PETŐ IVÁN, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
PETŐ IVÁN, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
PETŐ IVÁN, DR. az SZDSZ vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az oktatás, értve ezen annak rendszerét és tartalmát egyaránt, minden társadalomban az alapvető intézmények közé tartozik. Nyilvánvaló, egy alapvető intézmény működési rendjébe belenyúlni, jövőjét hosszabb távon meghatározni csak a lehető legszélesebb egyetértésre építve lenne szabad. Másodlagos, hogy egy kormányzat ezt az egyetértést széles körű előkészítő viták során, a szakma támogatottságának biztosításával, vagy ezt részben helyettesítő, mondjuk, kétharmados parlamenti többséggel szerzi-e meg. Ha szándékában állt a kormányzatnak e széles körű támogatottság megszerzése, most, a közoktatási törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: ez nem sikerült eddig. Ennek ismeretében foglalkozom elsőként az oktatási törvényjavaslat előkészítésével, és csak ezután térek ki magának a javaslatnak öt, átfogóbb tartalmi problémájára.
A javaslat előkészítésének utolsó másfél éves szakaszában hol nyilvánosságra hozott, hol kiszivárogtatott tervezetek keringtek az országban, és ezekről a soha nem tudni hányadik változatokról jelentek meg újságcikkek, rendeztek helyi fórumokat. Hivatalos egyeztető tárgyalások egyetlenegyszer indultak a másfél év alatt, de ma már senki nem tudná megmondani, hogy ezek félbemaradtak-e, vagy esetleg eredménytelenül értek véget. Mindenesetre egy biztos: egyetértés a törvénytervezet főbb kérdéseiben a pedagógustársadalom képviselői, a végrehajtásban döntő szerepet játszó önkormányzatok vagy a Parlamentben helyet foglaló pártok között - melyek így-úgy mindenképpen meghatározó szerepet játszanak az ország jövőjének formálásában - nem jött létre, mert a kormányzat ezt nem tartotta fontosnak.
Az SZDSZ ezért - és persze azért, mert kevés esélyét látjuk, hogy a javaslatban tisztázatlan alapkérdésekben a parlamenti vita során megteremtődhet a szükséges egyetértés - nem tartotta a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak.
Ugyanakkor tudjuk, a magyar közoktatásnak szüksége van törvényre; a pedagógusok és a szülők is igénylik ezt.
Tudjuk, az elmúlt három év bizonytalanságával sikerült olyan helyzetet teremteni, hogy a legtöbben már úgy vélekednek: legyen már valamilyen törvény; legalább ezen essünk túl! Mert, sajnos, tapasztalatból azt is sokan tudják, hogy egy törvény betűje önmagában úgyis keveset mond, hiszen például a tavaly júliusban életbe lépett közalkalmazotti törvény bértáblázatának hatálybalépését éppen a közoktatási törvény mostani tervezetével kívánják 1995-re halasztani.
Mi, akiknek szavazatunkkal nevünket kell, illetve kellene adnunk e törvényhez, ugyanakkor azt is tudjuk: enyhén szólva nem praktikus, ha egy kormányzat működésének utolsó időszakában fogadtat el széles körű támogatottság nélkül egy alapintézményt meghatározó törvényt. Ráadásul a Kormány maga is tudja, hogy nem évtizednyi időre szól e törvény, hanem függetlenül a kiszámítható politikai változásoktól, egy-két éven belül jelentős módosítást, kiegészítést igényel. Hiszen egyebek között úgy kerül parlamenti tárgyalásra, hogy az intézményrendszer működése szempontjából meghatározó tartalmi kérdésekről, a vizsgarendszerről és az ehhez szorosan kapcsolódó nemzeti alaptantervről semmi érdemi információval nem rendelkeznek ebben a pillanatban a képviselők. Csupán azt olvashatják ki az előttük fekvő tervezetből, hogy ezen tartalmi kérdések a Kormány hatáskörében majd valamikor eldőlnek.
Természetesen most, hogy a szerencsétlen előzmények után, szerencsétlen időpontban, azzal a szerencsétlen kormányzati elképzeléssel, hogy a nyári szünetig hátralévő néhány hétben ledaráljuk ezt a javaslatot - hisz szeptemberben, a tervek szerint, a törvénynek hatályba kell lépnie; igaz, éppen a követelményrendszer bizonytalansága miatt későbbi időpontra tervezik a hatálybaléptetést -, szóval, hogy most elkezdjük tárgyalni a javaslatot; mi legfőbb feladatunknak azt tekintjük, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb törvény szülessék.
