ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Elnézését kérem mindazoknak, akik velem együtt kitartottak itt, hogy még van képem ilyen késői órán belekezdeni. Két kapaszkodót és vigaszt ígérek, nyújtok át. Az egyik, hogy hat percnél hosszabb ideig én még nem koptattam a Ház idejét, a másik pedig, hogy nem akarok versenyre kelni - némelyekkel ellentétben - miniszter úrral, hogy egy új expozét mondjak a törvényhez.
Néhány töprengésemről szeretnék magam is számot adni - ahogyan Daróczy képviselőtársam. Miután nem vagyok matematikus, lehet, hogy nem lesz ez ilyen szigorúan logikai rendbe szedett, ezért mindjárt ezt bizonyítandó, el is kalandozok egy csöppet.
Fodor István - nem igen tisztelt előttem ülő képviselőtársam, hanem - a Nemzeti Múzeum tudós igazgatója írt nemrégen egy tanulmányt Őstörténetünk valósága címmel. Talán érthető lesz, miért hozom ide.
Elmondja, hogy aggasztja őt és az őstörténet minden komoly művelőjét, hogy manapság nálunk a magyar nyelvterületen - mert hiszen nemcsak Magyarországon - új és új sámánok tűnnek fel, akik újraértékelik őstörténetünket, kimondják, hogy mi a finnugor rokonságot Habsburg nyomásra vettük magunkra, mert hiszen mi nem ezeréves nép vagyunk ám kérem, a mezopotámiai kultúrát is mi teremtettük és a többi és a többi.
Zárójelben megjegyzem, magam is olvastam már ilyen szakmunkát - egy ilyen szuper amatőrtől -, amelyikben például annak a szónak az etimológiáját is megtaláltam, amely bizonyítja, hogy Ciprus szigete is a mienk volt. Így vezeti le, hogy Ciprus - Kyprus - Küprosz - tehát Kűporos, hát akkor magyar. (Derültség.)
Bezárom a zárójelet, csak a késő órára való tekintettel hoztam ide.
Mit is akar Fodor István mondani ebben a tanulmányában. Azt, hogy szerinte a baj az, hogy az egyetemeken nagyon kevés jól képzett őstörténészünk van, őstörténetünket tehát más korszakok specialistái oktatják. Igen ám - mondja ő -, de az így oktatott egyetemi hallgatók majdan tanárrá válva ugyancsak nem szakemberként tudják a középiskolában továbbfolytatni és így tovább. Vagyis összeáll a bűvös kör, amelylyel mi - akik valamikor tanítottunk - mindannyian szembenéztünk és töprengtünk ezen közösen, hogyan lehetne vajon ezt a bűvös kört megszakítani fent, mert ugye megy az egymásra mutogatás. Azt mondja a gimnázium: adjatok olyan gyerekeket az általános iskolákból, akik legalább olvasni tudnak. Azt mondja az egyetem: adjatok olyan érettségizett fiatal embereket, akiknél már a tudományt tudom a fejbe tölteni és nem kell alapkészségekre megtanítani.
Hogyan lehetne a bűvös kört megszakítani? Azt hiszem, egyféleképpen. A magyar valóságból kiindulva.
Engem meglehetősen zavart, hogy sokan itt milliónyi külföldi példára hivatkoztak. Olyanokra is, amelyek nem jöhetnek szóba a mi oktatási törvényünk előkészítésekor, és az is zavart, hogy többen elmondták: tizenegynéhány változat volt, tehát akkor ez azt jelenti, hogy ez a törvény jól elő van készítve.
Nem biztos, hogy ettől ez a törvény még jól elő van készítve, hiszen nem biztos, hogy ezt a bizonyos valóságot mi ismerjük.
Gondoljuk csak el, tudjuk-e vajon, hogy milyen gyerekek jönnek ma hat évesen a magyar általános iskolába? Mérte ezt valaki? Van róla pontos fogalmunk? Legendák vannak, spekulációk vannak, elképzelések vannak saját magunkban is, hiszen nem mérte senki tudományosan.
Vannak akik azt mondják, hogy miután a televízió, a video és nem tudom mi előtt nőnek fel ezek a gyerekek, ezek valóságos kis zsenik. Mindent tudnak a világról, kialakult világképük van. Másoktól azt hallom, hogy képezhetetlen vagy nehezen képezhető gyerekek tömege jön az iskolába: dyslexiások és a többi és a többi.
