PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Az hiszem, hogy a Házszabály egyik igen izgalmas pontjának hiányosságára derülhetne most fény, ha körülnéznénk. Ilyen létszámban, ahogy most jelen vagyunk, egy bizottság már nem lenne határozatképes, vagy talán éppen hogy. De hát vagyonpolitikáról beszélünk, néhány száz milliárd sorsáról beszélünk, és ennek megfelelően az érdeklődés is "óriási".
Az általános vitában kifejtettem a véleményemet — azt hiszem, elég részletesen — arról, hogy 1993-ra nem tartom már célszerűnek azt, hogy a Parlament vagyonpolitikai irányelveket fogadjon el. Azóta megint eltelt egy néhány hét, december 8-át írjuk. December 8-án még jobban szeretném aláhúzni a teljes tarthatatlanságát annak, hogy ilyen módszereket alkalmazunk a vagyonpolitika tárgyalásában, előkészítésében. És amíg nincs jóváhagyott vagyonpolitikája a Parlamentnek, addig a Kormány, illetve az erre hivatott hivatalai a vagyonnal saját belátásuk — nem biztos, hogy legjobb belátásuk — szerint járnak el.
Nem elemeztük ki szinte semmilyen fórumon a vagyonnal való gazdálkodás technikáit, szabályait. Rengeteg hibát lehetne pedig fölfedezni, és rengeteg mindent lehetne javítani benne.
Hogy az Állami Számvevőszék vizsgálta az ÁVÜ és az ÁV Rt. tevékenységét, az valóban így van, de tudjuk, hogy ez a vizsgálat nem a privatizáció folyamatára és nem a vagyon működtetésének a folyamatára terjedt ki, hanem az ÁVÜ, illetve az ÁV Rt. saját belső gazdálkodására. Az ezzel kapcsolatos megállapításokról volt már részletesen szó, nem szeretnék belemenni. Csak azt szerettem volna alátámasztani, hogy az alkalmazott eljárásaink nincsenek feldolgozva, nincsenek kielemezve.
Mondanék néhány példát, hogy hol kellene levonni következtetéseket a módszerekből és más megoldásokat találni. Számos olyan eset van, amikor a Vagyonügynökség privatizáció kapcsán az előleg első részletének befizetésére átadja a későbbi tulajdonosnak, a pályázat győztesének a részvények 100%-át. Befizetnek, mondjuk, 10% összeget és 100%-a a részvényeknek a kezükbe kerül. Ezek után ezekkel a részvényekkel a vevő, mielőtt kifizette volna a tulajdont, maga gazdálkodhat.
(18.20)
Önmagában az eljárás számomra elképesztő, de úgy tudom, elég széles körben alkalmazzák. Meg kéne szüntetni. A Vagyonpolitikai Irányelveinkben ki kellene mondani, hogy ilyenekre nem kerülhet sor, hiszen ez nemcsak egy rossz gazdálkodási módszer, hanem visszaéléseknek is a melegágyává válhat.
Számos olyan esettel lehet találkozni, amikor a pályázatok kiírási, elbírálási rendszerének az eredményeképpen valaki nagyon olcsón hozzájut egy vagyonhoz, és 24 órán vagy két héten belül megszabadul tőle, és sokszoros összegeket nyer a vagyon továbbértékesítésével, annak ellenére, hogy az első részletet fizette csak ki, és nem fizette ki a teljes vételárat sem. Baj van az egész eljárás körül. Tudok olyan esetekről, amikor a vásárló megveszi az egész vállalatot, s a vállalat egyetlenegy ingatlanáért, amit egy hét alatt elad, a teljes vállalat vételárának a többszörösét kapja meg. Feltételezem, hogy nem korrupcióról van szó, de ez csak egy feltételezés.
Az a meggyőződésem viszont, hogy nem alapos gazdálkodás ez az ország vagyonával. Nagyon sok esetben lehet találkozni olyan győztesekkel a pályázatokon, akik mögött semmiféle referencia nincs, akik soha semmit nem bizonyítottak, akik olyan pályázatokat nyújtanak be, melyekből egyértelműen kiderülhetne, hogy nem fogják tudni működtetni a céget, vagy talán nem is akarják, és mégis nyerhetnek.
