KARSAI PÉTER, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka:
KARSAI PÉTER, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka:
KARSAI PÉTER, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tartom. Felszólalásom mottójául vett kijelentést Eötvös József 1868-ban mint közoktatási miniszter a Parlamentben mondta a népiskolai törvénytervezet kapcsán. Illendő, hogy bevezető gondolatként megemlékezzünk a magyarországi és ezen belül újkori iskolareformjainkról.
Gazdasági és politikai élet, valamint iskolaszervezés egymást kölcsönösen kiegészítő társadalmi valóságok. A termelés és a társadalmi fejlődés igényt támaszt bizonyos irányú és mennyiségű iskola iránt és azután a kifejlesztett iskolák serkentőleg visszahatnak a gazdasági és politikai életre.
Így érthető, hogy hazánkban minden nagyobb politikai vagy gazdasági változás egyúttal igen jelentős iskolareformokat hozott. Ezeknek időszakaszai az 1777, az 1868, az 1924, az 1948 körüli évekre estek úgy, hogy előbb az alsó szintű, majd egy bizonyos idő múlva a középső szintű oktatás került megreformálásra.
Az újkor első nagy szellemi, gazdasági mozgalma a Habsburg Birodalomra, benne országunkra szűkítve a felvilágosodásra és az árutermelésre összpontosító merkantilista évtizedekre esett. Ez hozta magával a török által elnéptelenített alföldi és délvidéki tájak benépesítését és termelésbe történő bevonását, az iparosabb környezetben pedig a bérmunka elterjedését. Ezeknek a gazdaságilag emelt szintű igényeknek azonban csak azok a néptömegek felelhettek meg, amelyeknél az alapfokon művelt írás, olvasás, számolás már magától értetődött. Ezek miatt került sor a porosz mintájú iskolaátszervezésre, előbb Ausztriában, aztán nálunk.
(11.00)
Ez a királyi tanügyi rendelet a ratio educationis volt 1777-ben, amelynek kiemelt célja a közjó emelése és hasznos alattvalók képzése, eszköze pedig az aktív állami iskolapolitika. Ez a rendelkezés lényegében egy évszázadra szabályozta a magyar tanügyigazgatást. Sürgette a beiskolázást, de általános tankötelezettséget még nem írt elő. Lehetővé tette, hogy a többségében három évfolyamos népoktatásra egy öt évfolyamos középfokú oktatás épüljön.
A gazdasági élet továbbfejlődése, különösen a gőzgépek kifejlődése, gyárak építése és a vasúti közlekedés elterjedése, valamint a liberális gondolkodás jelentős térnyerése tette időszerűvé, hogy az eddigi "kívánatos, hogy" alapelvű iskola áttérjen a hatékonyabb "kell" alapelvre, azaz hogy a százéves rendelet helyett immáron szankcionált törvény szabályozza az iskolát. Ezt akarta elvégezni 1848-ban báró Eötvös József mint közoktatási miniszter, de a felsőház ellenállása, továbbá pénz- és időhiány miatt az okos terv lekerült a napirendről. Csak a kiegyezés után lehetett ismét elővenni. Újból Eötvös lett a közoktatási miniszter, és a 148 paragrafusból álló javaslatából a radikálisok és konzervatívok közötti nagy harcok és módosítás után megszületett az 1868-as XXXVIII. törvénycikk, azaz a népiskolai törvény, amely azután háromnegyed évszázadon át irányított, hatott a népiskolák mindig is keserves útján. Az egyházi iskolák mellé megteremtette a hatosztályos közös népiskolát, az ingyenes oktatást, a 6-12 éves kor közti tankötelezettséget, a lányokra is kiterjesztve.
Az iskolaszervezés költségét az önkormányzatokra bízta, ahol nincs felekezeti iskola, tanítási nyelvként az anyanyelvet jelöli meg, de mellette kötelezővé teszi a magyar nyelv tanítását, a magyar anyanyelvű iskolában pedig a németet. E törvénynek főleg a századfordulóra jól érzékelhető hatásai; gyorsan szaporodtak az iskolák, eredményesebb lett a beiskolázás, emelkedett a tanítás színvonala. Megszilárdul a hatosztályos elemi népoktatás, és a négy év után belőle kiágazó egyéb oktatási forma, például a gimnázium, a polgári iskola.
