SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Egy évvel ezelőtt a Kormány elkezdett dolgozni egy hároméves gazdasági és költségvetési stabilizációs programon. E tárgyban több kormány-előterjesztés is készült, az egyiket az Országgyűlés költségvetési bizottságának tagjaként annak idején magam is megkaptam.
Néhány hónap múltán azonban a Kormány feladta ezt a munkát és a várható folyamatok előrejelzését, a szükséges intézkedések kidolgozását 1994-re korlátozta. Úgy született meg az a dokumentum, amelyet most tárgyalunk.
Ez a költségvetési törvényjavaslat tehát távlatok nélküli. Az indoklásában található gazdaságpolitikai alapvetés és annak számítási anyaga — egyetlen, az államadósság későbbi törlesztési terheit előrejelző táblázattól eltekintve — egy árva szót sem szól arról, hogy itt 1995-ben és a továbbiakban is lesz ország, akkor is lesz majd termelés, lesznek jövedelmek, adók, költségvetési kiadások stb.
Sokan talán azt gondolhatják, hogy ez így van rendjén, hiszen a költségvetési törvény mindig csak egy évre, és az, amelyet most tárgyalunk, 1994-re szól. Nem indokolt tehát az arról szóló törvényjavaslatban nagyobb távlatokat keresni. Nos, ez tévedés. Igenis szükség van előretekintésre. A több évre szóló, például beruházási döntések későbbi kihatásainak bemutatását az államháztartási törvény is előírja.
(10.10)
Tavaly a Kormány ezt meg is tette. Idén, nem törődve a törvénnyel, mellőzte, amit az Állami Számvevőszék jelentése is kifogásol. És ezen túlmenő átfogó gazdasági és költségvetéspolitikai előretekintésre is szükség van. Tavaly ezt még a Kormány is így gondolta.
Képviselőtársaim közül bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy akkor a költségvetési törvényjavaslathoz a Kormány mellékelt egy 1996-ig szóló előretekintést. Nem lényegtelen — távolról sem lényegtelen —, de ehhez képest mégis másodlagos kérdés az, hogy az az előretekintés mennyire volt kidolgozott, megalapozott, illetve mennyire támaszkodott könnyed, optimista feltételezésekre.
A leglényegesebb itt maga az előretekintés ténye. Hiszen egy év nagyon rövid idő mindannyiunk életében, és még inkább az hazánk életében. Ezért amikor a jövő évi gazdaságpolitikáról, költségvetésről beszélünk, az nem önmagában fontos. Nem ez, mint következő lépés a fontos, hanem az, hogy mi következik abból, mi következik azután. Az a fontos, hogy amit jövőre teszünk, az milyen helyzetet eredményez, milyen feltételeket teremt a következő évekre. Tavaly ezt még a Kormány is tudta, ezt figyelembe véve terjesztette elénk programját, arról akart meggyőzni bennünket, hogy 1993-as gazdasági és költségvetési politikája 1994—96-ra javuló feltételeket fog eredményezni, növekedhet a mindannyiunk jólétének alapját jelentő termelés, egyre több polgártársunk találhat majd munkát magának, lassul az infláció, könnyebben kezelhetővé válik súlyos külföldi adósságterhünk.
Én, aki akkor is a távlat kérdését tartottam elsődlegesnek, tavaly szeptemberi hozzászólásomban figyelmeztettem arra, hogy ez nem így lesz, hogy a Kormány 1993-ra tervezett lépései nem alkalmasak a későbbi évek felemelkedésének megalapozására, és sajnos, igazam lett. Most viszont már nem is ígér felemelkedést a Kormány az 1994-et követő évekre. Sajátos ellentmondásnak vagyunk itt tanúi, kedves képviselőtársaim.