Nyerhetnek megalapozottabb ajánlatokkal szemben, lehet, hogy azért, mert egy hosszabb fizetési ütemre ugyan nagyobb árat kínálnak, mint mondjuk a helyi MRP-szervezet. És mondhatnám sorra. Ezek eljárási kérdések, amelyeknek a szabályozását egy Vagyonpolitikai Irányelvek rendesen megoldhatná, ha komolyan vennénk ezt a dokumentumot. De nem vettük komolyan. A Kormány — mint ahogy ezt már az általános vitában is elmondtam — összesen két hónapig dolgozott az általa beterjesztett és a Parlament által jóváhagyott, általam akkor is nem elfogadott Irányelvek alapján. Két hónapot a negyven-egynéhány hónapból.
Én a jelenlegi Irányelvekhez, amiket együtt tárgyalunk, kétfajta módosító csomagot nyújtottam be.
Az egyik: javasoltam szeptemberben, hogy ne fogadjunk el már külön '93-ra és '94-re Vagyonpolitikai Irányelveket, hanem közös Irányelvek szülessenek erre az időszakra. Az általam letett javaslat egynéhány koncepcionális kérdésben és néhány eljárási kérdésben jelentősen eltér attól, amelyet a Kormány előterjesztett. Nagyon röviden ismertetném ennek a módosító csomagnak az alapelveit. (Takácsy Gyula: Végig!) Tessék? Takácsy elnök úr — mármint gazdasági bizottsági elnök úr — súgja, hogy végig ismertessem. Nem fogom felolvasni, tekintettel arra, hogy tíz-egynéhány oldalról van szó, de a koncepcionális alapelveket ismertetem, hátha érdekel valakit.
A legfontosabb elv az, hogy egy vagyontárgynak addig is működnie kell, amíg el nem adtuk. A magyar gyakorlatban úgy tűnik, hogy az állam tudomásul vette önmagáról, hogy ő egy rossz tulajdonos, tehát mindent megtesz az ellen, hogy működjék a vagyona addig, míg az övé. Én azt hiszem, ez óriási hiba. Meg kell kísérelni a tulajdonosi funkciót ellátó szervezeteknek úgy működniök, hogy a lehető legkevésbé legyen rossz, vagy ha esetleg képes rá, akkor legyen jó tulajdonos addig is, amíg el nem adta. Ez apróság. Ez többek között abban a 100 milliárd forintnyi vagyonvesztésben mutatkozik meg, amelyről az előbb Lotz képviselő úr beszélt, de megmutatkozik a nemzeti jövedelem alakulásában, az ipari és a mezőgazdasági termelés alakulásában is. Azt hiszem, erről ma délelőtt elég sok szó esett.
A második legfontosabb elv, hogy amikor eladunk, akkor azért adjuk el, hogy jobban működjék ezt követően, az eladást követően. Tehát olyan módszereket, olyan kritériumokat alkalmazunk, amelyek ezt eredményezik, és az eljárási szabályainkban, a szerződéses rendszerünkben ez legyen a kulcskérdés, hogy amikor eladtuk azt a vagyontárgyat, akkor a lehető legnagyobb hasznot hozza hosszabb távon működésben az országnak. Ne a pillanatnyi célok, ne olyan célok, hogy ki legyen a tulajdonos, vagy hogy mennyi legyen a napi fedezet a költségvetés lyukainak a betömésére.
A javaslatom egyik leglényegesebb pontja az, hogy az eladásokat más alapra kéne helyezni, más együttműködési rendszert kell kialakítani az állam tulajdonosi funkcióit betöltő szervezetek, a vállalatok menedzsmentje és a vállalatok dolgozói érdekképviseletei, szervezetei között. Ez a három szereplő, tehát az állam, a menedzsment és a dolgozók együttesen egy más érdekrendszert hoznak létre, mint a kizárólagos tulajdonosi funkciókból eladó állam. Az államot a rövid távú szempontok érdeklik, a dolgozókat és a menedzsmentet mindig a hosszabb távú. Működtetni akarják a vagyont, működtetni akarják a vállalatot, meg akarják tartani a munkahelyeket, legyen az akár vezetői, akár beosztotti. A hosszabb távú érdekeket ők képviselik. Sokkal nagyobb szerepet kell nekik adni az eljárási szabályainkban.
A javaslataimban szerepel a Parlament szerepének az átértékelése. Itt nem más felügyeletre tettem javaslatot, mint amit tegnap napirendre vett a tisztelt Ház — Kállay Kristóf képviselő úr javaslata alapján. Én azt javasoltam, hogy legyenek olyan ügyek, vagy vannak olyan ügyek, ahol nem lehet kihagyni a Parlamentet. Két kört mondanék most el röviden ebből.