Mindkét állítás valószínűleg hamis.
Az is hamis, hogy a gyerekek ettől a nagyon sok ismerettől, ami az agyukra zuhog, tágabb értelemmel és tágabb ismeretanyaggal jönnek az iskolába. Nem igaz. Nem szabad elhinni. Magam, teljesen magánalapon, végeztem ilyen megfigyeléseket - nem mondanám kísérleteknek -, s arra jöttem rá, hogy ezek az ismeretek rendkívül szétszórtak, rendkívül hamar törlődnek és rendkívül mozaikszerűek.
(20.00)
Nem igaz tehát, hogy a mi hatéveseink valami nagyon nagy műveltséggel jönnek. Rendkívül sok erkölcsi torzulással jönnek - ezt zárójelbe teszem, mert erre nem akarok kitérni -, hiszen ezelőtt 15-20 évvel még az volt a horror egy gyerek számára, hogy az őzikének eltört a lába, ma pedig… - nézzük csak meg, hogy mi mindent látnak! Megint bezárom a zárójelet, mert nem erről van szó.
Ismernünk kellene tehát ezt a valóságot, ismernünk kellene, hogy kiket akarunk képezni, és ismernünk kellene azt is, hogy mire akarjuk képezni. Ezért hajlok én afelé, hogy azoknak adjak igazat, akik azt mondják, hogy a követelményrendszert is tartalmaznia kellene ennek a törvénynek, hiszen különben valami lóg a levegőben, különben nem fogjuk tudni megmondani, hogy mit is kellene csinálni például az alsó négy osztályban.
Lehet, hogy azt hiszi valaki, ezzel a sok ismerettel nagyon könnyű bánni: ezt csak össsze kell rendezni, és harmadik-negyedik osztályban már nyugodtan lehet a tudományok alapjait rakni. Azt hiszem, nem. Nem véletlen, hogy álanalfabétizmus, meg valódi analfabétizmus is van ebben az országban: az első négy osztályból sok minden kimaradt, ami korábban ott jelen volt. Nem akarok itt avítt dolgokra emlékeztetni, hogy szépírás például - bár egyáltalán nem tartanám szentségtörésnek, ha mondjuk, egy nyolc osztályt végzett gyerek tudna olvashatóan és küllemre is szépen írni… Tehát alapkészségeket kellene, azt hiszem, az alsó négy osztályban - és nagyon erősen gyakoroltatva - adni a gyerekeknek, tudniillik, enélkül nincs továbblépés. Mert az a fajta képi kultúra, amiben ezek a gyerekek felnőnek, sok mindenre alkalmas, de rendszerezett - rendszerezett! - műveltség megszerzésére alkalmatlan. Ezt az irodalomtanításban tapasztaltam.
Gondoljuk el, hogy mi marad meg egy gyerekben, ha mondjuk az Egri csillagokat megnézi filmen: rendkívül praktikus, hiszen másfél óra alatt végezhet vele. Tételezzük fel, a másik pedig két hétig olvassa ugyanezt a művet. Melyiknek az élménye, melyiknek az irodalmi élménye és az ismeretanyaga lesz a gazdagabb? Aki tizenkét éves korában elolvasta az Egri csillagokat, nagypapaként is emlékezni fog rá, aki a filmen látta, két hét múlva nem fog rá emlékezni - és nem csak azért, mert nem minden került a filmszalagra.
Tudniillik, az irodalom olyan, mint egy kettévágott alma: amikor a könyvet megvesszük a könyvesboltban, amikor az író megírta, az egy fél alma; amikor az olvasó elolvassa, akkor kerekedik ez ki egésszé. És ha ilyen élményeket nem kap a gyermek, akkor nem lesznek valódi irodalmi élményei.
De ugyanez vonatkozik az ismeretszerzésre is: ha valaki kísérleteken át ismerkedik meg egy fizikai törvénnyel, egészen biztosan bevésődik, míg ha egy videofilmen látja, akkor valószínűleg három nap múlva nem tud belőle négyesnél jobbra felelni.
Visszatérve tehát azt mondanám - elnézést, most már túlléptem még a hét percet is az ígért hat helyett -, hogy gondokodjunk el azoknak a javaslatain, akik a Nemzeti Alaptantervnek vagy legalább fő vonalainak a törvénybe való beépítését is szorgalmazzák, mert nem tudjuk különben, hogy mit tanítsunk, kinek tanítsuk és hogyan. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