Boross belügyminiszter úrtól nemrégiben azt tudhattuk meg, hogy 1995-től akkor is ismét a mai Kormány fog kormányozni, ha 1994-ben elveszíti a választásokat. Az előttünk fekvő törvényjavaslatból és az elhangzott pénzügyminiszteri expozéból viszont az derül ki, hogy a Kormánynak 1995-ről, amikor megint kormányozni szeretne, és a következő évekről nincs semmi mondanivalója. 1994-ben további megpróbáltatások várnak az ország lakosságára, de azt nem közlik vele, hogy mindezt miért is kell vállania, miért kell vállalnia a magas munkanélküliség, a további áremelkedések, a megfelelő pénzeszközök híján egyre kevésbé kielégítő kórházi ellátás viszontagságait, miért és milyen javulásra számíthat majd a továbbiakban.
Szerintünk, szabad demokraták szerint pedig így, távlatok nélkül nem lehet gazdasági és költségvetési politikát meghirdetni. Tudni kell, hogy hová akarunk eljutni, és abból kell levezetni a teendőket. A cél számunkra a munkalehetőségek szaporítása a beruházások növelésével, termelésünk versenyképességének javításával. Ezzel egyidejű és egyenrangú célunk a legszegényebb lakossági rétegek, az elszegényedett családok további életszínvonal-romlásának megakadályozása, helyzetünk megszilárdítása és a lehetőségek arányában fokozatos javítása.
A polgárok alkotóképességének, tenniakarásának aktivizálása a célunk, továbbá az, hogy mindenki emberhez méltó módon élhessen ebben az országban. A kiindulópont mindehhez, tisztelt Ház, a gazdasági növekedés. A múlt héten a költségvetési vita első fordulójában elhangzott olyan állítás, hogy a gazdasági növekedés ügye nem mindenkit, nem minden pártot foglalkoztat egyformán igazán. Nos, én azt hiszem, hogy ez az állítás tökéletesen alaptalan. Ennek a Parlamentnek minden pártja, sőt, minden tagja egyetért abban, hogy gazdasági növekedés kell. Valószínűleg ez az egyetlen olyan gazdasági kérdés, amelyben teljes az egyetértés e Házon belül. Abban már nagyon különbözőek, és vitát éppen az provokál részben, hogy egyeseknél változóak a nézetek, hogy hogyan kell eljutnunk a mindannyiunk által olyannyira áhított célhoz, a gazdasági növekedéshez. Vannak, akik most felfedezik, hogy a mai helyzetben, amikor a magánvállalkozások nagyon kevéssé létesítenek új munkahelyeket, amikor nagyon csekély a beruházási kedvük, most az állami költekezés és a költségvetési hiány növelésével, a vállalkozásokat terhelő adók csökkentésével kell ezt a viselkedésüket megváltoztatni, egy félfordulatot téve a restrikció felől a gazdasági növekedés irányába. Ez a látszólag pofonegyszerű állítás, kedves képviselőtársaim, valójában nagyon sok bonyolult részállításból áll, amelyekről külön-külön kell szólni, tisztázni, hogy miben értünk egyet és miben nem.
Annyi természetesen igaz, hogy a beruházások szintje igen alacsony. Másfél évtizede majdnem minden évben csökkentek nálunk a beruházások, és még az idén is az első hét hónapban folyóárakon körülbelül 11%-kal, az inflációt leszámítva tehát még inkább kisebb volt a beruházási teljesítés, mint az elmúlt év azonos időszakában. Most még lehetne arról is beszélni, hogyha nem lett volna repülőgépimport, akkor még mennyivel csökkentek volna, tehát valóban rendkívül súlyos a helyzet a beruházások területén. És ez riasztó jel, ebben nyilvánvalóan egyetértünk.
Abban is egyetértünk — erről frakcióvezetőnk, Kuncze Gábor is szólt vezérszónoklatában —: hogyha a Parlament, a Kormányzat nem cselekszik, akkor beruházásnövekedés nem lesz, sőt esetleg további csökkenésre kell számítani. Egyes parlamenti pártoknak erről már régebben eszükbe jutott, másoknak most jut eszükbe, hogy volt egy ehhez hasonlónak tűnő helyzet, éspedig az egész világgazdaságban, az 1929-et követő években, és volt egy angol közgazdász, talán az évszázad legnagyobb közgazdásza, John Maynard Keynes, aki azt javasolta, hogy ilyen helyzetben az állami költségvetésnek vállalnia kell a beruházások növekvő kiadásokkal való ösztönzését, akkor is, ha ettől a költségvetésben hiány lesz, vagy az eleve meglévő hiány tovább növekszik.
