SZABÓ LAJOS, DR. (MDF)
SZABÓ LAJOS, DR. (MDF)
SZABÓ LAJOS, DR. (MDF) Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! A közoktatásról szóló 10024-es számú törvényjavaslat általános vitája keretében egy olyan kérdéskörről kívánok érintően szólni, amely - úgy gondolom -, közös érdeklődésre és érdekeltségre számíthat valamennyi parlamenti párt pedagógusainak körében. Tehát nem egymás ellenére, nem egymással szemben, hanem közös ügy szolgálatába állva és cselekedve. Ez a kérdés és téma a kollégiumok ügye.
Súlyára és fontosságára jellemző adat, hogy valójában minden negyedik és ötödik középiskolás tanuló kollégista. Már ezért sem szabad szó nélkül elmenni mellette. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a kollégisták döntő többsége vidéki, többnyire falusi környezetből való, kulturálisan és szociálisan hátrányos helyzetű tanuló, akiknek segítsége kulcsfontosságú társadalmi érdek. Hiszen jól tudjuk, az egészséges társadalmi vérkeringés, a vertikális mobilizáció elengedhetetlen feltétele, hogy valamennyi társadalmi réteg, csoport és egyéb számára biztosítsuk az esélyt a szellemi, szakmai felemelkedésre.
Csakis így képzelhető el egy virulens társadalom, amelyben a kedvező tanulói adottságok, képességek és tehetségek szabadon, kulturális és szociális hátrányok nélkül érvényesülnek. Ebből a szempontból a kollégiumoknak kitüntetett helye volt és van napjainkban is. Lehetőségei nagyok, de vajon kellően és megfelelően kiaknázottak-e?
Ismereteim és több évtizedes gyakorlati tapasztalat alapján mondom: nem. Kevés kivételtől eltekintve a kollégiumok perifériális nevelési-oktatási szerepre voltak és vannak kárhoztatva. Autonómiájuk csorbított és hiányos. Sok helyen az iskola szolgálólányaként élik a maguk egysíkú, pangó, ellátásra és ügyeletre redukált életét.
Ezekben a kollégiumokban alig-alig akad jól, pláne kíválóan felkészült nevelő. Talán itt érhető leginkább tetten az elmúlt évtizedek pedagógus-kontraszelekciója. Így érthető, hogy a kapcsolódó iskolában tanító pedagógusoknál alacsonyabb vagy részben alacsonyabb szakmai végzettségű és felkészültségű nevelők dolgoznak a kollégiumok nagy többségében, amely szakmai szempontból kedvezőtlen a bentlakásos intézmény tanulói számára.
Ugyanakkor tisztelet és elismerés azoknak a nevelőtanároknak, tanáregyéniségeknek, akik a tanulókkal és közösségeikkel való legteljesebb összhangban a kollégiumi hagyományok és értékek átszármaztatásával, gazdagításával önzetlenül szolgálják a magyar demokratikus nevelés szent ügyét. Bizony, több figyelmet érdemelnének!
Az eddig benyújtott törvénymódosítások között van néhány, amely az elmondottak javítását célozza. Kérem képviselőtársaimat, pártfogolják és támogassák ezeket a módosításokat. Úgy gondolom, a kollégiumok nevelői ellátottságát minőségileg mobilizálná, ha a kezdő pedagógusok talán nem kötelezően, de ajánlottan feladatot vállalnának a bentlakásos intézményekben.
Tudom, egy fiatal tanár számára milyen jó szakmai iskola a kollégium és egyben nevelői próbatétel. Kívánatos az is, hogy a legtapasztaltabb, legkiválóbb szaktanárok ugyancsak dolgozzanak a kollégiumokban.
A két világháború közötti időszakból számos példát említhetnék arra vonatkozóan, hogy kiváló internátusi, kollégiumi nevelőből és szaktanárból egyetemi tanár lett. Támogatom azt a régebbi gyakorlatot, hogy a kollégiumi nevelő - amennyiben erre lehetőség van - szakképzettségének megfelelő óraadói lehetőséget kapjon az iskolában. Ez ösztönző, különösen egy kezdő nevelő számára, és termékenyítően visszahat kollégiumi munkájára, pedagógiai ambíciójára is.
(19.20)
Kedves képviselőtársaim! Túzottnak tartom azt az ellenzéki aggályt, illetve ellenvetést, hogy az ingyenesség keretén belül nincs kellő mód az esélyegyenlőtlenség csökkentésére, az eredményes felzárkóztatásra és tehetséggondozásra. Állítom, a kollégiumok ilyen jellegű lehetőségei alig-alig vagy egyáltalán nem kiaknázottak. Korábbi gyakorlataimból tudom, a pedagógiai eredményesség elsősorban nem a tanulási idő meghosszabbításával, újabb és újabb tevékenységek bekapcsolódásával, egymásra halmozásával érhető el, semmivé téve a diákok szabad idejét, hanem differenciált foglalkozások útján, a racionálisabb, jobb időfelhasználással és korszerű tanítási, tanulási módszerekkel. Mindezek alapján olcsó és könnyű politikai fogásnak tartom a vészharang kongatását az esélyegyenlőtlenség majdani fokozódásáról, a tehetségek elsikkadásáról. Nem hiszem, hogy egy lelkiismeretes, jó tanár ne örüljön, ne örülne a felfedezett tehetségnek, hiszen munkájának ez a legszebb jutalma és legfőbb ösztönzője, és ne egyengetné diákja útját, ne segítené szellemi szárnyalását, téve ezt önzetlenül, tanórán és azon túl, sokszor még a lakásán is, partnerként, szakmai társként kezelve ifjú tanítványát.
Helytelenítem és feleslegesnek tartom az iskolai jellegű tanítási, tanulási rendszerből kiragadott, exponált, külön díjazásért végzett vizsgára felkészítést. Annál is inkább, mert ez a mindennapi szakmai munka szerves része, így kiemelése semmiképpen nem indokolt.
Ide illően befejezésként hadd citáljam Móricz Zsigmond szép és igaz gondolatát. Az idézet így hangzik: "Nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem." - idézet bezárva. Ez pedig nem piaci dolog - sokkal több, erkölcsibb, emberibb annál. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