Az első világháború anyagi és emberveszteségei, aztán a ránk oktrojált trianoni szerződés okozta nyomorúság miatt a két háború közötti magyar társadalomnak sajátos célokért kellett küzdenie. Egyszerre kiállni a határon kívülre szorult magyar lakosság jogaiért, visszatérítéséért, dolgozni a gazdasági fellendüléséért, és közben haladni a mindinkább felgyorsuló általános kulturális és technikai fejlődéssel. S mindezt meglehetősen rövid idő alatt, roppant hátrányos indulóhelyzetből. A társadalom ezeknek a kihívásoknak csak egy, céljában, tartalmában és szervezetében új iskolarendszerrel tudhatott megfelelni. Erre szolgált a gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter nevével jelzett, 1924-ben indított iskolareform. Leglátványosabb és talán leghasznosabb eredménye 5000 tanterem és tanítói lakás építése, elsősorban az elmaradott alföldi tanyavilág felzárkóztatása. Ezzel együtt folyt a fiú-középiskolák és a tanárképzés reformja, majd a lányok középfokú nevelésének elősegítése.
A régi iskolatípust, a polgári iskolát újra feltámasztották, a húszas évek második felében minden valamirevaló nagyközségben megszervezték. S mindezeket betetőzte a külföldi ösztöndíjak sokaságának alapítása.
Ugyanez a reform 1924-ben a középiskolát három nagy csoportra osztotta: humán gimnázium, reálgimnázium és reáliskola. Az 1934. évi XI. törvénycikk alapján aztán létrejöttek az egységes, magyar világnézetet szolgáló egységes gimnáziumok. Ezek nyolcévesek voltak, a polgári iskolából különbözetivel lehetett a negyedik vagy ötödik osztályba átlépni.
1945 után néhány évig demokratizáló és egységesítő törekvések érvényesültek mind a társadalomban, mind az ismét átszervezésre kerülő oktatásban. Az 1948-as iskolaállamosítás nemcsak tartalmi és világnézeti változásokat hozott, hanem egységessé tette a középfokú oktatást is. Az addigra kialakult nyolcosztályos általános iskolák fölé a négyéves középiskolák kerültek reál- és humán tagozattal. Az itt érettségizőket az összes egyetemre felvehették, ha származásuk rendben volt.
Az ipari képzés súlypontja a kisipari gyakorlatról a két-három évfolyamos ipari szakiskolákra és a négyéves szakiskolákra, a technikumokra tolódott át.
Iskoláink 1951-től hivatalosan is törvénnyel kihirdetett szocialista jellegű iskolák lettek, szocialista típusú embertömegeket lettek volna hivatva nevelni. Most már tudjuk, lehetetlenre vállalkoztak.
1989-90-től ismét merőben új társadalmi, gazdasági és politikai rend megszervezéséhez fogtunk. Ezek az új célkitűzések ismét az iskolák tartalmi és szervezeti átalakítását hozzák magukkal, a történelem vázolt tanúbizonysága szerint szükségképpen.
Tisztelt Országgyűlés! Mint a történelmi áttekintésből is kitetszik, az egyes törvényhozási folyamatok mindig sorsfordító időkhöz kötődtek. Vajon ma ilyen időket élünk? A válaszunk egyértelműen igen. Megújult oktatás, nevelés nélkül nem lehet a jelenlegi gazdasági és politikai csődből kilábalni. Magyarország jövője az óvodákban és az iskolákban fog eldőlni. Mert azt azért világosan látnunk kell, ha rövid időn belül nem tudunk átlendülni a holtponton, azaz nem tudjuk a gazdasági és morális hanyatlást megállítani, akkor európai integrációs törekvéseink csak a vágyak kategóriájában maradhatnak. Praktikusan nézve: sürgősen el kell sajátítani azokat az ismereteket, jártasságokat, készségeket, viselkedési normákat, amelyekkel felkapaszkodhatunk a sokat áhított európai vonatra.
Ne legyen illúziónk, a potyautast előbb-utóbb leszállítják a vonatról, így jobb, ha a jegyváltáson törjük a fejünket. Márpedig a jegypénztárhoz is csak a gazdaság, a társadalom, az oktatás sikeres átalakítása esetén engednek bennünket, s még akkor sem biztos, hogy nem késsük le a csatlakozást.
Tehát összegezve, a lenni vagy nem lenni kérdése ez: sikerül-e a társadalom széles rétegeivel felismertetni a használható, eladható tudáshoz fűződő alapvető érdekeit vagy sem, illetve sikerül-e nekünk, törvényhozóknak olyan törvényi kereteket alkotni, amelyek megnyitják az utat az ezredvég kiművelt emberfői számára. Így tehát a mai napon nem kis fába vágjuk a fejszét, tisztelt képviselőtársaim, olyan törvények megalkotásába fogunk most, amelyek reményeink szerint évtizedekre hatnak.