Tehát így gondolják sokan, ezt a receptet kellene követnünk. Növeljük az állam beruházási, beruházásösztönzési kiadásait, tekintsük mellékesnek a költségvetés hiányának ebből fakadó növekedését, hiszen Keynesnek, aki az 1930-as években látszólag hasonló helyzetben ezt javasolta, akkor kétségtelenül igaza volt ebben. Ezzel lehetett növelni a beruházásokat és elindítani a gazdasági növekedést. Ugyanezt lehetne és kellene — állítólag — tenni nálunk is. Csakhogy a mi mai helyzetünk csupán részben hasonló, néhány lényeges ponton viszont egészen más, mint az, amelyre a kérdéses recept szól. Nézzük a magánberuházási törekvések gyengeségét!
Ennek, kedves képviselőtársaim, minden kétséget kizáró módon van egy olyan oka, vagy hogy egész pontos legyek, van egy olyan oka is, amelyről a receptíró Keynes az 1930-as években még csak nem is álmodott.
(Az elnöki széket dr. Dornbach Alajos foglalja el.)
Itt az átalakuló jogrend bizonytalanságairól, a törvényi szabályozásba bevitt politikai őrültségekről és hasonlókról van szó. Gondoljunk itt a tulajdonjogi bizonytalanságokra, vagy gondoljunk például a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tökéletesen bizonytalan helyzetére. Ezek a szövetkezetek nem tudhatják, hogy nem fogják-e holnap őket valamifajta történelmi igazságtétel címén még alaposabban szétverni. Így nem ruháznak be, és semmiféle bank sem ad nekik hitelt beruházásra. Vajon lehet-e ezen a bajon a Keynes-féle recepttel segíteni? Fognak-e ezek a szövetkezetek beruházni pusztán attól, ha támogatást, adókedvezményt kapnak a beruházásaikhoz?
Bizonyosak lehetünk benne, hogy nem fognak. És ugyanezt mondhatjuk sok más területről is. Például a társasházak építését, de még akár a felújításukat is akadályozzák a magyar társasházi szabályok képtelenségei. Itt sem csak támogatás kell, sőt a lakosság jómódú részénél támogatás nem is kell ahhoz, hogy több legyen az építkezés. Ésszerű jogszabályok kellenek, amelyek nem fékezik, hanem ösztönzik a beruházásokat.
Az persze igaz, hogy ez általában a beruházásoknál nem elegendő. A kérdéses jogi, politikai bizonytalanságok mellett sajnos, nagyfokú gazdasági bizonytalanságot is érzékelnek a vállalkozások. Bizonytalan a bel- és külföldi piacokon várható kereslet, és bizonytalanok a gazdálkodás más feltételei is, így a jövőbeni kamatlábak stb. Így mindenki fél beruházni, és ha ettől mindenki fél és így nagyon korlátozott a beruházás, akkor valóban nem fog nőni a kereslet, legalábbis a belföldi kereslet.
(10.20)
Amennyiben erről van szó, annyiban ez valóban az a hibás kör, amelyből a keynesi recept segítségével szoktak kitörni. Támogatásokat adnak a beruházásokhoz, hitelgaranciákat adnak, adókedvezményeket stb.
Ilyen eszközrendszerek kidolgozása fontos szerepet játszik a Szabad Demokraták Szövetsége programjának kidolgozásában, és az ilyen hagyományos megoldások mellett nagy figyelmet fordítunk olyan, ezekhez hasonló, de mégis sajátos feladatokra is, mint például a bankrendszer konszolidációja, a reménytelenül eladósodott vállalatok helyzetének rendezése, a hitelkamatlábak lehetséges csökkentésének előmozdítása stb.
