VITÁNYI IVÁN az MSZP vezérszónoka:
VITÁNYI IVÁN az MSZP vezérszónoka:
VITÁNYI IVÁN az MSZP vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Bár azt hiszem, hogy csak a mai napra való vezérszónok, ha ilyen van.
Abból szeretnék kiindulni, hogy a médiatörvényről való vita valóban sajátos helyet foglal el parlamenti vitáink között, mert hiszen más vitákban is előfordul az, hogy az adott témának vannak utalásai erre-arra.
Ez a vita a médiatörvényről azonban sajátosan többemeletes, többszintes, többrétegű, hogy ne mondjam, többfedeles.
Van a középen – úgy mondjam –, a főemeleten egy vita erről az éppen szóban forgó parlamenti törvényről annak rendje és módja szerint, a pontjairól, a pontok megváltoztatásáról, ennek érvényességéről és lehetőségeiről. Van azonban néhány másik emelete a vitának.
Alatta van egy nagyon széles emelet, amely végeredményben a rádióról és a televízióról szól, mert hiszen a Rádió és a Televízió törvényét tárgyaljuk. És képviselőtársaim is számos alkalommal utaltak arra, hogy mit várnak, mit akarnak a rádiótól és a televíziótól, sor került a reklámra, sor került a nyelvművelésre, sor került az egyházi műsorokra, a hírekre, a népzenére és Cicciolinára, tehát számos olyan kérdésre – széles körben és szűk körben a nacionalizmusra és a vörös vagy fehér internacionalizmusra és mindenféle másra –, ami a rádióműsorokban benne van, azon természetes igényből fakadóan is, hogy képviselőtársaim is emberek, nézik a televíziót, és hallgatják a rádiót, és ezen közben gyakran kapnak a szívükhöz és mondják azt, hogy ez így nem mehet tovább, és itt elmondják azt, hogy mire volna szükség és mit szeretnének.
Ez kirekeszthetetlen rétege ennek a vitának, mert hiszen mindenki jó rádiót és televíziót szeretne. De a főemelet fölött, mely a rádió- és televíziótörvény, még van két másik, szokatlan emelet, az egyik az a politikai harc, amely a média elnökeinek elmozdítását vagy el nem mozdítását, felállását vagy leültetését jelenti, egy olyan politikai harc, amely eléggé keménnyé vált, és efölött még egy pikáns réteg, amely már nem a rádió- és televízióelnökök helyzetét, hanem más elnökök helyzetét és problémáit és egymáshoz való viszonyát illeti, ez egy pikáns réteg, amelyet Kónya Imre nevezett – az én hallatomra először – alkotmányos válságnak.
Ez egy sajátos, négyemeletes vita, és ez nem egy kellemes helyzet, mert hiszen előfordulhat, hogy valaki Kanizsai Dorottya jelentőségéről beszél, de voltaképpen a köztársasági elnököt bírálja. Tehát itt nem lehet tudni, minden szónak van egy közvetlen értelme és van egy mögöttes értelme, az állítások mögött más értelmek is vannak, és azt hiszem, hogy vissza kellene térnünk a dolog eredeti értelméhez.
Amiről részletesebben szeretnék beszélni, mert kell róla beszélni, ez maga a rádiónak a problémája, annál is inkább, mert képviselőtársaim erről – mint mondtam – bőven szóltak ma is, korábbi alkalommal is. Én úgy látom, hogy sokan félreértik a rádió és a televízió szerepét a társadalomban és a politikai életben, vagy hogy ne vindikáljam azt, hogy én mondom az igazat, mindenesetre félreértésben vagyunk egymással.
Félreértik azt, hogy mit jelent az, amit mostanában közkeletűen szoktak mondani, hogy a média és a sajtó hatalmi ágazat, mégpedig – hogyha betartjuk a Montesquieu-i felosztást, ami ma szintén idéztetett – a negyedik számú hatalmi ágazat.
Félreértik úgy hiszem, mert túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak magának a rádiónak és a televíziónak. Úgy gondolják, hogy a nép lelke egy fehér irkalap, amelyre a rádió, a televízió és a sajtó azt írja reá, amit éppenséggel akar. Vagy hogy ne az irkalapot használjam, amit egy képviselőtársam idézett, hogy a rádió és televízió az sugároz, és az agyunk voltaképpen a képernyő, amelyre ráírja a sugárzás azt, amit akar.