Ennek jegyében térek rá a közoktatási törvény tervezetének azon főbb pontjaira, amelyekben szerintünk egyetértésre kellene jutnunk.
Az első alapvető kérdés: az oktatás szabadságának ügye; ennek három biztosítéka: a tanszabadság, az iskolaválasztás és az iskolaalapítás szabadsága.
Sokáig úgy tűnt, hogy a különböző parlamenti pártok közoktatási programja nem esik túl messze egymástól, és az egyik pont, amelyben teljes egyetértés van, éppen a szabadság megteremtése a közoktatásban.
A szabadságot természetesen a törvénytervezet - mint minden korábbi változata is - deklarálja. Ám a megvalósításához szükséges eszközök biztosításával már adós marad, sőt, kimondottan szűkre szabja azt.
A tanszabadság biztosításának feltétele elsősorban az iskolák autonómiája, amelyet az állam csak egy központilag meghatározott kerettantervvel és vizsgarendszerrel korlátoz. Fontos eszköze: a tankönyvek, a tantervek és a szakmai szolgáltatások szabad választása.
Az iskolák, illetve a pedagógusok döntsék el, hogy melyik tanterv alapján szervezik munkájukat, melyik tankönyvből tanítanak, kitől rendelnek szakmai szolgáltatást. Más szavakkal: ez azt jelenti, hogy az állam nem egy meghatározott tankönyvkiadót, tankönyvet, tantervet, tantervkészítőt vagy szakmai tanácsadót kell hogy támogasson, hanem az erre szánt pénzt a fogyasztóhoz kell, hogy eljuttassa valamilyen normatíva alapján.
A közoktatási törvény tervezete nem teremti meg a tanszabadság feltételeit. Persze, a nemes szándékot bizonyítandó, van egy paragrafus, amely kimondja: nevelési-oktatási intézmény, illetve pedagógiai szolgálat és szakmai szolgáltatóintézmény létesítésével és fenntartásával bárki foglalkozhat. Igen ám, de éppen a törvény kívánja létrehozni azt az intézményi rendszert, amely azzal fenyeget: nem csak és nem elsősorban a kerettanterv és a vizsgarendszer szab korlátot a tanszabadságnak, hanem például a pedagógiai követelmények diktálása is.
A pedagógiai szakmai szolgáltatásokat az igényeknek megfelelően kell szervezni - olvasható egy helyen a tervezetben. Egy másik hely kimondja: pedagógiai szakmai szolgáltatóintézmények a területi és az országos pedagógiai szakmai szolgáltatóintézmények.
(11.30)
A "területi" és "országos" jelzőknek csak államigazgatási rendszerben lehet értelme, piaci alapon szerveződő szakmai szolgáltatások esetében ezek képtelen kifejezések. Mintha egy iparpolitikai törvényben azt írná elő valaki, hogy a cipőellátást, vagy egy kultúráról szóló törvényben azt, hogy a magyar nép versellátását az igényeknek megfelelően kell szervezni területi, országos vállalatokkal, illetve folyóiratokkal.
Kinek szólnának ezek az előírások? Ha valakinek törvényben előírt kötelessége a szervezés, az csak egy hatóság, jobb hiányában a minisztérium lehet. És valóban: a javaslat szerint a miniszter gondoskodik az országos pedagógiai szakmai szolgáltatásokról, dönt a tankönyvjegyzékbe történő felvételről, gondoskodik a nevelési-oktatási intézményekben folyó pedagógiai munka szakmai ellenőrzéséről, tehát egészen az iskolák szintjéig avatkozik be azok életébe.
Ugye világos: tanszabadság van, csakhogy melyik tankönyv kap támogatást, hogy ki ad szakmai tanácsot, melyik pedagógiai elv a helyes, azt dönti el a hatóság, a miniszter.
Az iskolaengedélyezés és finanszírozás, tehát az alapítás tervezett rendje is a tanszabadság korlátozását szolgálja. Az még elfogadható, hogy egy magániskola csak akkor kapjon állami támogatást, ha megállapodást köt az önkormányzati feladatok ellátására. Az azonban, hogy ekkor ingyenesnek kell lennie, csak abban az esetben fogadható el, ha az állami támogatáson kívül az önkormányzatit is megkapja.