Az egyik kör a zártkörű pályáztatás. Meggyőződésem szerint általánossá kell tenni a nyilvános pályázat gyakorlatát, de ha mégis valamilyen ok kizárja azt, hogy nyilvánosan pályáztathatunk, ekkor viszont a Parlament megfelelő bizottsága játssza az ellenőrző szerepét. Ugyanis e körül részben nagyon sok a kritika az országban, részben nagyon sok a bizonytalanság, részben nagyon sok ebben a visszaélés lehetősége is.
Ugyanez vonatkozik a megkötött szerződések zártságára. Minden alkalommal azt halljuk a miniszter úrtól is, a Vagyonügynökség vezetőitől is, hogy a szerződéseket azért nem hozzák nyilvánosságra, csak legfeljebb egyes adataiban, mert a partner ezt követeli. Én meg vagyok róla győződve, hogy a partnerek jelentős része minden további nélkül hozzájárulna a szerződések, a megállapodások, a feltételek nyilvánosságra hozatalához. Aki valamilyen okban nem járul hozzá, annak a szerződését viszont zárt körben, mondjuk, a Parlament illetékes bizottságainál kelljen bemutatni. Tehát a kontroll lehetőségét itt is biztosítani kell.
A másik szempont, ahol a Parlament szerepét javaslom figyelembe venni, a stratégiai jelentőségű ágazatok privatizációjával függ össze. Idesoroltam egynéhányat, most csak megemlítem. Az infrastrukturális vállalkozások, közszolgáltató vállalatok privatizációjának az ügye országos jelentőségű, hatásaiban a társadalmat érinti, a gazdaság egészére nagyon nagy mértékben kihat, és nagyon komoly megfontolásokat igényel — politikai, taktikai és egyéb megfontolásokat igényel — az, hogy ilyen vállalatokat hogyan privatizálunk. Ezeknek a kérdését szerintem feltétlenül — minden normális országban így is van — legalább az alapelveiben, a szempontrendszerében kiírás előtt és az elbírálás után egy Parlamenti bizottság előtt meg kell méretni.
Ugyanez vonatkozik a hadiiparra. Megfelelő bizottságunk van. Rendszeresen probléma az, hogy a hadiiparban bizonytalan privatizációs folyamatok zajlanak. Bizonyos élelmiszer-ipari ágazatokban nem véletlenül tart rá igényt a Parlament agrárbizottsága, hogy itt kerüljenek elfogadásra legalábbis a privatizáció alapvető szempontjai.
A harmadik elem, ahol még a Parlament szerepét javaslom megerősíteni, ez az ÁV Rt. osztalékpolitikájának a meghatározása. Az ÁV Rt.-ről szóló törvény értelmében ugye ez egyszemélyes részvénytársaság, amely egyszemélyes részvénytársaságnak a közgyűlésére bízná ez a vagyonpolitika azt, hogy el- döntse, hogy mennyi osztalékot kell, hogy fizessenek azok a vállalatok, amelyek az ÁV Rt.-hez kerültek besorolásra. Magyarán: miniszter úr egyszemélyben mint közgyűlés intézkedhet ebben a kérdésben. Itt, ha egy jó év lenne az országban, akkor esetleg 100 milliárd forintos nagyságrendekről lehetne szó, rossz évben 25-30 milliárd forintos nyereség felosztásáról, sorsáról, az osztalékok meghatározásáról dönt miniszter úr, és közben a Parlament vitatkozik esetleg néhány tízezer vagy tízmillió forintról.
Én azt javaslom, hogy ezeknek a nagy állami vállalatoknak az osztaléka és az ÁV Rt. által képviselendő osztalékpolitika tekintetében a Parlament költségvetési és gazdasági bizottsága együttesen foglaljon állást. A gazdasági bizottság azért, mert itt nemcsak költségvetési bevételekről van szó, hanem elsősorban a vállalatok fejlesztési forrásainak a meghatározásáról, a költségvetési bizottság pedig azért, mert másodsorban költségvetési bevételek kérdése kerül napirendre.
Javasoltam a módosító indítványomban azt, hogy az Irányelvek, de egy nagyon laza kis mondattal elintézett, úgynevezett kisbefektetői program kérdése kerüljön egyértelműen a Kormány javaslataként a Parlament elé, és a Parlament döntsön törvényi formában erről a kérdésről.