Arra azonban a magunk részéről vigyázunk — és azt a keynesi recept régi és újdonsült híveinek is a figyelmébe ajánljuk —, hogy a baj megszüntetésével nem szabad még nagyobb bajt előidézni. A beruházások ösztönzése, segítése helyes, erre állami pénzeszközöket is kell adni, de azt már nem tudjuk elfogadni, hogy ennek érdekében növelhető a költségvetés hiánya.
Itt — kedves képviselőtársaim — egy rendkívül veszélyes illúzióról van szó. A költségvetés egyensúlyát rontó, beruházásösztönző intézkedéscsomagok egész sorát jelentették be az elmúlt években, hónapokban, például Japánban, és nem eleget. Úgy gondolja a legtöbb pénzügyi szakértő, lehetne többet.
A japán költségvetésnek ugyanis — és ezt tessék figyelembe venni — így sem hiánya van, hanem — igaz, hogy egész csekély, de — többlete. Éppen kisebb többlete, tekintve, hogy tettek ilyen intézkedéseket. És sok más nyugati ország van, amelyek Japánnál kevéssé állnak rosszabbul.
Különösen kevéssé állnak rosszabbul, ha figyelembe vesszük azt, hogy a konjunktúra élénkülésével — ami azért hamarosan be fog következni — a költségvetési hiányuk biztosan javulni fog. Erről az OECD nemrégiben írt egy nagyon érdekes tanulmányt, ajánlom mindenki figyelmébe, aki érdeklődik ezek iránt a kérdések iránt.
Tehát ezek az országok a csekély költségvetési, államháztartási hiányukat nyugodtan növelhetik ideiglenesen, beruházásösztönző támogatásokkal, adókedvezményekkel. Nálunk sajnos, nem ez a helyzet.
Államháztartásunk hiánya robbanásszerűen növekszik. Bizonyára sokan emlékeznek még önök közül arra, hogy 1990 nyarán, az alig hivatalba lépett Antall-kormány egyik első dolga volt adóemelési és más intézkedések csomagjának meghozatala, annak megakadályozása érdekében, hogy a költségvetés hiánya nehogy meghaladja — akár csekélyke mértékben is — az előirányzott 10, azaz tízmilliárd forintot. Most pedig arról van szó, hogy jövőre az egykori tízmilliárd helyett 350 milliárd hiány van tervezve, és mindenki tudja, hogy ennél is több lesz, bár azt persze vitatják, hogy mennyivel is lesz több.
Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy valaki megértse, ez így nem megy, ez így nem folytatható tovább. És a baj nem kis részben éppen abból fakad — ezt tessék figyelembe venni —, hogy ennek a megértéséhez nem is kell közgazdásznak lenni.
Megértik sokan, hogy a növekvő költségvetési hiány lavinája, ha nem állítjuk meg, végső soron inflációs robbanáshoz vezethet, vagy a már most is nagyon nagy külföldi adósság növeléséhez és azon keresztül végső soron ugyancsak inflációs robbanáshoz.
Megértik ezt többek között a vállalkozások vezetői is, és természetesen azt is megértik, hogy ilyen kilátások mellett nem érdemes beruházniuk. Tehát hiába adnánk nekik beruházási támogatásokat akkor, ha ezekkel, ezzel egyidejűleg — tehát a támogatásokkal, a támogatások növelésével egyidejűleg — növelnénk az államháztartás hiányát. Mert ezzel nemcsak bátorítanánk, ugyanazzal a lépéssel el is bátortalanítanánk őket, és ezt nem lehet csinálni.
Nem lehet itt kismértékű hiánynövelésről sem beszélni. Nagyon vigyázzunk ezekre a dolgokra! Itt annak, hogy milyen irányba lépünk tovább, jelzésértéke van, nagyon fontos jelzésértéke. Itt nagyon határozottan ki kell mondani: az államháztartás hiánya nem növelhető, nem is tudjuk, hogy mennyiről nem növelhető. Amikor valaki azt mondja, hogy 350-ről 380-ra még növelhető — mondjuk 30 milliárddal —, akkor honnan tudja, hogy épp 350-ről? Hiszen nagy a bizonytalanság.
