LUKÁCS TAMÁS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka:
LUKÁCS TAMÁS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka:
LUKÁCS TAMÁS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Jogász lévén, rendkívül nehéz a '93-as Vagyonpolitikai Irányelvekről szólni, mert nemcsak jogi, hanem morális kérdés is, hogy a törvények által alávetve a köztársasági elnök, a Parlament, a Kormány és minden állampolgár miképpen tartja be a törvényeket. És ez azért morális kérdés is, mert én úgy gondolom, hogy a kormányzat a Parlament ellenőrzése alatt működik. És úgy gondolom, hogy a Parlament azt a következményt és azt a felelősséget nem vállalhatja át, amit az 1993-as Vagyonpolitikai Irányelvek novemberi tárgyalása jelent.
Kérdés, hogy ilyen helyzetben mi a tisztességes, a jó megoldás? Lehetséges-e olyan megoldást találni, amely ezt a helyzetet orvosolhatja?
Mindenekelőtt egy módon látom ennek lehetőségét, ha az 1993-as Vagyonpolitikai Irányelvek mellé a folyamatokat elemezve beemeljük a tényszámokat, és mint megtörtént dolgot, mint egy folyamatot fogadja el, mint egy jelentést fogadja el a Parlament.
Tekintettel arra, hogy az irányelv mint jogi műfaj erre lehetőséget biztosít, ebben az egy esetben látom elfogadhatónak azt, hogy '93. november végén a '93-as Vagyonpolitikai Irányelveket a Parlament elfogadja. És azért sajnálatos, hogy ez a '93-as Vagyonpolitikai Irányelv most kerül a Parlament elé, mert tartalmaz olyan elemeket, amelyek egyértelműen a gyakorlat hibáinak a következményeit és a következtetéseit levonva jobbító, az egész privatizációs folyamatot elfogadhatóbbá teszi már az 1993-as irányelv kapcsán is. Szükséges, de nem elegendő változtatásokat hajt végre a privatizációs stratégián.
Ezután áttérnék az 1994-es Vagyonpolitikai Irányelvekre. Azt hiszem, az ország közvéleménye és a Parlament pártjai előtt is ismert, hogy 1992 áprilisában a Kereszténydemokrata Néppárt kongresszusa gazdaságpolitikai fordulatot követelt, amelynek lényege a reálgazdasági folyamatok fölgyorsítása, az egyoldalú financiális szempontok elvetése, és a privatizációs folyamatokban a reorganizációs elem megerősítése.
Tehát amikor az országban arról folyik a vita, hogy a privatizációs folyamat, a magánosítás folyamata gyors vagy lassú, akkor én úgy érzem, egy kicsit a kérdésfeltevés laikus, mert gazdaságilag indokoltnak kell lenni a folyamatnak, nem pedig szubjektív megítélés folyamán gyorsnak vagy lassúnak.
Megfelelő tőke hiányában — és a tőkeszegénység az országunkra és az egész térségre jellemző — a gyorsított privatizáció értékvesztést jelent a privatizáció folyamán, míg a lassítás csak mesterségesen lenne megvalósítható.
Ahhoz azonban, hogy tisztességesen ítéljük meg a magyar privatizációs folyamatokat, én úgy gondolom, hogy tisztességes összehasonlítási pontokat kell választani. Ahhoz, hogy tisztességes összehasonlítási pontokat válasszunk, vissza kell térni egy korábbi, az úgynevezett spontán privatizációs időszakra, és megállapítható, hogy a spontán privatizációt követő időszak alapvető fordulatot vesz a jog és a gazdasági biztonság szempontjából is. Még akkor is, ha ez a fordulat szükséges volt, de lehet — és szükségképpen felvetem —, hogy nem elégséges. Ezt egyébként a '94-es Vagyonpolitikai Irányelvek tartalmazzák elég szűkszavúan, amikor az ellenőrzés megerősítéséről beszélnek, elsősorban a belső ellenőrzés megerősítéséről.