(18.30)
Azért javaslom ezt és azért van jogom ezt javasolni, mert ha megnézzük azt, hogy korábban milyen privatizációs kérdésekben születtek törvények — például az előprivatizációs csomag, hogy mást ne mondjak, vagy az MRP, hogy mégis mondjak mást —, a kisbefektetőinek nevezett program ha beindul, hosszabb távon a hatásaiban lényegesen nagyobb üggyé válhat, mint az, amit eddig a Parlament elfogadott. Ugyanakkor számos olyan eleme van itt a programnak, amelyik mind a gazdaságpolitika egészét, mind pedig a törvényi szabályozást érinti, tehát szerintem elengedhetetlen a parlamenti jóváhagyás.
Nem folytatom tovább ezt az 1993—94-re benyújtott komplett módosító javaslatomat, hanem rátérnék a másik megközelítésre, ahol tudomásul vettem a helyzetet, tudomásul vettem azt, hogy a Parlament ügyrendi szavazásban úgy döntött, hogy mind a két évre külön-külön tárgyalja a vagyonpolitikát, nem kívánja összevonni ezt a dokumentumot, és ezért benyújtottam mind a kettőhöz konkrét, tételes módosító indítványokat, amiket nagyon röviden szeretnék most itt ismertetni.
Ami a '93. évet illeti, első számú javaslatom az, hogy a felvezető bekezdések és az I. fejezet, amelyeik a Vagyonpolitikai Irányelveket határozza meg, hogy hogyan is gazdálkodjunk a vagyonnal, úgy ahogy van, tokkal-vonóval maradjon el, és maradjon meg a II. fejezet: hogyan kell felhasználni azokat a forrásokat, amikkel '93-ban a privatizáció eredményeképpen rendelkezünk. Semmi értelme, és ezenkívül szerintem a Parlament lejáratása, hogy 1993. december valahanyadikán elfogadjuk azt, hogy január 1-je és december valahanyadika között hogyan kellett volna gazdálkodni a vagyonnal. A Parlament részéről — szerintem — az egyetlen helyes eljárás, ha a bevételek felhasználására vonatkozó szabályokat mondja ki. Ami erre, a kiadási oldalra vonatkozik, azzal kapcsolatban szeretném röviden elmondani, hogy mit javasolok módosítani.
Szerepel egy tétel a Vagyonpolitikai Irányelvek '93-as anyagában, hogy a törvényben meghatározott gazdasági társaság létrehozására 3,7 milliárd forintot költhet a Vagyonügynökség. A törvény ilyet nem tartalmaz, a törvény azt mondja, hogy hozhat létre a Vagyonügynökség gazdasági társaságokat is. Az Irányelvek úgy kerültek a Parlament asztalára, hogy semmiféle specifikációt nem kaptunk, hogy mire és milyen gazdasági társaságra kívánja költeni a tisztelt Kormány ezt a 3,7 milliárd forintot, sőt bizottsági közvetlen kérésre sem kaptunk tájékoztatást. Abszolút indokolatlannak tartom ebben a gazdasági helyzetben ezt a szabad mozgást, "az ember nincsen fából" című kategóriára odaadni 3,7 milliárd forintot, ezt megengedhetetlennek vélem.
Van három olyan tétel a kiadási rovaton — az ÁV Rt. alaptőkéjének feltöltésére 6,9 milliárd forint, az MDF Rt. alaptőkéjének a feltöltésére 4 milliárd forint és az expo-alapok megtámogatására 2,5 milliárd forint, tehát összesen körülbelül 13,4 milliárd forint, amit egyszer ez a Parlament jóváhagyott. Akkor sem értettem vele egyet, de ez egy más kérdés. 1992 végén a Kormány javaslatára a Parlament ezeket a tételeket odaítélte. A Kormány másra költötte. Abszolút hibának, mondhatnám bűnnek tartanám azt, hogy ha a Parlament másodszor is odaítélné ezeket az összegeket. A Kormány szíveskedjék teljesíteni! Hogy ha másra adta tavaly a 13,4 milliárd forintot, arról részben adjon számot, részben pedig, ha feltétlelnül szükséges volt, akkor arra hagyasson jóvá forrásokat a Parlamenttel, ne másodszor hagyassa jóvá ugyanazokat a forrásokat, mint az elmúlt évben. Tehát itt én most elhagyásra javaslom ezt a három tételt.