Az elmúlt két év jogalkotásában számos olyan törvény született, amely nélkülözhetetlenné és szükségessé teszi az oktatásügy mielőbbi szabályozását. Csak a legfontosabbakat sorolom. Az Alkotmány biztosítja a tanszabadságot és a tanítás szabadságát, a szülőknek azt a jogát, hogy a gyermeke neveléséről szabadon rendelkezhessen. Az 1991. évi XX. törvénnyel összhangban rendezni kell a közoktatási intézmények fenntartásáról, az intézmények finanszírozásáról, továbbá az intézmények működésével kapcsolatos hatáskörök és döntési jogkörök kérdését. Az egyházakról szóló törvény megszüntette az állami iskolafenntartás monopóliumát, és nő a nem önkormányzati iskolák száma. A korábbi szakmai irányítás megszűnt, jelenleg az iskolák szakmai felügyeletét jószerével senki sem látja el. A központi tantervek megszűnése az iskolarendszer zűrzavarát idézte elő, helyenként máris anarchikus állapotok uralkodnak.
A közalkalmazottak jogállásával és a Munka Törvénykönyvével összhangban rendezni kell a pedagógusok jogállását. A Magyar Köztársaság csatlakozott a gyermekek jogairól szóló, New Yorkban 1989-ben hozott egyezményhez, így annak előírását is érvényesíteni kell. De ugyanígy az európai normáknak megfelelően rendezendő a nemzeti és az etnikai kisebbségek oktatásának ügye.
Nagyjából ezek volnának a jogállamiság elvéből fakadó törvényalkotási kötelezettségeink "formai" indokai. És most nézzük, melyek a szerkezeti és tartalmi átalakítás általunk is legfontosabbnak ítélt területei.
Az óvodánál kell kezdenünk. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy feladatának, rendeltetésének ma is a leginkább megfelelő intézménytípussal van dolgunk.
(11.10)
Legfőbb teendőnk a finanszírozás megfelelő szintű biztosításában van, hogy meggátoljuk az intézménytípus ellehetetlenülését. Az ötéves kortól kezdődő kötelező beiskolázást támogatjuk. A legfontosabb változást a 16 éves korig tartó alapoktatás felfuttatása fogja okozni az általános iskolai képzésben. A megnövelt iskoláztatási idő indukálhatja a következő kedvező változásokat.
Az alsó tagozat, tehát az első négy osztályok ismét betölthetik az eredetileg nekik szánt funkciójukat, azaz levetkőzve felső tagozatos allűrjeiket, biztonsággal megtaníthatják az írást, olvasást, számolni tudást, azaz a kulturális alapkészségeket. Ugyanígy szükséges és lehetséges az elemi fokozat újjáélesztése a kistelepüléseken is.
Át kell gondolnunk azt is, hogy a tízéves kötelező iskolázási szakaszt milyen részekre tagoljuk. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a leginkább biztos pont a 16. életév végén leteendő vagy letehető alapvizsga. Elvileg eddig a pontig minden magyar diáknak el kell jutnia, természetesen a követelmények függvényében jó vagy kevésbé jó szinten.
Arról ma már kevés szakértő vitatkozik, hogy az első négy osztály valójában egy elemi szakasz kell, hogy legyen, amelynek főbb feladatait már az előbbiekben vázoltam. Így az igazi dilemmát a 10-től 16-18 éves korig való iskoláztatás okozza. De miért is?
Az elmúlt években egyre-másra alakultak az országban a nyolc- és hatosztályos gimnáziumok. E törekvésekben nem nehéz felismerni a szándékot, a nyújtott középiskolai évek alaposabb tudást adhatnak az egyetemre készülő diáknak, így a kiélezett versenyben az ide járó tanulók biztosabb és több tudásra számíthatnak a felvételin.
Az előképzésre való törekvés szándéka is tetten érhető e gimnáziumi fajták megindításában. Az ellentmondást és a szándékukkal ellentétes folyamatot az okozza, hogy az évfolyamok bővítésével - tantermek hiányában - az iskolák áteresztőképessége - már csak az épületadottságok miatt is - csökkenne.
A nyolcosztályos gimnáziumból esetleg csak feleannyi diák tud érettségizni, mint a négyosztályosban. Mi pedig éppen azt szeretnénk, ha a jelenlegi érettségizettek aránya közelítene az európai átlaghoz. E dilemma feloldására - véleményem szerint - talán alkalmas lenne az egységes érettségi vizsga megkövetelése, amelyhez ugyanúgy lehet eljutni a négyosztályos, mint a hat-, nyolcosztályos gimnáziumi és szakközép-iskolai tanulmányok végén.