Ha tisztességes összehasonlítási szempontokat kívánunk választani a magyar privatizációs folyamat megítéléséhez, akkor össze kell hasonlítani a térség országaival, és ebben a kérdésben én azt hiszem, az összehasonlítást kiállja ez az ország. Még akkor is, ha úgy kell átalakítani az ország gazdasági szerkezetét, hogy egy világgazdasági recesszió közepette és egy óriási keleti piacvesztés közepette kell ezt a folyamatot vizsgálni.
Természetesen az első összehasonlítási pont tehát a gazdasági környezet összehasonlítása, de ugyanakkor — és higgyék el, nem vagyok sem az ÁVÜ, sem az ÁV Rt. kirendelt védője — meg kell jegyeznem, hogy komoly felelősség terheli a Parlamentet akkor, amikor a költségvetési törvény folyamán olyan bevételi kötelezettségeket írtunk elő ezeknek a szerveknek, amelyek már akkor is vitathatók voltak, és akkor is kérdőjelessé kellett volna tenni, amikor a költségvetési törvényt megszavaztuk.
Világos, hogy ebben az esetben nem lesz igaz, hogy teher alatt nő a pálma, mert ha irreális költségvetési bevételeket tervezünk a privatizációs folyamatokra, akkor előállhat egy olyan értékvesztés, amelyet viszont az ország közvéleménye nem fog szimpatikusan megítélni.
Másik kérdés a gazdasági környezeten túl, amely megítélési pontot jelenthet, a jogszabályi környezet. Azok a kérdések, amelyek alapján nem kellően támogatott az országban, vagy a közvélemény által ez a folyamat, fölvetik azt a kérdést, hogy milyen törvények hiányoznak ahhoz — és minden egyes alkalommal önmagunk felé is mutatni kell és önvizsgálatot kell tartani annak érdekében —, hogy ez a folyamat tisztább, átláthatóbb, mindenki számára érthetőbb és főleg jogbiztonságot szolgáló módon mehessen végbe.
(12.50)
Mert felteszem a kérdést, hogy szabad-e erdő- és földtörvény nélkül olyan privatizációs lépéseket tenni, amelyek a későbbiek során kényszerpályára juttathatják ezeket a törvényeket. Kérdés, hogy a privatizációs eljárás folyamán megfelelő-e az LIII. és LIV. törvény a jogbiztonság szempontjából, megfelelő módon vannak-e szabályozva azok az eljárási kérdések, amelyek utóbb belső szabályzatokban megjelentek. Meggyőződésem szerint — s az 1987. évi XI. törvény, a jogalkotásról szóló törvény szerint is — egy-két alapvető és garanciális elemét törvényben kell szabályozni, tehát a törvényt meg kell alkotni; s a képviselőcsoportunk be kívánja nyújtani a privatizációs eljárási törvényt.
Megengedhetetlen, hogy olyan kérdések, mint az összeférhetetlenség kérdése — az összeférhetetlenségnek azon nyomán, amikor menedzsmentkivásárlás történik —, ezeknek az eljárási szabályai, maga a privatizációs eljárásban az egyes stációknak a jogkövetkezménye megfelelő módon, tehát törvényi szinten nincsenek szabályozva. Ennek az a következménye lehet, hogy az ilyen joghézagokban valóban keletkezhetnek olyan esetek, amelyek ugyan az összes privatizációs folyamathoz képest talán nem nagyszámúak, de arra alkalmasak, hogy a közvéleményben a bizalmatlanságot felkeltsék. Ezért a Parlamentnek kifejezetten felelőssége van ezekben a folyamatokban, mégpedig törvényalkotói felelőssége, és úgy gondolom, hogy a privatizációs irányelvek, stratégiai irányelvek vizsgálatánál ezeket az elemeket kell beépítenünk a Vagyonpolitikai Irányelvekbe mint stratégiai kérdésekbe, amelyekre nézve a Parlamentre is kötelezettségeket kell róni.
