PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárt-i képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka:
PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárt-i képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka:
PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárt-i képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem, én is ott kell, hogy kezdjem, illetve ott kell bekapcsolódnom a vitába, ahol az előttem felszólalók is kezdték, illetve tettek említést arról, hogy az utóbbi évtizedekben a bűncselekmények száma jelentősen megnőtt, sőt azt lehet mondani, hogy az utóbbi években ugrásszerűen megnövekedett.
De ezen túlmenően minőségi változás is bekövetkezett, fokozódott az elkövetett bűncselekmények veszélyessége, és csökkent a felderített bűncselekmények száma. A fordulópontot ebben a folyamatban 1989 jelentette. Ettől az évtől kezdve már több a fel nem derített, mint a felderített bűncselekmény. Az előzőeken túl a látens bűncselekmények nagyságrendjét, illetve annak változását illetően csak becslések lehetnek. A felderítetlen bűncselekmények mind magasabb aránya és ennek köztudomásúvá válása, illetve eredményességi mutatójának romlása napjaink egyik legdöntőbb kriminológiai tényezője.
Részletesebb elemzést igényelne annak kifejtése, hogy milyen okok vezettek az államhatalom tehetetlenségére a bűnüldözés megfékezésének terén. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy a bűnüldöző és igazságszolgáltató szerveket sem kerülte el a szocializmus válságával együtt járó erózió.
Napjainkban igen magas a visszaesők, illetve szélesebben értelmezve a büntetett előéletűek, továbbá a fiatalkorú elkövetők száma. A bűnözés struktúrájában az elmúlt tíz évben előtérbe kerültek az úgynevezett szükségletkielégítő bűncselekmények. Míg 1980-ban az összes bűncselekményeknek valamivel több mint a fele volt vagyon elleni, 1990-ben ugyanez az arány már elérte a 78%-ot. A vagyon elleni bűncselekmények számának dinamikus emelkedése minden állampolgár számára fenyegetettséget jelent, egyúttal csökkenti az állampolgárok bizalmát a társadalom irányítói iránt.
(12.30)
Ma általánosan elfogadott az a tétel, hogy a bűnözés és az ellene való fellépés a társadalom egészének közös ügye. Ennek ellenére a társadalom elsődlegesen a jogalkotástól és a büntetőapparátus képviselőitől várja a probléma hatékony megoldását. A bűnözésben megállapítható korszakváltással szinte párhuzamosan halad a bűnözés elleni küzdelem, amely kihat a most tárgyalásra kerülő törvényjavaslatra is. Egyes elméleti szakemberek szerint az ezredfordulón egy körülbelül 300 éves bűnözési korszak váltása várható. Ezt a ma még prognosztizált, de sok jel alapján megalapozottnak látszó feltételezést figyelembe kell venni már a jelen törvényjavaslat vitájánál is. Ez a korszakváltás a büntetőjog terén csak a kriminológiai büntetőjog alapján valósulhat meg. Ez azt jelenti, hogy a megelőzésnek kell előtérbe kerülnie a büntetés rovására. Azonban – Szabó Andárs szavaival élve – a büntetőjog nem puszta eszköze a hatalomnak, hanem az igazságos megtorlás olyan intézményrendszere, amely egyidejűleg szab korlátot az egyéni és az állami önkénynek.
Az utóbbi néhány évben a büntetőjogi felelősségre vonás határairól, felvállalható feladatairól, a büntetés lényegéről és céljáról szóló vita mind a társadalmi, mind a büntetőjogi közgondolkodás egyik központi kérdésévé vált. Időközben viszont fokozatosan színtelenedett a hatályos büntetési rendszer eszköztára. A halálbüntetés megszüntetésével, illetve egyes büntetőjogi intézkedések, mint például a szigorított őrizet vagy az alkoholisták munkaterápiás intézeti kényszergyógyításának kiiktatásával a magyar büntetőjog szankciórendszere indokolatlanul szabadságvesztés-centrikussá vált. A szabadságvesztés-büntetés legfőbb gyakorlati előnyének az tűnik, hogy átmenetileg az elkövetőt elszigeteli a társadalomtól. Ez azonban csak látszólagos előny, mert a börtönbüntetés a mai viszonyok között általában súlyosabb formában termeli újjá a bűnelkövetést. A börtön nem egy esetben a bűnözés iskolájává vált. Ezt mint gyakorló ügyvéd is tanúsíthatom, hiszen a praxisomban sok esetben tapasztaltam, hogy a szabadságvesztés-büntetésre ítélt elkövetővel szabadulása után kis idővel vagy a fogházban, vagy a rendőrségi fogdában, vagy a tárgyalóteremben találkoztam. Az utóbb elkövetett cselekménye azonban már súlyát és társadalomra veszélyességét tekintve, valamint az elkövetés módját is figyelembe véve lényegesen súlyosabb volt, mint az, amiért korábban elítélték.
Ha az elmondottak figyelembevételével büntetési rendszerünket összevetjük európai országokéval, megállapíthatjuk, hogy nemcsak egyes büntetéseink és intézkedéseink, hanem egész büntetéskiszabási rendszerünk is kritika tárgya lehet. Magyarországon a százezer lakosra jutó börtönnépesség a legkedvezőtlenebb, még például Törökországhoz viszonyítva is több mint a kétszerese.