Ha azt mondják, hogy honnan származik ez az elgondolás, én idézni tudnám egy régebbi képviselőtársunkat, Berecz Jánost, aki 1988-ban azt mondta, hogy azért kezd most a magyar nép egyre pesszimistább és egyre idegenkedőbb lenni a fennálló rendszerrel szemben, mert a sajtó, a rádió és a televízió egyre többet ezt mondja. Akkor most ugyanebben a vitában azt hallottuk…, ja, hozzátenném, hogy ezt nem Berecz János találta ki, nem ő volt az első, aki ezt mondta, évtizedeken át ezeket a szólamokat hallhattuk. Ugyanezt hallottuk a Parlamentben is, sajnálatomra egy általam igen tisztelt képviselőtársamtól, aki azt mondta, hogy azért pesszimista most a magyar társadalom, mert a rádió és a televízió egyre több pesszimista dolgot mond, hogy például nem mondja a munkanélküliséggel kapcsolatos kedvező intézkedéseket, hanem csak arról számol be, hogy a munkanélküliség növekszik. És már tényleg egy lépésnyire vagyunk attól, hogy voltaképpen nem is a mukanélküliség a baj, hanem az, hogy beszélünk róla, és ehhez hasonló megnyilvánulásokat is több alkalommal hallottunk.
Nem árt emlékeztetni arra, hogyha a rádió és televízió szerepéről beszélünk, hogy az elmúlt 40 éven keresztül monopóliuma volt annak, hogy milyen híreket lehet mondani a rádióban és a televízióban. Csak egyfajta hírt lehetett mondani. Kérdés, hogy elhitte-e ezt a magyar társadalom? Nem hitte el.
Bebizonyosodott, hogy abban a pillanatban, amikor már nem kellett úgy csinálnia, mint aki elhiszi, abban a pillanatban kiderült, hogy nem hitte el. Tehát nincs az a szerepe a rádiónak és a rádió híreinek, hogy az lenne az, amely rányomja a bélyegét a társadalomra.
Volt egy másik szerepe a múltban a rádió ezen monopóliumának, az, hogy a közönség, a nép, a társadalom, a lakosság, a nézők – ahogy tetszik akarni fogalmazni – látván azt, hogy a rádióban, televízióban és újságban csak egyfajta hatalom mondhatott hírt és véleményt, ebből tudta, hogy ez a hatalom szilárd, hogy hol lakik az Isten, hogy ezzel szemben nem lehet megszólalni, tehát be kell fognia a száját.
Ez a szerepe megvolt annak a monopóliumnak, de az a szerepe, hogy bárkit meggyőzzön, ez a szerepe nem volt és nem lehetett.
Hadd utaljak egy közkeletű példára vagy egy közelmúltbeli példára, ami szintén idéztetett itt már, az például, hogy a békéscsabai választásokon lehetne statisztikát csinálni arról, hogy hányszor szerepelt a kormánypárt tisztelt képviselője – no persze nem feltétlenül mint éppen jelölt, hanem mint miniszter – a televízióban és hányszor szerepeltek az összes többi jelöltek.
A miniszter úrnak minden alkalommal volt valami – épp egy sajtófogadás, egy külföldi probléma, egy ez, egy az, egy amaz –, amelyen megnyilatkozhatott a rádióban és a televízióban, azt is hozzáteszem, hogy többet, mint annak előtte, hogyha összevetjük ezt-azt, a többi minisztertársaihoz viszonyítva. És mi történt? Nem választották meg. Miért?
Azért, mert ha egy bizonyos határon túlesik, az ellenkező effektus lép életbe. Nem vették eléggé figyelembe azok, akik ezt erőltették, hogy a népben – ha már róla beszélünk – van egy ösztönös ellenzékiség. A magyar népben talán különösképpen, ami alatt nem egy magyar jellemtipológiát szeretnék csinálni, hanem az, mert Rákóczi óta vagy Bethlen Gábor óta ilyenek voltak a tapasztalatok. Más népeknél nem mindenütt voltak ilyenek a tapasztalatok.
Egy olyan tapasztalat, amely hogyha túlságosan a szánkba akarják rágni a megoldást, akkor a végén azt mondja, hogy "Eb ura fakó, Ugocsa non koronat." És ez a hatás érvényesül.
Képviselőtársaim a tudományra szeretnek hivatkozni, és valóban, 25–30 évvel ezelőtt az amerikai szociológia, a pozitivista szociológia közölt is számos vizsgálatot, amely a televízió, a hirtelen elterjedt televízió csodálatos hatásáról szólt. Ámde, utána jött a televízió klasszikusa, a kutatás klasszikusa, Berenson a következő megállapítással, hogy a rádió és televízió hatásáról annyit lehet tudni, hogy bizonyos műsorok, bizonyos körülmények között az emberek bizonyos csoportjára bizonyos hatással vannak.