Ezért azt kell mondani, hogy sajnos, nem tudjuk, nem készült olyan felmérés, nem tudjuk, hogy mennyi lesz, de semmi olyat nem szabad tenni, ami ezt tovább növeli, mert ennek nagyon fontos jelzésértéke van. Itt egy nagyon határozott fordulatra van szükség.
Nem valamifajta magasröptű, állami számviteli megfontolás miatt van szükség a fordulatra, hanem olyan okból, amelyet mindenki átlát. A felelőtlen túlköltekezés előbb-utóbb súlyos bajok forrásává válik. Ne biztasson tehát senki még a mai Kormánynál is felelőtlenebb túlköltekezésre! Különösen ne tegye ezt senki akkor, amikor a pénzügyminiszter már enélkül is a júniusinál csaknem 70 milliárd forinttal nagyobb jövő évi tervezett államháztartási hiányt varázsol elő a kalapból. Ugye, ez így történt, mert hiszen 58 milliárd forinttal növekedtek a várható kamatkiadások, és emellett van ez a 42 milliárd forint, ami most megjelenik a központi költségvetésben — átkerült a társadalombiztosításból.
Ez persze nem teljes egészében növekedés, csak az a 9 milliárd forint, amennyivel ez több, mint a júniusi előirányzat volt. Tehát így összesen ez majdnem 70 milliárd forint.
Tehát csaknem 70 milliárd forinttal nagyobb a jövő évre tervezett államháztartási hiány most, mint amennyi volt korábban, és az ország nemzetközi fizetési mérlegének ez évre előrejelzett hiánya szinte hétről hétre emelkedik most már, lassacskán eléri a 3 milliárd dollárt, ami — becses figyelmükbe ajánlom — több, mint amennyi Magyarország eddigi története során bármelyik két év összesített hiánya volt, ha jól emlékszem az adatokra.
Veszélyes dolog a választásokra készülve überolni a Kormányt, veszélyes akár kis összegben is überolni, akár kis összegben is még egy kis könnyű költekezést ígérni. Aki azt gondolja, hogy a hiány növelhető, az mondja meg — kérem, mondja meg —, hogy miből kívánja azt finanszírozni!
A lakosság nettó megtakarításai az elmúlt év első felében 145,6 milliárd forintot tettek ki, az idén az I. félévben 97,1 milliárd forintra, azaz 34%-kal csökkentek. Ezek a megtakarítások, amelyeknek a növekedését nem lehet előre jelezni — nem tudom, hogy milyen alapon lehetne előre jelezni —, messze nem elegendőek a hiány finanszírozására, ráadásul a vállalkozások hitelezésére is kellene, hogy jusson belőle. Így marad a külföldről való finanszírozás lehetősége.
Hazánk nemzetközi hitelképessége ma elég jó. Azonban mindannyian, akik tárgyaltunk azokkal az intézményekkel, amelyek hazánk hitelképességét minősítik, tudjuk, hogy ez a hitelképesség csak addig jó, amíg korlátozott, ellenőrzött, nem növekvő a hiteligény. Hitelképességünk megrendíthető, például éppen azzal, ha lemondunk államháztartásunk hiányának szigorú korlátok között tartásáról. A hitelképesség helyreállítása pedig — kedves képviselőtársaim — már az új kormány gondja lesz, mégpedig rendkívül súlyos gondja lesz.
Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy a Budapest Bank most készült gazdasági előrejelzése azt mondja — és azt hiszem, alapos okkal mondja azt —, hogy szinte napi feladattá válik '94-től a külföldi adósság menedzselése.
Tehát a helyzet egyáltalán nem lesz ebben a tekintetben könnyű.
Persze nemcsak hitel van a világon, és elvileg az is elképzelhető, hogy külföldi források nem hitelformában, hanem támogatásként vagy közvetlen külföldi tőkeberuházásként kerülnek be jelentősen növekvő mennyiségben az országba és tehetők az állami túlköltekezés forrásává. De azért itt is legyünk óvatosak!
