VARGA ZOLTÁN (független)
VARGA ZOLTÁN (független)
VARGA ZOLTÁN (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hallgatva az 1994. évi költségvetés általános vitáját, felötlött bennem egykori olvasmányom, az európai orvos visszaemlékezése arra, midőn nagybeteg afrikai kezeltjének egy hozzátartozója megjelent a szobában, és a súlyos beteg rokon körül vad, varázslatos táncba fogott, érthetetlen varázsszavakat kiabált. Az orvos, midőn kimerült a hozzátartozó, megkérdezte tőle, hogy miért teszi ezt, s ő a maga módján teljes természetességgel válaszolt: kötöznivaló bolond lennék, ha nem próbálnám meg. (Derültség.)
Úgy gondolom, hallgatva a diagnózisokat ellenzéki és kormánypárti hozzászólók részéről, számunkra úgy tűnik, hogy soha ilyen depressziós diagnózis a nagybetegről nem állt össze. A legszomorúbb ebben, hogy hiányzik már az a fajta tűz is az ellenzéki oldalról, amely lehetőséget adott volna arra, hogy valamiféle váltást, iránymódosítást találva jobb, kedvezőbb gyógyulást ígérjen az országnak, a nemzet gazdaságának.
1993 októberében vagyunk, és — nagyon fontos dátum — a második sikertelen oroszországi puccs után vagyunk. Úgy hiszem, ezek a diagnózisok, ez a depressziós hangulat nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a könnyen feledésbe merülhető külpolitikai tényt; azt, hogy nemcsak rólunk van szó, nemcsak az ország háztartásáról, hanem Kelet-Európa olyanfajta lehetséges jövőképének elveszítéséről, amelynek következményei beláthatatlanok lehetnek. 1990-ben, amikor az első költségvetés készült — és abban az évben talán folyamatosan is, mondhatjuk —, nem történt meg egy fontos lépés, kormánypártiak és ellenzékiek mással voltunk elfoglalva. Ezt a fontos lépést egész egyszerűen úgy lehetne nevezni, leltárkészítés az államháztartásról, leltárkészítés arról, hogy hogyan is állunk, hol tartunk, mennyi a belső, mennyi a külső adósságunk, mekkora a visszaesés üteme; hiszen a '70-es évek közepétől kezdve tudnivaló volt, hogy a visszaesés oly nagy mértékben indult meg az országban, hogy 1990-ben már csak azt kellett volna regisztrálni, hogy hová juthatunk ebből a zuhanórepülésből. Ez a leltárkészítés elmaradt, és nem csak a költségvetés szempontjából, de különösen nagy problémákat jelenthet az állami vagyon leltárának hiánya miatt, hiszen miközben a privatizáció folyamata és felgyorsítása látszik talán az egyetlen vagy majdnem egyetlen gazdasági stratégiának a Kormány részéről, ezenközben nem tudjuk pontosan, hogy mekkora és milyen vagyont szeretnénk privatizálni. Ezek a problémák mára nyilvánvalóan olyanfajta nehézségeket okozhatnak, amikor már a meglévő gazdasági hiány, a meglévő költségvetési hiány, a belső adósság és a külső államadósság kérdésében csakugyan nem találni olyan receptet, amelyik azzal biztatna bennünket, hogy van remény a gyógyulásra.
A költségvetés tervezete szerint a kormányzati gazdaságpolitika 1994-ben az egészséges gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére helyezi a hangsúlyt. Ezt a feladatot, sajnos, a jelenlegi állapotból, egy egészségtelen gazdasági visszaesés állapotából kellene megoldania. A gazdasági növekedés alappillére az exportképesség fejlődése, illetve a belföldi kereslet növekedése lehetne. A tervezet egyszerűen oldja meg a kérdést, amikor feltételezi, hogy mind az export, mind a belföldi kereslet növekedésének megvannak, illetve 1994-re megvalósulnak a feltételei.