A törvénytervezetben vázolt két lehetőség helyébe hármas lehetőséget kellene állítani - mondjuk mi. Eszerint lehetne közfeladatot átvállaló magániskola, amely megkapja az önkormányzati kiegészítést is, s így ingyenes; lehetne közfeladatot csak részben átvállaló, amely csak a normatívát kapja meg, de szerződésben meghatározott mértékig tandíjat is szedhet; és végül lehet teljesen öntörvényűen működő, amely semmiféle támogatást nem kap.
A tervezet lehetővé teszi, hogy a helyi önkormányzatok tulajdonában lévő nevelési-oktatási intézmény tulajdoni vagy fenntartói jogát átengedje világnézeti alapon szerveződő fenntartónak.
Köztudott, hogy világnézeti alapon az egyházi iskolák szerveződnek, a magán- és alapítványi iskolák zöme pedig valamilyen alternatív pedagógiai rendszer alapján működik.
Semmi nem indokolja ez utóbbiak kizárását ebből az említett lehetőségből, ha amúgy vállalják a közoktatási feladatok ellátását. Az ilyen megkülönböztetés teljesen érthetetlen és alkotmányellenes, ugyanakkor, sajnos, megfelel annak az eljárásnak, hogy a javaslat az egyházi és más, nem állami fordulattal több helyen is kiemeli az egyházi intézményeket, holott az Alkotmánybíróság döntése szerint az egyháznak nincs kiemelt szerepe más iskolafenntartókkal szemben.
Ez a megjegyzés természetesen megint nem az egyházak korlátozásának, hanem mások egyenlő jogainak biztosítását kívánja szolgálni.
Az előttünk lévő tervezetből csak az következhet, hogy a magániskolák éppen olyanok lesznek, mint az államiak, önkormányzatiak, a sokszínű, versenyképes, versenyre késztető választék nem valósulhat meg. Az iskolaalapítás a tanszabadság adott korlátozásával, a közoktatás egyeniskoláival az iskolaválasztást már nem kell korlátozni, az a javaslat szerint maradhat az eddigi keretek között.
Másodikként említendő probléma az állami közoktatás világnézeti semlegessége. Itt, a Parlamentben, de más fórumokon is hosszas viták zajlottak ez ügyben, de a tervezet alapján mindez nem vezetett megnyugtató kormányelképzelés kimunkálásához.
A világnézeti semlegesség e téren - mármint az oktatás terén - számunkra azt jelenti, hogy az iskola sem a szülőt, sem a gyereket nem kényszerítheti alkotmányellenesen arra, hogy világnézetét megvallja. Amikor a szülő a gyerekét elküldi az iskolába, akkor nyugodt lehet afelől, hogy ott senki nem fogja a szülői ház világnézetétől idegen világnézetre nevelni. Megismertetik a gyerekkel a rivális álláspontokat, ideológiákat, világnézeteket, de nem akarják a tanulókat egyiknek sem megtéríteni. A csoportokat és a foglalkozásokat úgy szervezik, hogy egyetlen tanuló se tapasztalhassa meg a kisebbséghez tartozás kirekesztésre vagy kirekesztődésre alkalmas érzését.
Látható, ez - szemben minden más beállítással - nem azt jelenti, hogy maga a pedagógus semleges, hiszen ő élhet alapjogával, a lelkiismereti szabadsággal. Ez csak azt jelenti, hogy a világnézetére nem téríthet. Ha életét nem tudja térítés nélkül elképzelni, akkor lehetősége még bőségesen van felekezeti iskolákban, ahová a szülők épp azért iratják be gyerekeiket, hogy egy meghatározott világnézetet is kapjanak az általános ismeretek mellett.
A törvényjavaslat tartalmaz olyan passzusokat, amelyek mindezt biztosíthatják, de tartalmaz, sajnos, olyanokat is, amelyek, félő, békétlenséget teremtenek.
Amikor kimondja, hogy az állam, illetve az önkormányzat köteles tiszteletben tartani a szülőknek azt a jogát, hogy vallásuknak, világnézetüknek megfelelő oktatásban, nevelésben részesülhessenek gyermekeik, nyitva hagyja, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. Megfelelő világnézeti iskolák szervezését vagy saját iskoláik ekkénti működtetését? Csak helyeselhető, hogy a javaslat kitüntető figyelmet fordít a vallásos világnézetre nevelés, oktatás feltételeinek előírására. De az már nem, hogy nem teszi világossá: hogyan biztosítják ezzel együtt azt a szülői és tanulói jogot, hogy - miként a tervezet azt szintén kimondja: "Az iskola egész pedagógiai programjában és tevékenységében a tájékoztatást és ismereteket tárgyilagosan és többelvű módon közvetítsék."