A "drámai" átalakítás a szakképzésre vár. A jelenlegi állapot több mint aggasztó, hihetetlen nagy ráfordítással, de alacsony hatásfokkal képeznek ma szakmunkásképző iskoláink. Pedig ebben az iskolatípusban folytatja tanulmányait az általános iskolát végzett tanulók több mint 30%-a.
Sajnos azonban, sok esetben csak folytatná, hiszen a képzés során egyharmaduk kihullik az iskolából, s a másik harmad sem tanult szakmájában helyezkedik el, tehát folyamatosan pótlódik a szakképzetlen munkanélküliek hada. Csak megjegyzem, ha valami csoda folytán a mai naptól egyetlen szakképzetlen fiatal sem hagyná el az iskolát, akkor is tíz évre elegendő betanított- és segédmunkáskéz áll a nemzetgazdaság rendelkezésére.
Tisztelt képviselőtársaim! Az elmúlt évek közoktatási vitái eredményeképpen ma a törvényjavaslat kérdéseinek túlnyomó többségében egyetértés alakult ki a vitázó felek között. Ezekre most nem kívánok kitérni, csak arra szorítkozom, hogy a még mindig vitás pontokban összegezzem az MDF-frakció álláspontját. Először tehát az iskolák világnézeti semlegességéről.
Valószínűleg kevesen vitatnák e teremben azon állításomat, hogy az elmúlt négy évtizedben iskoláink fő célkitűzése a materialista világkép és a szocialista embertípus kialakításának direktívája volt. Ezen elveket tükrözték a tantervek, tankönyvek; az iskola szinte minden megmozdulását át meg átszőtte az ideológia, az úttörőcsapattól a KISZ-en keresztül egészen az Éneklő Ifjúság mozgalomig.
Ha ez a direktíva megvalósítható lett volna, ma minden 50 év alatti magyar állampolgár materialista gondolkodású lenne, és viselné magán a szocialista embertípus jellemző vonásait. De nem így történt. Úgy látszik, a kívánalmak parancsra mégsem teljesülnek, és azért nem, tisztelt képviselőtársaim, mert a fő ideológusok nem tudták azt elérni, hogy miután a pedagógus becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, ott mégiscsak az történt 45 percig, amit a nevelő fontosnak és igaznak tartott, és nem pedig az, amit az ideológusok szerettek volna, legalábbis többségében. Erre nyugton lehet számítani, mostani vitáinktól függetlenül, a következő évtizedekben is.
A semleges világnézet mint cél kitűzése tehát az iskolák elé, éppoly képtelenség, mint volt az előző évtizedek iskolapolitikája. Megvalósíthatatlan. El kell fogadnunk, hogy iskoláinkban tanítanak különböző vallású és világnézetű pedagógusok, akiket nem lehet saját meggyőződésük ellen fordítani semmilyen semleges ideológia ürügyén.
Az iskola semlegessége éppenséggel a sokszínűség eredőjeként valósulhat csak meg. Azzal természetesen magam is egyetértek, hogy a felekezeti iskolák kivételével semmilyen ideológia sem kaphat kitüntetett szerepet az oktató-nevelő munkában, de biztos az, hogy létezik a nagy többség által elfogadható közös értékrend, amely mentén tanítványaink felnőhetnek.
Ezen értékeket, célkitűzéseket majd a NAT-ban, a Nemzeti Alaptantervben kell rögzíteni. Az eddigi alaptanterv-próbálkozások és viták azt bizonyítják számomra, hogy a legélesebb ellentétek éppen e tárgyban várhatók, hiszen ez a dokumentum szabályozza az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseit, hogy miből, kinek, mit és mennyit kell tudnia, milyen készségekkel, attitűdökkel kell rendelkezni.
Azért nehéz kérdések ezek, mert gondoljuk csak meg, hogy mondjuk a hazafiság, a magyarságtudat megközelítése és értelmezése hányféleképpen szólhat manapság. Milyen nagy különbségek vannak ma egy nép-nemzeti és egy liberális nemzetfelfogás és megközelítés között.
Éppen ezért is a pedagógusokkal, vezetőkkel, szaktanácsadókkal, szakértőkkel szemben támasztott követelményeket sürgősen meg kell fogalmazni, azaz meg kell újítani a pedagógusszakmát. Újból kell fogalmazni a pedagógusképzés, a továbbképzés, a posztgraduális képzés egészét. E feladatokat az állam másra át nem ruházhatja, így meglátásom szerint a Regionális Oktatási Központok az állami felelősségvállalás szükséges eszközeivé válnak.