Felmerül természetesen az a kérdés — több képviselőtársam foglalkozott vele —, hogy milyen módon vegyen részt a Parlament a privatizáció ellenőrzésében. Óvok mindenkit attól, hogy az operatív irányításba a Parlamentet bármilyen módon be kívánja vonni, mert én azt hiszem, hogy ez lehetetlenné tenné magát az egész folyamatot, hiszen a Parlament az a műfaj, úgy van kitalálva, úgy van megalkotva — ez volt az eredeti szándék is —, hogy különböző érdekek csapjanak össze. Márpedig ha az irányításban különböző érdekek csapnak össze, abból minden lesz, csak tisztességes privatizációs folyamat nem, hiszen az itt megszólaló képviselők például a telefontársaság ügyében látszik, hogy különböző érdekcsoportokat képviseltek. Ami nem baj a Parlament szintjén, de óriási hiba volna az operatív irányítás szintjén. Azonban úgy érzem, hogy ez a kérdés ma megoldható, de nem ilyen úton és nem ilyen formában.
Ezt a kérdést úgy kell megoldani, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvekben a vagyonkezelő szervek kötelezettségévé kell tenni bizonyos kérdésekről és bizonyos időszakokban a beszámolást. Mégpedig úgy gondolom, hogy erre alkalmas bizottságszinten, tehát megfelelő szakmai szinten, bizonyos időközönként bizonyosfajta beszámolási kötelezettsége legyen az állami vagyonkezelő szerveknek, ami talán megoldja azt a kérdést is, hogy az egész irányítási rendszerünkben az igazi probléma, az igazi baj az információs rendszer megfelelő hiánya. Megfelelő gazdasági információs rendszer nélkül rendkívül nehezen tervezhetők a folyamatok.
Ebben a kérdésben látszik — és több képviselőtársam is észrevette —, hogy valóban, az Állami Vagyonügynökségnél történtek előrelépések. Annak a megítélése különböző lehet, hogy jelentős vagy nem, de az elmozdulás és az iránya mindenképpen üdvözlendő. Ezt az információs rendszert tovább kell építeni, és — meggyőződésem — vizsgálni kell az Állami Vagyonügynökség, illetve az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság egymáshoz való kapcsolatát, az állami tulajdon teljes információs rendszerét ki kell építeni, és vizsgálni kell a jelenlegi döntési mechanizmust, annak eljárásjogi kérdéseit, és modellezni kell magát a döntési mechanizmust is.
A Vagyonpolitikai Irányelvekben két szempontra szeretnék még kitérni. Az egyik, hogy erősíteni kell azt a folyamatot és azt az elgondolást, ami a '94-es Vagyonpolitikai Irányelvekben megjelenik, nevezetesen azt, hogy a munkáltatói és a munkavállalói oldalnak az üzleti titok védelme mellett bizonyosfajta jogosítványokat kíván a Vagyonpolitikai Irányelv juttatni, éppen azért, hogy a biztonságos, a jogbizonytalanságot eloszlató és gazdaságilag biztos privatizációs folyamatokat erősíthesse.
Én úgy gondolom, hogy ehhez nem elég az irányelvek szintjén lépni — bár konkrétabban kell megfogalmazni ezt az irányelvekben, de ez megintcsak törvényalkotási kötelesség —, mert az üzleti titok védelme mellett ahhoz, hogy a közvélemény elfogadja ezeket a folyamatokat, ahhoz bizonyosfajta — éppen akiket a legjobban érint, azoknak a részére bizonyos fajta — jogosítványokat adni kell tudni. Erre látok lehetőséget, ha a kamarai törvény létrejön, és látok lehetőséget arra, hogy a dolgozók különböző érdekvédelmi szervezeteinek a jogosítványát erre kiterjesszük. Szükségesnek és elkerülhetetlennek tartom ezeknek a lépéseknek a megtételét.