A tervezet a mai szabályokhoz képest bizonytalanságot teremt, mert nem teszi egyértelművé, hogy a hit- és vallásoktatás megszervezése az egyházak feladata-e, és az intézményeknek csak a termet kell biztosítania, vagy a szervezést is magának az iskolának kell-e vállalnia.
Nem tűnik ki, hogy a leendő törvény szerint a hit- és vallásoktatás, illetve oktatói hogyan illeszkednek az állami és önkormányzati iskolák rendjébe, az oktatás tanítási időn kívül történik-e vagy tanrendbe iktatva, hogyan történik ez a foglalkozás az óvodában, ahol nincs is tanítási idő.
Ha egy törvény nem tartalmaz egyértelmű választ lényeges kérdésekre, akkor az önkényes értelmezéseknek nyit teret, ami jelen esetben sem a hitoktatásnak, sem az iskoláknak nem tenne jót.
A tervezet, mint említettem, tehát lehetővé teszi önkormányzati iskola átadását világnézeti alapon szerveződő fenntartónak. Ugyanakkor nem rendezi ennek technikáját. Nem világos, hogy ezt az elvet alkalmazni lehet-e fordított esetekben is. Alkotmányszerűnek ugyanis csak egy ilyen szabályozás lenne tekinthető.
Pontos szabályok hiányában félő, az eltérő igények permanens harca veszi kezdetét az iskolák át-, illetve visszavételéért.
A harmadik probléma a tantervi szabályozás ügye. Először is elfogadhatatlan, hogy a Nemzeti Alaptanterv és a követelményeket meghatározó vizsgarendszer ne e törvénnyel egyszerre, párhuzamosan készüljön.
Másodszor elfogadhatatlan, hogy egy olyan alapdokumentum, mint a Tantervi Szabályozás, amelynek közmegegyezést kellene tükröznie, a mindenkori kormányzat, illetőleg a miniszter kizárólagos döntési körébe kerüljön.
Nem elfogadva a kormányzat Nemzeti Alaptanterv tartalmával kapcsolatos nézeteit, de most nem vitatkozva ezzel, mert nincs előttünk, jelentem ki, e törvénytervezetet egyebek közt csak akkor tudjuk támogatni, ha garanciák születnek: a tantervi alapelveket politikai és szakmai érdekek egyeztetésével alakítja ki a mindenkori oktatási hatóság, és elfogadását törvényi szintre emeli. A közoktatás hosszú távú érdeke kívánja ezt, hogy ne akarja minden frissen hatalomra került párt vagy pártkoalíció saját ízlése szerint módosítani az iskolák követelményrendszerét.
A negyedik kiemelendő probléma az oktatásügy irányítása. Mi abból indulunk ki, hogy az oktatásügyben az államnak kettős feladata van. Egyrészt az intézményi működés jogi és meghatározott keretek között: anyagi feltételeinek biztosítása, másrészt a közoktatás társadalmi léptékű folyamatainak ellenőrzése, hogy az ellenőrzés tapasztalatai alapján a szükségessé váló oktatáspolitikai változásokat részint rendeletekkel, részint törvényjavaslatokkal kezdeményezzék. Mindehhez tantervbíráló bizottságot, tankönyvbíráló bizottságot, állami vizsgaszervezetet kell működtetni, szakértői és vizsgáztató névjegyzéket szükséges létrehozni, majd gondoskodni mindezek nyilvánosságáról.
(11.40)
Ezen túlmenően kutatóintézeteket kell megbízni a közoktatás országos és regionális problémáinak folyamatos figyelésével, elemzésével. Nélkülözhetetlen feltétel, hogy olyan minisztériumi szakapparátus működjön, amely a kutatóintézetek által feltárt problémák alapján adekvát javaslatokat tesz az oktatáspolitikát korrigáló rendeletekre és törvényekre.
Ez a tervezet a legtöbb hatáskört az említett kérdésekben közvetlenül a miniszter kezébe teszi le: miniszter által kinevezett országos köznevelési tanáccsal és olyan regionális oktatásügyi központokkal, amelyekről a tervezet még maga sem tudja eldönteni, hogy elsősorban igazgatási, információs vagy szolgáltató funkciót töltenek-e be. Egy ilyen irányítási rendszer számunkra elfogadhatatlan.