Jómagam sokszor megrökönyödve hallom vagy olvasom ROK-ügyben a különféle szélsőséges megfogalmazásokat és érveléseket. Hogy például az oktatási központok a pedagógusok újbóli megaláztatásának eszközei, az iskolák autonómiájának megszüntetői, az iskolák elbürokratizálói stb. Pedig jó lenne már, ha valaki a hatásvadász kritikai megnyilatkozások helyett be tudná mutatni a törvénytervezet azon pontjait, amelyek például megtiltanák, hogy a pedagógusok ne a saját ízlésük szerint választhassanak tankönyvet, módszert és tananyagot, hogy az iskolának megtiltanák a kerettantervek kiválasztását, hogy beleszólnának az iskola pedagógiai programjába, költségvetése kialakításába és így tovább.
A törvénytervezet ilyen előírásokat természetesen nem tartalmaz, sőt meggyőződésem szerint Európa egyik legliberálisabb, a helyi döntéseket igénylő, a pedagógusok szakmai autonómiájára építő és apelláló törvénytervezet fekszik az asztalunkon.
Röviden a közoktatás finanszírozásának elveiről szólnék még. A finanszírozás alapelve az, hogy az Alkotmányban rögzített, mindenki által igénybe vehető oktatási szolgáltatást egységesen ingyenesen kell biztosítani.
Ezek közül a legfontosabbakat kiemelve:
- Az óvodákban ingyenes a felügyelet és a felzárkóztató foglalkozás, az iskolában alap- és középfokon a kötelező tanítási órák és azok 20%-át kitevő foglalkozások, az iskolai egészségügyi szolgáltatás.
- Ingyenes az első szakképzés megszerzése is és a napközis és tanulószobai foglalkozás.
- Ingyenes a kollégiumi ellátás - az étkeztetés kivételével -, és biztosítani kell a fogyatékos tanulók állapotának megfelelő teljes ellátást ingyenesen.
- Térítési díjat kell fizetni az ingyenes ellátást meghaladó, egyénileg igénybe vett szolgáltatásokért. Az igénybe vett szolgáltatástól függően a differenciált térítési díj a tényleges kiadások 3-25%-át tehetik ki.
- Tandíjat kell fizetni az ingyenesen és térítéses szolgáltatásokban nem szereplő szolgáltatások igénybevétele esetén, például a második és további szakképesítés megszerzésére irányuló tanulmányoknál.
(11.20)
Végezetül arra a kérdésre kell válaszolnunk, van-e, lesz-e társadalmi erő, amely az oktatáspolitikai reform mögé áll és elsődlegesen érdekének tartja annak megvalósulását. Véleményem szerint máris van ilyen erő; ez pedig elsősorban a pedagógusok népes serege, az óvodáktól, a szakképzésen át az egyetemekig.
De ugyancsak fontos hadoszlopnak tekintem az értelmiség más, széles rétegeit is. Valójában ezek a csoportok már 1989-90-ben kipróbálták érdekérvényesítő erejüket, hiszen a különböző pártokban a rendszerváltoztatás végrehajtásában döntő érdemeket szereztek. Pedagógus kollégáink már igen várták és várják az új törvényt, ezért hát kérem önöket, ne késlekedjünk tovább. Feszített, de nem kapkodó munkával jó esélyt látok arra, hogy e törvényt még ebben a törvényhozási félévben elfogadhassuk.
A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja a törvénytervezetet több alkalommal megtárgyalta és azt elfogadásra ajánlja valamennyi parlamenti frakció számára.
Kinyilvánítjuk azon meggyőződésünket, hogy a törvénytervezet elfogadása által olyan iskolareformot hajthat végre az ország, amely megszilárdítja hazánkban a polgári demokráciát, biztosítja az egyetemes és nemzeti műveltség továbbvitelét, miközben nem feledkezik meg Európába való igyekvésünkről sem, amely mindezekkel együtt lakóinak boldogulását is szolgálja.
Felszólalásomat Eötvös Józseffel szólva kezdtem, hadd zárjam az ő gondolataival is: "Nem akarom, hogy a tudomány Magyarországon karácsonyfamódra állíttassék fel, ékesítve mindenféle csecsebecsékkel, különben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon. Én azt akarom, hogy a fa gyökeret verjen a hazában.
Én tehát, amit akkor mondtam, ismétlem most, első és legfőbb kötelességemnek tartottam mindenekelőtt a népnevelésre fordítani figyelmemet." Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