(11.00)
Semmi sem támasztja alá a külső és belső kereslet élénkülésére vonatkozó elméletet. Az 1993. évi gazdasági helyzet éppen annyival rosszabb a tervezettnél, mint a korábbi két évben is volt. Gyakorlatilag semmilyen pozitív gazdasági jelenség nem támasztja alá az 1994. évi elképzeléseket. A gazdasági teljesítmény nem javul, a vállalkozások jövedelempozíciója legjobb esetben stagnál, de például a mezőgazdasági vállalkozóknál kimondottan romlik.
1993 első fél évének tényszámai semmilyen tekintetben nem alapozzák meg az 1994. évi kormányzati elképzeléseket. A statisztikai adatok alapján a beruházások továbbra sem növekszenek; az import tömegének és szerkezetének alakulása sem alapoz meg teljesítmény-, illetve exportnövekedést. A tényleges munkanélküliség egyre növekszik, a lakosság reáljövedelme és megtakarítása csökken.
Az 1993. évi helyzet, a költségvetés idei hiánya rosszabb lett, mint azt az elfogadott pótköltségvetés tartalmazta. Ugyanakkor az 1994-re tervezett bevételek túl-, míg a kiadások alábecsültek, vagyis a jövő évre tervezett költségvetési hiány sem lesz tartható.
Régóta ismeretesek a privatizációval kapcsolatos problémák, ennek ellenére a jövő évi bevételekben olyan nagyságrenddel szerepelnek a privatizációs bevételek, amely nem teljesülhet. Szeretnék néhány szóra megállni itt. Én úgy gondolom, hogy a privatizáció témájában mintha feledésbe merült volna annak a vitának a konklúziója, amikor itt többen hangsúlyoztuk a Parlamentben, hogy a privatizáció során nem szabad a privatizációt egyetlen célként kezelni, csak eszközként, amely lehetőséget teremthet arra, hogy a magyar gazdaság bizonyos halódó területei újra életképesekké és működőképesekké váljanak. Ezzel szemben a felgyorsított privatizáció a mai értelmezésben nem kevesebbet igényelne és nem kevesebbet ígér, minthogy ezek a bevételek, amelyeket a privatizációs folyamatban a magyar államháztartás elkönyvelhet, sokat segíthetnek a magyar gazdaság bajain. Hadd próbáljam egy példával megvilágítani:
Miközben örvendezhetünk esetleg azon, hogy sikeresen eladunk egy áruházláncot, utána csodálkozva nézhetjük, hogy bezár két ruhagyár és bezár három cipőgyár Magyarországon amiatt, mert elveszítette egyetlen felvevőpiacát az említett áruházlánc értékesítésével. Természetesen a privatizációs folyamat folytatódhat az említett ruhagyárak, illetve cipőgyárak értékesítésével, csakhogy az ára, értéke ebben az esetben, a piac elveszítése miatt körülbelül tizedére vagy 20%-ára fog lezuhanni.
Éppen ezért mindig érdeklődéssel figyelem, hogy milyen számadatok alapján tervezi a Kormány a privatizációs bevételeket, hiszen nem mindegy, hogy piacát elveszített vagy éppen új piacokhoz jutott gyárakról, vállalatokról van-e szó ebben az esetben.
Még egy fontos mozzanat a privatizációról:
Abban az esetben, ha Magyarországon nem kötünk ki szigorú feltételeket a munkahelyek megőrzése érdekében, akkor a munkanélküliség további növekedésével egy ütemben azt jelenti, hogy a piacok elveszítésével együtt a Kormány, az ország külön kiadásokat kell hogy finanszírozzon a munkanélküli-járadékok és a különböző szociális juttatások szerint.
Ennek ellenpéldájaként hadd mondjam el, hogy Németországban a privatizáció végrehajtását oly módon képzelik csak el, hogy amennyiben a privatizációt végrehajtó, tehát a vállalatot megvásároló tőkés egyetlenegy munkahelyet is megszüntet a korábbiak közül, 70000 márkát köteles az államkasszába befizetni. Úgy gondolom, ideje lenne a privatizáció gyorsítása helyett a privatizáció ésszerűsítéséről beszélni, arról, hogy lehetséges-e és hogyan tudunk a privatizációs folyamat szükségességét elismerve, mégiscsak munkahelyeket megtartani, és mégiscsak működőképes vállalatokat bocsátani a privatizáció rendelkezésére.