Úgy tűnik a '94-es Irányelvekből, hogy az a nagyarányú költségvetési nyomás, amely korábban jellemezte a magyar privatizációs folyamatot, talán lekerül ezekről a szervekről, azonban egyetértek azokkal a képviselőtársaimmal, akik azt a kérdést vetik fel, hogy igenis bizonyos szakmai kérdésekről bizonyos szakmai kollégiumoknak, vagy magának a vagyonkezelőnek a jelentési kötelezettségében vizsgálni kell a munkanélküliség és a privatizáció kapcsolatrendszerét — bár azonnal meg kell jegyeznem, hogy ilyen közvetlen kapcsolat nincs, ahogy egyik képviselőtársam ezt felvetette —, és bizonyos mértékig úgy gondolom, hogy vizsgálni kell azoknak a gazdasági egységeknek a teljesítőképességét, amelyek jelenleg állami kézben maradtak. De meg kell jegyeznem azt, hogy nem visszasírva a régit, mert világos, hogy az adminisztratív irányítási rendszerből itt maradt jogosítványokat le kell építeni, és nem hiszem, hogy a gazdasági folyamatokban bárki ezt indokoltan visszasírhatja. Az is kétségtelen, hogy ma a tulajdonosi jogosítványoknak az erőssége bizony kevés, és ezért üdvözlendő az Irányelvekben, hogy megpróbálja ebben az irányban a tulajdonosi jogosítványok erősítésével ezt a folyamatot a Vagyonpolitikai Irányelveknek a benyújtója kézbe venni.
Ebben az irányban kell tovább együtt gondolkodnunk, mert ezen piaci környezet és ezen nemzetgazdasági környezet közepette valóban, meg kell találnunk azokat a tulajdonosi irányítási eszközöket, és nemcsak az osztalék- és kinevezési politikával, hanem egyéb tulajdonosi eszközökkel — és rögtön rátérek, hogy milyen irányban gondolom el — azt a tulajdonosi irányítási formát, amely a hatékony működtetést biztosítja az állami tulajdonban maradó vagy részben állami tulajdonban lévő vállalatoknak. A KDNP 1992 áprilisában meghirdetett gazdaságpolitikája szerint mi elsősorban az angol mintára történő privatizáció mellett tettük le a garast, amellett tettünk hitet, mégpedig azért, mert valóban csak egy reorganizációs programmal lehetséges az, hogy piaci értékeket érjünk el a magánosítás során, vagy a piaci értékeket legalább megközelítő értékeket érjünk el.
Nagyon nehéz azt mondani, hogy ma, a mai gazdasági környezetben bármiféle prioritás meghatározható, hiszen abban a céleszközrendszerben, amit az Irányelv felsorol, abban — hadd jegyezzem meg rögtön, hogy ez viszonyítás kérdése, mert más viszonylatban a célként megjelölt cél az eszköz. Ha a magyar gazdaságnak csak és kizárólag az a problémája lett volna, hogy állami tulajdonú, akkor, úgy gondolom, hogy a spontán privatizáció útján mehettünk volna. Azonban a magyar gazdaság szerkezeti összetétele egyes ágazatok között, de ágazaton belül is úgy alakult, hogy a világpiaci kihívásokra nem, vagy csak későn volt képes reagálni.
(13.00)
Ezért egy okos és átgondolt privatizáció azt jelenti, hogy ki kell találnom, meg kell határoznom azokat az ágazatokat, amelyek egy reorganizációs programmal az ország kitörési pontjait jelenthetik, és ezzel a reorganizációs programmal meg kell határoznunk a kitörési pontjainkat. Külön kérdésként — meggyőződésem — foglalkozni kell a magyar mezőgazdaság helyzetével; külön kérdésként foglalkozni kell a magyar élelmiszeripar reorganizációs programjával; és egyes ágazati privatizációs irányelveket kell meghatározni, mert világos, hogy a prioritások sorrendjében lesz olyan ágazat és lesz olyan térség, ahol elsődleges a munkanélküliség kérdése kell, hogy legyen, és lesz olyan ágazat, ahol elsődleges kérdés például az élelmiszerárakra gyakorolt hatása a privatizációnak.