Az elmúlt héten egy ENSZ-szakértői tanácskozáson vettem részt Genfben, együtt több fejlődő ország pénzügyminiszterével. A fekete-afrikai országok a miénknél is sokkal súlyosabb gondokkal, gyakran tömeges éhinséggel küszködnek. A nyugati támogatás és segély túlnyomó részét ők kapják, és most a nyugati országokban is kedvezőtlenül alakuló gazdasági folyamatok miatt — mint ezt egyébként a nemzetközi statisztikák is mutatják — ők is kevesebbet kapnak, mint amennyit kaptak az 1980-as években. Ezen a területen tehát mi aligha számíthatunk csodákra.
Akkor marad még a közvetlen külföldi tőkeberuházás. Az ilyen beruházások jelentőségét én nagyon nagyra tartom, én is úgy gondolom, hogy az évi másfél milliárd dollár körüli összeg, amely ráadásul ebben az évben talán valamelyest csökkenni fog, megfelelő körülmények biztosításával növelhető és növelendő.
(10.30)
Azon azonban meglepődöm, ha valaki nagyságrendi növelésről beszél. Hiszen tudni kell, hogy itt versenyben vagyunk az újabban liberalizáló, a külföldi tőke számára egyre vonzóbb latin-amerikai és a gyorsan fejlődő délkelet-ázsiai országok csoportjával.
Részesedésünk a tortából lényegesen aligha növelhető. Gazdaságunk méreteihez képest tulajdonképpen ma is meglepően magas, tisztelt képviselőtársaim. 1991-ben — itt az adatokat az Economistban nemrégiben megjelent tanulmányból idézem — Mexikóban a bruttó belföldi termelés, tehát az úgynevezett GDP 1,7%-ának megfelelő mennyiségű közvetlen külföldi tőkeberuházás valósult meg. A megfelelő adat Venezuelában — ez egy olajország, amelynek nagy kincs, hogy van olaja, és arra nagyon-nagyon figyelnek — 3,6% volt. Thaiföldön, amely rendkívül dinamikusan fejlődő ország, 2,2%. Dél-Koreában mit gondolnak, mennyi volt? 0,4%.
Magyarországon viszont meghaladta az 5%-ot. Ez kiemelkedő arány. Volt ennél nagyobb arány, például Malajziában 7,4%. És lehetne növelni a magyar arányt, de ennek nyilvánvalóan megvannak a maga korlátai. Tehát kell a külföldi tőkeberuházást vonzani, de azt ne gondoljuk, hogy ez nagyságrendileg növelhető. Egyszerűen a világ nem olyan, a versenyhelyzet nem olyan. Magyarország exportlehetőségei, sajnos, nem olyanok, hogy a külföldi tőke olyan mértékben tódulhatna ide.
Tehát legyünk óvatosak, amikor a reményeinket ezekbe a külföldi forrásokba helyezzük. És végül is, bármennyire hasznosan tudunk is támaszkodni a külső világra, én sosem mondanám, hogy nem tudunk, vagy nem kell hogy akarjunk támaszkodni, nagyobb részben mégis a saját belföldi forrásainkra vagyunk utalva. És különösképpen azokból kell fedeznünk közkiadásainkat.
Adhatunk — és kell adnunk — támogatásokat, adókedvezményeket a gazdasági beruházások fellendítéséhez. Ehhez azonban más közkiadásainkat csökkentenünk kell. Csökkentenünk kell a presztízskiadásokat, a hivatali pazarlást, alaposan át kell vizsgálnunk minden állami költekezést. És oda is el kell jutnunk, hogy a szociális kiadásoknál az eddiginél sokkal jobban figyelembe vegyük a rászorultságot.
A gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére és a szociális biztonság javítására így van, és csak így van lehetőség. Ezt ígérhetjük, de délibábokat nem.
Költségvetési módosító javaslataink fel fogják mutatni a kérdéses lehetőség bizonyos elemeit. A lehetőség alapos feltárása, részletes kidolgozása azonban csak kormányzati pozícióból végezhető el.
Nagyon sajnálatos, hogy ezt az Antall-kormány elmulasztotta. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