Ugyancsak nem reális a társasági adó bevételnövekedésének tervezése. A társasági adó kulcsának 2 %-pontos csökkentése az egyéb, az adó mértékét érintő intézkedéseket ismerve, csak porhintés a vállalkozók szempontjából. (Dr. Becker Pál: Az a kettő: négy.)
Bocsánatot kérek: akkor államtitkár úr javítását máris figyelembe veszem… (Dr. Becker Pál: Rosszul írták meg.) …: 4%… (Dr. Becker Pál: De porhintés!) Én inkább 10%-ot javasolnék, mert úgy gondolom, a 10% esetleg alkalmas lehetne arra, hogy a vállalkozó eldöntse: személyi jövedelemadóban vagy társasági adóban rója-e le a megfelelő illetéket a magyar állam asztalára.
Köszönöm a kiegészítést… (Dr. Becker Pál felé biccent.) …, változatlanul 10%-ban tartanám elfogadhatónak ezt a csökkentést.
A fogyasztáshoz kapcsolt adók a megvalósított áfa-kulcsnövelés, illetve a fogyasztási adó valorizálása miatt a tervezet szerint jelentősen növekszenek. Nem számol ugyanakkor a kormányzat azzal, hogy '93-ban és '94-ben a csökkenő lakossági reáljövedelmek miatt mind az általánosforgalmiadó-bevételek, mind a fogyasztásiadó-bevételek csak a tervezetben foglaltnál mérsékeltebben növekedhetnek.
Egy mondatban emlékeztetném a tisztelt Házat arra, amikor a vállalati nyereségadót terveztük minden évben, és tudtuk azt, hogy a vállalatok nyereséges működése elképzelhetetlen bizonyos külgazdasági és belső folyamatok miatt, mégis a költségvetésben rendre felültervezve jelentek meg ezek a bevételek.
A tervezet a lakosság közvetlen befizetése körében is növekedéssel számol a személyi jövedelemadó és az illetékek esetében. A személyi jövedelemadó rendszerének tervezett megváltoztatása valóban jelentős többletadót hozhat, azonban figyelembe kell venni, hogy a lakosság összes jövedelmén belül évről évre csökken a személyijövedelemadó-köteles bevétel.
Az illetékbevételek több mint két és félszeresére duzzadása is minden valószínűség szerint megtörténik az elgondolt intézkedések következtében. Az más kérdés, hogy ilyen mértékű illetéknövekedést tartunk-e erkölcsösnek vagy indokoltnak.
A költségvetés kiadási oldalán folyó áron számítva 18%-kal több támogatás jelenik meg a gazdálkodószervezetek számára, mint 1993-ban. A támogatások 73%-a a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart érinti: 8 milliárd forint többlettámogatást kap — folyó áron, természetesen — az agrárgazdaság, ami változatlan áron legfeljebb az 1993. évi szintnek felel meg. Támogatásnövelésről tehát szó sincs.
Olyan mély válság alakult ki az agrárgazdaságban, hogy ez a támogatási mérték nem alkalmas a működőképesség fenntartására. Véleményünk szerint a költségvetés tervezetében foglaltakkal szemben sokkal nagyobb és ennél hatékonyabb támogatásra lenne szükség, különös tekintettel a tulajdonváltásra, különös tekintettel arra, hogy a munkanélküliség a mezőgazdaságban dolgozók számára is nagyon komoly tényezőként jelenik meg. Az a tervezet például, amely 200000 forint támogatásban részesítené a mezőgazdaságban dolgozókat, mindösszesen — ha jól ismerem az összeget, 500 millió forintról van szó — 2500 munkanélkülinek nyújtana alkalmat arra, hogy munkanélküliből mezőgazdasági vállalkozóvá válhasson. Ez a szám elkeserítően alacsony, Békés megyében különösen az, ahol a mezőgazdaság és élelmiszeripar válságáról az elmúlt évben, márciusban, a kihelyezett kormányülésen többen is szót ejtettünk. (Dr. Kiss Gyula: Ez csak egy program!)
Mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy az ez évi tényleges helyzet és a jövő évre tervezett intézkedések nem alkalmasak arra, hogy elmozdítsák gazdaságunkat a holtpontról. Egy valódi fordulat megvalósítása érdekében több olyan intézkedést kellene megtenni, amelyek a kormányzati elképzelésekben nem szerepelnek. Különösen fontosnak tartjuk, hogy az elmúlt években, az idén és a jövőre tervezettek szerint automatikusan bekövetkező és egyre növekvő költségvetési hiány öncélú növekedése megálljon.
Nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a jövő évre tervezettnél nagyobb költségvetési hiány alakuljon ki, de természetesen azzal a feltétellel, hogy a következő években drasztikus mértékben csökkenhessen a költségvetés hiánya. Az államháztartás hiányának finanszírozását a belföldi lakossági megtakarítás — annak csökkenése miatt is — egyre nehezebben teszi lehetővé, másrészt a következményei ismertek, és a továbbiakban tarthatatlanok.
A belföldi hitelkamatok szintjének érdemi csökkentése nélkül a gazdaság befékezett marad, a hiányfinanszírozást ennek alapján csak megfelelő kondíciójú külföldi hitel felvételével lehetne megoldani.
(11.10)
Tisztelt Ház! A terápiát illetően kevés javaslat hangzott el, és tulajdonképpen én sem tudok sok olyan megoldást javasolni, amelyik ebben a nagyon nehéz, már-már válságos helyzetben felcsillantana egy gyors vagy akár hosszú távú, lassabb gyógyulást is. Amit azonban mégis el szeretnék mondani: 1990-ben a frakció számára egy szórólapon javasoltam néhány megoldást az akkori nehéz problémákkal kapcsolatban. Ezek között egy mondatom úgy szólt: "Meg kellene vizsgálni egy Marshall-programhoz hasonló nemzetközi beavatkozás lehetőségeit." Ennek érdekében a kelet-európai országok közös összefogása volna szükséges, hogy ne versenyeztessenek bennünket a reménytelenség mókuskerekében, hanem próbáljunk meg józanul szembenézni azokkal a problémákkal, melyekről ma nem illik vagy nem szabad beszélni. Ezek közül az egyik az adósság, a nemzetközi adósságok visszafizetésének a kötelezettsége, illetve a lehetősége.
Ki merem mondani azt, amit a Kormány soha nem fog megtenni, hogy pontosan tudják, az adós is és a kölcsönadó is, hogy ezt a kölcsönt mi visszafizetni — nem Magyarországról beszélek, hanem a kelet-európai adós országokról — nem tudjuk. Nem tudjuk abban az esetben, ha közben nem kapunk olyan megfelelő, egyéb támogatási lehetőségeket, melyek esélyt adnak arra, hogy az infrastruktúra, az elmaradott környezetvédelem, szociálpolitika, jövedelmi viszonyok megfelelő módon beindítsák a vállalkozó szellemet, megfelelő módon esélyt adjanak arra, hogy valóban a piacgazdaság felé mozdulhassunk el.
Nagy hiba volt azt hinni, hogy a piacgazdaság megteremtésének elsődleges feltétele a privatizáció. Hölgyeim és uraim! Úgy gondolom, a piacgazdaság érdekében mindenekelőtt azokat a tárgyi, infrastrukturális feltételeket kell megteremteni, amelyek nélkül nem működnek a világon sehol a gazdaságok.
Szeretném elmondani, hogy a bankhitelek a jelenlegi formában szinte működésképtelenek, a vállalkozások nagy része meg sem próbálkozik belföldi bankhitelek felvételével a meglévő kamatpolitika és a meglévő követelmények miatt. Egy jellemző történet: megkérdeztem egy bankszakembert, hogy abban az esetben, ha valahol Orosháza környékén gyémántmezőre bukkanna néhány vállalkozó, és ehhez komoly szakmai és egyéb hozzáértő csapatot tudnának felmutatni, kaphatnának-e erre megfelelő hitelt? A válasz az volt, hogy sajnos, nem, csak abban az esetben, ha a hitel összegének bizonyos százalékát — tehát másfél- vagy kétszeresét — kitevő ingatlanokat vagy készpénzt tudnának felmutatni. Ez azt jelenti, hölgyeim és uraim, hogy ma Magyarországon nemigen található olyan vállalkozó, aki komoly eséllyel egy igazán jó és gyorsan megtérülő vállalkozást beindíthatna bankhitelek segítségével.