A büntetés a társadalom jogos önvédelme. Csak üdvözölni tudom a törvényjavaslatnak azt a törekvését, amely a Btk. szankciórendszerének olyan irányú átalakítására törekszik, hogy a bírónak szélesebb körű joga nyíljék a mérlegelésre a személyes szabadságot különböző mértékben korlátozó vagy egyáltalán nem érintő büntetések vonatkozásában. A büntetőjogi korszakváltás előfutára a szabadságvesztés-büntetés elsődlegességének elvi és gyakorlati tagadása. A jövőben a szabadságvesztés csak mint ultima ratio maradhat fenn. A javaslat nagyon helyesen mellőzi az első ízben kisebb súlyú bűncselekményt elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés kiszabását. A szabadságelvonás nélküli szankciók alkalmazása nem csupán humanista kívánalom, hanem hosszabb távon és tartósabban is több sikert ígér, mint a zárt végrehajtású szabadságvesztés.
A jogirodalom is említést tesz arról, hogy a szabadságvesztés-büntetés jelentősége sok fejlett nyugat-európai államban fokozatosan és lényegesen csökken. Az alkalmazott büntetések körében nem a szabadságvesztés, hanem a pénzbüntetés a központi és legnagyobb arányban alkalmazott joghátrány. Itt kell megemlíteni azt is, hogy a szabadságvesztés végrehajtásával járó költségek nagysága többszöröse a szabadságelvonás nélküli szankciók költségeinek. Magyarul a szabadságvesztés végrehajtása az államnak mindenkor sok pénzbe kerül, és ennek ellenére az egyik legkevésbé hatékony eszköz.
1987 óta egy tucat alkalommal módosították a Btk.-t. Ezek egy része csak kismértékben függött össze a valós társadalmi változásokkal. A korábbi elnevezéshez igazodva a most tárgyalás alatt álló törvényjavaslat egy olyan új novella, amely már ténylegesen figyelembe veszi az időközi társadalmi változásokat, valamint képes hosszabb távra is a jogalkalmazók számára megfelelő normákat megfogalmazni.
Az elmúlt években a társadalom egy bizonyos rétege számára a siker legfőbb szimbóluma az anyagi érvényesülés lett. Mindez előbb jelentkezett a bűnözés struktúrájában, mint ahogy a piaci társadalom szabályai képesek lettek volna általánosságban átszőni a magyar társadalom és gazdaság egészét. A bűnözés növekedése oly módon ment végbe, hogy szinte valamennyi büntetőjogilag védett érték megkérdőjelezett. Olyan elkövetési magatartások is megjelentek, amelyek arányos értékelésére a büntetőjog korábbi rendszere nem volt alkalmas. Ilyen például az emberrablás megjelenése. A javaslat eme új delictum bevezetésével megfelel a társadalom nagy részében meglevő jogos várakozásoknak.
A piacgazdaság viszonyaira történő áttéréssel a gazdálkodás rendjét sértő bűncselekmények körét is újra kellett gondolni. Egyetértek azzal, hogy a javaslat az árdrágítást például mint bűncselekményt megszünteti. Működő piacgazdaságban ugyanis valamennyi áru árát a kereslet-kínálat viszonyoknak kell kialakítaniuk, nem központi szabályozás útján kell azokat meghatározni.
Összegezve: amennyiben jelenünket vetjük egybe múltunkkal, akkor meglehetősen borús ez a kép. Ezen az sem segít, ha tudjuk, a romlás magjait nem a jelenlegi rendszer vetette el. Nekünk jutott azonban az a felelősség, hogy megtaláljuk azt a minden szempontból megfelelő eszközt, amely alkalmas a bűnözésnél megkezdődött korszakváltás hátrányos következményeinek visszaszorítására. Itt ismét Szabó Andrást szeretném idézni, aki az alkotmányosság és büntetőjogi szankciórendszer címmel tartott előadásában kijelentette, kifejtette, hogy olyan társadalomban, ahol alkotmányosan biztosítottak a közszabadságok, és ahol az egyéni szabadság is alkotmányosan körülbástyázott, az igazságos megtorlás az egyetlen lehetséges büntetőelv. Az érintett személyt ugyanis sem az elrettentés, sem a megjavítás elve nem tartja vissza. Ha a megítélendő tetten kívül más következmények – elrettentés, megjavulás – is hatnak egy ítéletre, akkor az a büntetés nem lehet arányos az elkövető személyével, és így nem igazságos. Mindezekből levonható az a következtetés, hogy a társadalmi változásokkal törvényszerűen együtt kell, hogy járjon büntetőjogunk és büntetőjogi gondolkodásunk megváltoztatása is.
Úgy érzem, hogy a most tárgyalásra kerülő törvényjavaslat megfelel ezeknek az elvárásoknak, illetve azoknak az elvárásoknak, amelyet a társadalom e körben a jogalkotókkal szemben támaszt. Én szándékosan nem kívántam kitérni a törvényjavaslat részleteire, mivel úgy gondoltam, ez nem az általános vitába való. Ennek ellenére azt javaslom a tisztelt Háznak, hogy ezt a törvényjavaslatot a beterjesztett módosító indítványokkal – amit a mi frakciónk is meg fog tenni – fogadja el minél hamarabb.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