Itt nyilvánvalóan fölmerül a hazai termelők, beszállítók privatizációban való részvétele; ugyanakkor lesz olyan kérdés, amely az ágazat megmentésének igényével azt kívánja, hogy egy modernizációs törekvésnek biztosítsunk prioritást, és itt — akár kedvezményekkel — biztosítani kell a tőkebevonást.
A most felsorolt összes szempont egyidejű érvényesítése meggyőződésem, hogy lehetetlen, ezért kell ágazatonként szétszedni és meghatározni azokat a kitörési pontjait a magyar gazdaságnak, ahol egy reorganizációs programmal ez végrehajtható. Hangsúlyozni szeretném, hogy 1992 áprilisában emellett egyértelműen állást foglaltunk.
Tisztelt elnök úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem, még egy gondolatot megérdemel ez az ország sorsát, gazdasági sorsát, életszínvonalunkat meghatározó kérdés. A jelenleg állami tulajdont kezelő szervekkel kapcsolatban Pál László képviselőtársammal messzemenően nem értek egyet, mert a privatizációs döntés után még a tulajdonosnak sincs joga, hogy bármiféle módon a vagyon további sorsába beleszóljon. Egyet viszont megtehet, hogy bizonyos kérdésekben vizsgálnia szükséges a Parlamentnek, adott bizottságának — gazdasági vagy alkotmányügyi bizottságának —, hogy mi a szerződéses gyakorlata az állami vagyont kezelő szerveknek. Vajon a megkötött szerződések teljesülnek-e? Vagy a megkötött szerződések megfelelő jogi biztosítékokat építenek-e be? Mint a dirigens pater familias a régi római elv alapján, a jó gazda gondosságával be vannak-e építve azok a garanciák ezekbe a szerződésekbe, amelyek az Állami Vagyonügynökség, az ÁV Rt. követeléseit behajthatóvá teszik? Vagy pedig egy álversenyzést folytatunk, és piacra engedünk olyan cégeket, beengedünk a magánosítás folyamatába olyan cégeket, amelyek nem a vállalkozás, hanem a próbálkozás mezsgyéjén mozognak.
Ebben az irányban is a KDNP képviselőcsoportja megfelelő módosításokat kíván tenni, mégpedig nem kizárólag a Vagyonpolitikai Irányelvekre, hanem annak lebontására, mégpedig az egyes törvényekben való lebontására. És az az elgondolásunk, hogy az adóigazgatási eljárásban a nemleges adóigazolás intézményét mindenképpen meg kell alkotni, ami azt jelenti, hogy a privatizációs hitelek felvételénél vagy olyan hitelek felvételénél, amelyek állami garanciával működnek, a kedvezmények megadásakor csak olyan pályázati rendszer fogadható el, ha valaki rendelkezik nemleges adóigazolással, tehát tb- és központi adótartozása nincs. Mert az megengedhetetlen, hogy a különböző jogi és magánszemélyek nagymértékű állami tartozás mellett kedvezményes hiteleket vegyenek fel a privatizációs eljárás során, és ezek a rossz kintlévőségek végül az állami költségvetést fogják terhelni, miközben ezek az urak egy magáncégbe mindezeket a pénzeket átpumpálják.
Én úgy gondolom, jogalkotói felelősségünk, amikor ilyen folyamatokkal találkozunk, hogy megfelelő válaszokat adjunk, és én úgy gondolom, hogy az adóigazgatási eljárás és a privatizációs hitelek kérdésének összekapcsolásával ezek a kérdések megnyugtató módon megoldhatók.
Tisztelt Ház! Az álláspontomat összegezve meggyőződésem, hogy a '93-as Vagyonpolitikai Irányelvek mellé kell helyezni a tényszámokat is, így elfogadhatja az Országgyűlés mint tényt; és a '94-es Vagyonpolitikai Irányelveket közös gondolkodással, közös felelősséggel és a cselekvési sorrend meghatározásával — hogy milyen törvényeket kell megalkotnia a Parlamentnek sürgősen, annak érdekében, hogy a jogbiztonságot és a gazdasági biztonságot növeljük — el lehet fogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