Megoldásokat ígértem. Az egyik ilyen megoldási lehetőség talán az lenne, hogy egy pártpolitikától mentes szakértői csapat kellene, hogy ezt a helyzetet, a válságra utaló jelenségeket, amik ma a magyar államháztartás körül megjelentek, elemezze, és legjobb tudása szerint javaslatokat tegyen a Kormánynak és az Országgyűlésnek a további teendőket illetően.
A másik: ez a gazdaságstratégiai bizottság természetesen megvizsgálhatja azt, hogy a külföldi államadósság kérdésében nem volna-e lehetséges az a módozat, miszerint a minden évben kifizetésre kerülő közel 5 milliárd dollárból legalább egy bizonyos százalékot visszautaltatnának a magyar infrastruktúra fejlesztése céljából, és ezzel egyrészt eleget tennénk a kötelezettségvállalásunknak is, másrészt pedig esélyt adnának arra, hogy a magyar gazdaság végül is elmozduljon erről a kínosan mély holtpontról.
Nem szóltam az önkormányzatokról. Komoly probémák jelentkeznek, és az elkövetkezendő 1994. évben ugyanilyen nehézségekkel kell szembenézniük. Arra sincs esélyük, hogy rövid távú hitelekhez jussanak, hölgyeim és uraim, és így a közalkalmazotti törvény rájuk háruló feladatainak a végrehajtása során nagyon komoly válságok fognak jelentkezni Magyarország legtöbb önkormányzatában.
Szóltam a Marshall-programról, és szólni kell az IMF-ről, a Nemzetközi Valutaalapról.
A Nemzetközi Valutaalap ma már sajnálatos módon nagyon sokak számára olyan szerepet tölt be, mint az a fenyegető mumus, amivel a kisgyermeket szokták elrettenteni bizonyos rossz cselekedetektől. Ez a Valutaalap, melynek a megállapodásairól időnként néhány információ kiszivárog, de pontos képünk a mai napig nincs róla. Egy ilyen információ számomra legalábbis döbbenetes volt, miszerint legújabb tézisei szerint azt javasolja az IMF, hogy a Magyar Államvasutak szárnyvonalait meg kell szüntetni, ami egyszerűen elképzelhetetlen ma számunkra.
Úgy gondolom, hogy egy másik ENSZ hozzáértői csoport munkájáról is kell szólni: ez az ENSZ európai gazdasági bizottsága. Soós Károly Attila említést tett ezekről a tanácskozásokról.
Láttam, hogy többen mosolyognak a Marshall-program felvetésénél. Az ötletemet az ENSZ európai gazdasági bizottsága jelentéseiből vettem, mely 1990 óta minden évben felveti — idézem —: "Javasolja, egy második újjáépítési programot hozzanak létre, melyben a nyugati kormányok még világosabban bizonyítják teljes elkötelezettségüket a kelet-európai átmenet sikeres végrehajtása iránt. Számos történész rámutat, hogy milyen bizalomerősítő hatása volt a Marshall-tervnek és az Egyesült Államok terv iránti elkötelezettségének abban, hogy Nyugat-Európa a háború után sikeresen újjáépült. Jelenleg az átalakulás sikere érdekében csak a volt NDK felé irányul ugyanilyen elkötelezettség."
Szeretném zárójelben hozzátenni, hogy ennek az elkötelezettségnek, ami a volt NDK felé irányul, kifejezhető értéke van: évi 180 milliárd dollár.
Hölgyeim és uraim! A diagnózisok után azon kell lennünk, hogy megtaláljuk azt a gyógymódot, ami ennek az országnak és Kelet-Európának esélyt ad a gyógyulásra, a túlélésre. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
