern demokráciát jellemzi. Nem készülnek fel, hogy alkalmazkodjanak az állandó változásra. Nem kapnak komoly felkészítést ahhoz, hogy élni tudjanak a demokrácia alapvető intézményeivel, hogy illeszkedni tudjanak abba a tágabb kulturális és gazdasági közösségbe, melyet Európa alkot.
A mai iskolai tananyag általában véve nem tükrözi azokat a drámai kihívásokat, amelyek elé a technikai és tudományos fejlődés állítja a társadalmakat. Alig jelennek meg a tananyagban azok a globális problémák - környezetszennyezés vagy nemzeti és etnikai konfliktusok által veszélyeztetett világrend -, amelyek már rövid távon is meghatározhatják az emberiség jövőjét, s amelyekkel csak egy olyan generáció lesz képes szembenézni, amely a problémákra szellemileg és lelkileg felkészült.
A magyar iskolába nem hatoltak be az eléggé új, hatékonyabb tanítási és nevelési módszerek, ezek az iskolák nem eléggé korszerűek. Nem képesek megbirkózni a gyermektársadalom sokféleségével, nem tudnak mit kezdeni az egyéni különbözőségekkel, nincsenek jó módszereik a hátrányok kezelésére, a tanulási kedv felkeltésére.
Tisztelt Ház! Essék még néhány szó a finanszírozási elképzelésekről is, hiszen ez az a terület, ahol az oktatási kormányzat politikája és a Kormány programja a leglátványosabb formában mondott csődöt.
Most, hogy már mindenki tudja, hogy a közalkalmazotti törvény előírásait a Kormány nem kívánja betartani, a legkülönbözőbb trükkökkel hozakodik elő, hogy még több pénzt spóroljon ki az oktatásból. A jelenlegi fejkvótás finanszírozásnak nevezett rendszer nem tökéletes, hiszen érzéketlen a fenntartás igen sokféle helyi jellegzetessége iránt és hordozza mindazt a negatívumot, melyek általában az önkormányzatok finanszírozási rendszerének megoldatlanságából erednek. Van azonban három pozitív vonása.
Az egyik, hogy alkupozícióba hozhatja a szülőt, aki, ha elégedetlen az iskolával, gyerekével együtt a normatívát is elviheti máshova.
A másik az elsőből fakad. Minőségi versenyre készteti az iskolákat.
A harmadik pozitívum csak a törvényjavaslatban lévő új megoldással szemben említhető. A közoktatás szereplői három év alatt megszokták a fejkvótát, az új javaslat pedig semmit nem old meg az eddigi problémákból, ám újakat gerjeszt.
A meglévő rendszerrel tehát nincsenek alapvető bajok, ezért itt a rendszerváltás sem indokolt. Előnyei nagyobbak, mint hátrányai, és lényegében ilyen rendszer kiépítésére törekszik több fejlett európai állam.
Értelmetlen a rendszer feláldozása olyan remények érdekében, melyeket más rendszer sem fog teljesíteni. Problémáink tulajdonképpen nem a pénzelosztás módjából származnak, hanem egyszerűen abból, hogy nincs elég pénz. Az ami megoldandó, a rendszeren belül is megoldható.
A törvényjavaslatban szereplő finanszírozási rendben az állam csak a béreket vállalja, az épületfenntartást, mivel arról nem szól, értelemszerűen a fenntartóra bízza. A bér kiszámítási módja pedig egy kvázi tanulócsoport szerinti finanszírozásban történik. Technikailag ez mondjuk úgy oldható meg, ha a konkrét iskolák konkrét pedagógusait veszik alapul a maguk konkrét életkorával, végzettségével, szolgálati idejével. Ha pedig egy iskolában az engedélyezettnél több pedagógus van, akkor azt is központilag kell megmondani, hogy kit bocsássanak el. Vagy ami ugyanaz, azt kell megmondani, hogy az ötéves szolgálati viszonnyal rendelkező Marika néni vagy a 15 éves szolgálati viszonnyal rendelkező Zsuzsa néni bérét fogják átutalni.
Másképpen is elképzelhetjük ugyanezt a történetet. A törvénytervezet előírja, hogy milyen átlag tanulólétszámokra milyen átlag pedagógusszám jut, s a központi költségvetés csak az így meghatározott pedagógusoknak a a bérét utalja ki. Az iskolában viszont ennél több pedagógus van, vagy más a képzettségi, munkaviszonyban eltöltött idő összetétele, hiszen ezek a pedagógusok meglehetősen konkrétan léteznek. S így, mivel már nem a konkrét pedagógusok bérét juttatja el a kormányzat az iskolához, megint csak elbocsátásokra kerül sor. Akár így, akár úgy, a törvénynek az a szándéka, hogy garantálja a pedagógus béreket, megint csak kivihetetlen, másképpen fogalmazva: ámítás.
Ez a finanszírozás rendszerében is rossz, hiszen az iskolák elveszítik belső életük rugalmas alakításának lehetőségét, keresettségük nem érvényesül rögtön, minden egyes odakívánkozó tanuló után, hanem csak elnyújtva akkor, ha a plusz tanulók száma eléri a következő átlagos csoportlétszámot. És a szülők elveszítik a lábbal szavazás lehetőségét is.
Tisztelt képviselőtársaim! Egy modern törvény a közoktatás szereplőinek viszonyát szabályozza és olyan elveken nyugszik, melyeket a társadalom nagy része oszt. A közoktatási törvénytervezet nem felel meg ezeknek a kívánalmaknak.
Sokan mondják azt is: legyen már törvény, bármilyen is, hadd szűnjön meg a bizonytalanság a közoktatásban. Sajnos, azonban be kell majd lássuk, hogy a bizonytalanság nem szűnik, ellenben az oktatási kormányzat biztos törvényi háttérrel saját szája íze szerint avatkozik majd be az iskolák, mindannyiunk életébe. Ha ezt a törekvését meg lehetne nyirbálni, és a tervezetet olyan irányba sikerülne tovább dolgozni, hogy az valóban egy modern Magyarország oktatási törvénye lehessen, akkor nyugodtan várhatjuk a következő kormányokat és ellenzékeket: az oktatási törvény mindannyiunkat ki fog szolgálni.
Mondandómban igyekeztem olyan javaslatokat tenni, amelyek, azt hiszem, elfogadhatóak a kormánytöbbség számára is. Javaslom a tartalmi modernizáció elvének megfogalmazását és törvénybe iktatását, egyidejűleg az elavult miniszteriális irányítás intézményi eszközeinek leépítésével. A finanszírozás módjának finomítását, de nem új, szintúgy pénztelen alapokra helyezését. Meggyőződésem, hogyha a kormánykoalíció elfogadja javaslatainkat, attól hatalma kisebb nem lesz, viszont oktatási törvényünk időtállóbbnak bizonyulhat. (Taps.)