Szerepel két olyan tétel, melyeket szintén elhagyásra javaslok, mert indokolatlannak tartom, mint ahogy az anyag konkrétan nem is indokolja. Vagyonjuttatást ajánl, vagy irányoz elő az Irányelvek a Magyar Államvasutak számára 5,1 milliárd forint értékben; a szövegből kiolvasható érvek szerint az expo területével szemben a pesti oldalon kisajátított területek ellenértékeként. A dolog azért megdöbbentő, mert ha ez így van, akkor azt nem az állami vagyonból, akkor azt nem a költségvetésből, akkor azt nem az ÁVÜ ügyeiből kell fedezni, hanem az expo vállalkozásának a keretében az expo fizesse ki. Az expo költségvetését ez a Parlament jóváhagyta ennek a Kormánynak a javaslatára; hogyha üzletel, akkor szíveskedjék az üzletben nemcsak vásárolni, hanem fizetni is.
Szerepel a kisbankok feltőkésítésére 2,2 milliárd forint. Indoklás itt konkrétan az anyagban nem szerepel. A kialakult rend szerint ezt nem a vagyonpolitikai eljárások keretében, hanem a megfelelő pénzügyi, csődeljárási, költségvetési és más formák keretében kell rendezni, és nem egy idevetett egy sorral ebben az Irányelvekben. Persze én el tudom képzelni, hogy mindezt már teljesítette a Kormány, akkor viszont ne kérjen jóváhagyást ehhez utólag a Parlamenttől. Akkor milyen jogon teljesítette eddig?
Végül javaslom, hogy a '93-as Irányelvekben egyértelműen jelenjen meg, hogy ebben az évben megállapodás szerint 100 milliárd forint értékű vagyonhoz juttatja az állami vagyonból a társadalombiztosítást az arra illetékes Kormány, illetve hivatalai.
Ami a '94-est illeti. A '94-es Irányelvek kapcsán azokat az elveket, amiket az előbb elmondtam, hogy '93—94-re egyaránt érvényesíteni javasoltam, most tételes módosító indítványokban benyújtottam. Vonatkozik ez — most már csak címszavakban — a nyílt és zárt versenyeztetés kérdéseire, a szerződések nyilvánosságának a kérdéseire, a megkötött szerződésekben a vevő által vállalt kötelezettségek végrehajtásának az ellenőrzésére, illetve a végre nem hajtásának a szankcionálására. Vonatkozik arra, hogy az ÁV Rt. kárpótlási célra az itt leírt szabályok szerint ne ajánlhasson fel vagyont. Ez szerintem egy rendkívül kemény ellentmondás az ÁV Rt. létrehozása és a kárpótlási törvény megvalósítása között. Az ÁV Rt.-t szintén ez a Kormány úgy fogadtatta el szintén ezzel a Parlamenttel, hogy ez a társasági törvény alapján kell hogy működjék. Ezek után az, hogy a kárpótási célra fel kell hogy ajánljon vagyont, hogy el kell hogy fogadja vagyona fejében a kárpótlási jegyeket, ez azt jelenti, hogy folyamatosan át kell értékelni az ÁV Rt. vagyonát, folyamatosan le kell értékelni, gondolom minden héten negyvenhétszer, mert annyiszor fizetnek kárpótlási jegyekkel. A végeredmény az, hogy egy részvénytársaság, egy társasági törvény alapján működő szervezet szerintem az alapszabályával és a törvényekkel szemben működik, hogyha ilyen gazdálkodásba, vagyonának ilyen fölélésébe belemegy, tehát törvénytelenségre kényszeríti a Parlament az ÁV Rt.-t, amelynek a létrehozásával sem értettem egyet, de ez megint egy más kérdés. Tehát azt javaslom, hogy ne kényszerítsük törvénytelenségre az ÁV Rt.-t.
Végül szeretném azt elmondani, hogy javaslatokat adtam be az osztaléknak oly módon történő meghatározására, mint amiről föntebb beszéltem, a kisbefektetői programok az Országgyűlés elé terjesztésére vonatkozóan, és még egy kérdésre. Egy oktatási javaslatot tettem, ez az ÁVÜ bevételeiből a közvetett privatizációs kiadások céljaira történő felhasználásra előirányzott 15 milliárdból 200 millió forintot érintene; olyan menedzserképzési programok megvalósítását tartanám célszerűnek, amelyek többek között az MRP-vel működő szervezetek tevékenységét tehetnék hatékonyabbá. Elnök úr, köszönöm szépen a figyelmet.
(Az ülés vezetését — Pál László felszólalása alatt — dr. Dornbach Alajos, az Országgyűlés alelnöke vette át.)