A minisztérium a területi, majd regionális oktatási központokkal szembeni szakmai ellenállásból sajátosan vonta le a tanulságokat.
Az egyik tanulság számára: a regionális oktatási központok létrehozásához nem kell a nehezebb érdekegyeztetést kívánó törvény - kényelmesebb ezeket felállítani miniszteri hatáskörben.
A másik tanulság számára az volt: a feladatokat nem szabad konkrétan meghatározni, mert akkor érdemi vita folyhatna e kérdésekről, és a szakmai érdekvédelmi szervezetek talán eredményesebben tudnának ellene tiltakozni.
A tervezetben ennek nyomán megjelenik egy szervezet nyolc, általánosan megfogalmazott feladattal, amelyek ugyanúgy lehetőséget adnak az iskolák mindennapi életébe való belenyúlásra, mint a törvénytervezet első változata a maga negyvenegy feladatával - csak éppen nem tudni semmit a hatáskörökről, és arról, hogy amikor majd a regionális oktatási központ megvizsgál, megfigyel, vagy figyelemmel kísér, vagy értékel valamit, akkor a következmény valamiféle szankció lesz-e, avagy pusztán egy papír jó tanácsokkal.
Elfogadjuk: vannak államigazgatósági hatósági és az állami vizsgarendszerhez kötődő ügyek, amelyeket központosítottan kell szervezni, irányítani, ellenőrizni. De ezeknek a feladatoknak az ellátására a regionális oktatási központok alkalmatlanok.
Az ötödik problémának a finanszírozás rendjét tartjuk. A jelenlegi "fejkvótás"-nak nevezett rendszer nem tökéletes, természetesen, hiszen érzéketlen a fenntartás igen sokféle helyi jellegzetességére, és küszködik mindazokkal a gondokkal, amelyek általában az önkormányzatok finanszírozási rendszerének megoldatlanságából erednek.
Van azonban három pozitív vonása:
Az egyik, hogy alkupozícióba hozhatja a szülőt, aki, ha elégedetlen az iskolával, gyermekével együtt a normatívát is elviheti máshová.
A másik az elsőből fakad: minőségi versenyre készteti az iskolákat.
A harmadik pozitívum csak a most kézben lévő javaslat új megoldásával szemben említhető: a közoktatás szereplői három év alatt megszokták a fejkvótát, az új javaslat pedig semmit nem old meg az eddigi problémákból, ám újakat generál.
A tervezett finanszírozási rendben az állam csak a béreket vállalja, az épületfenntartást - mivel arról nem szól - az önkormányzatokra, illetve más fenntartókra bízza - ami enyhén szólva merész ötlet a helyzet ismeretében. De hogy a Kormány bérekkel kapcsolatos ígéretei, vállalásai mennyire vehetők komolyan, azt a hatálybalépésről szóló fejezetbe nem túl gusztusosan elbújtatott, már említett elképzelés jelzi, miszerint a pedagógusok közalkalmazotti bértáblázatának bevezetését most már '94-ről '95-re tervezik halasztani.
Végezetül: a tervezet elején, az alapelvek között esik szó arról, hogy mit is kell biztosítania az államnak és a helyi önkormányzatoknak az oktatás folyamatában. Sok minden fontos dologról esik itt szó - úgymint vallási és világnézeti meggyőződésről, óvodai vallási nevelésről, kollégiumi hit- és vallásoktatásról -, csak arról nem, hogy ennek az országnak olyan közoktatásra van szüksége, amely elősegíti a magyar gazdaság versenyképességét, a humán erőforrások fejlesztését, a munkaerő felkészültségének javítását, a korszerű műveltség kialakítását, amely megfelel azoknak a kihívásoknak, amelyek elé a demokráciára és piacgazdaságra való áttérés állítja a magyar társadalmat és a változásnak végtelenül kiszolgáltatott egyént; amelyben az oktatás segíteni akarja az egyén életesélyeinek növelését, és amelyben az esélyegyenlőség elősegítése fontos érték.
Nem az a fő baj, hogy mindezt egy felsorolásból kifelejtették, hanem az, hogy ez is az előzetes viták elmaradásának következménye, és félő: egy ilyen metodikával születő oktatási rendszer nem is tud megfelelni egészében az említett követelményeknek. Köszönöm. (Taps a bal oldalról.)