(12.20)
Ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a magyar nép a televízióval szemben Kati, akit táncba lehet vinni, de csak akkor lehet vinni, hogyha akarja. A magyar nép és mint minden más nép a véleményét, álláspontját, a politikai véleményét elsősorban az életkörülményei és saját tapasztalatai alapján alakítja ki. A rádió és a televízió és a sajtó erre ráerősíthet. De nem kreálhat olyan folyamatokat, melyek nincsenek, nem kreálhat olyan véleményeket, melyek nincsenek, hanem abba kell beilleszkedni, amik vannak.
Mégis ennek a felfogásnak, amit itt hallunk, volt egy bizonyos alapja. Volt egy bizonyos alapja a korábbi évtizedekben, amikor még rádió és televízió nem volt, illetve rádió volt, de nem volt ennyire tömeges, televízió nem volt, és a sajtó sem volt ennyire tömeges. Ennek tükre volt az amerikai szociológia, és ennek tükre volt az a sajtóideológia, amelyet két jelentős ember, különben össze nem tartozó ember, de ebből a szempontból összetartozó ember képviselt, az egyik Lenin, a másik pedig Göbbels. Ők képviselték azt, hogy a rádió és a televízió dolgai voltaképpen a hatalomnak ilyen módon lehetnek az eszközei.
Jellemző, hogy ezzel kapcsolatban tisztelt képviselőtársam is Walter Benjamint idézte, akinek eszmei forrásanyaga – és ez az én számból nem sértés – ugyanabból a körből származik, mint Leniné. Mert itt ugyanarról a problémáról volt szó, amikor a pártatlanság lehetetlenségét próbálta bizonyítani. Csakhogy a második világháború után egy döntő fordulat történt, amely nem egyszerűen úgy tette félre Lenint és Göbbelset más oldalról, hogy megcáfolta, hanem a körülmények változtak meg, mert éppen a második világháború tapasztalatai alapján is, tehát a nácizmus elleni harc tapasztalatai alapján is és a technikai fejlődés alapján is a demokráciák olyan jogállamot dolgoztak ki, kívántak kidolgozni, amely ezt a lehetőséget félreteszi és megakadályozza. És ennek egyik eleme a sajtó következetesen felépített önállósága.
Hogy értelmezhető akkor, hogy a sajtó önálló hatalmi ág? Semmiképpen sem úgy, hogy egyik vagy másik erőnek legyen a függvénye, még úgy sem, hogy a Kormánynak, úgy sem, hogy az ellenzéknek, úgy sem, hogy megosztják a hatalmat, tudniillik ha ez lenne, akkor nem önálló hatalmi ág lenne, hanem a másik háromnak valamilyen féregnyúlványa. Ebből a szempontból nem tudom értelmezni azt, amit ma reggel a Nap-tévében hallottam Csurka István képviselőtársamtól, aki azt mondta, hogy azért nem fog lehetséges lenni majd föltehetőleg a sajtótörvény elfogadása és kompromisszum megkötése, mert például a Kormány nem teheti azt meg, mert elveszti a médiát. De hát azt kérdezem, hogy hogy vesztheti el, amikor nem az övé. Vagy meg akarja szerezni, mikor nem az övé, és nem azért nem az övé, mert valaki nem adja oda, hanem mert elvileg nem az övé. Mert elvileg nem lehet a Rádió és a Televízió valakié, mert nem arról vitatkozunk, hogy kié legyen.
No persze akkor fölvetődik, hogy független? Ha már Balázsi Tibor megdícsért, hadd dícsérjem én is vissza, hogy ő viszont ma reggel nagyon helyesen idézte Engelst, amikor azt mondta, hogy minden öszszefügg mindennel – bár a forrást nem jelölte meg. (Derültség a bal oldalon.) Ilyen értelemben természetesen függetlenség nincsen, és a Rádió és a Televízió sem független sem a politikai erőktől, sem a társadalomtól. Abban az értelemben azonban független, vagy – hogy úgy mondjam – önálló, hogy egyik iránt sincsen korlátozott értelemben függőségben. A hatalmi ágazata a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak azt jelenti, hogy a maga törvényei szerint közvetlenül a társadalommal való kapcsolatban létezik és dolgozik, alakítja ki az arányait. A Kormánynak természetesen megvan a maga szerepe. És azt hiszem, nem kívánná senki az államtalanítását. Nem kívánná senki, hogy ne vegyen részt a felügyelőbizottságban, vagy akár – megfelelő feltételek mellett – ne a Kormány nevezze ki ezt vagy azt, vagy ne legyen rajta az ellenjegyzése. Csak a lényegről van szó, a lényeg pedig azt mondja, hogy annak, amit a rádió, a televízió, a sajtó csinál, a maga törvényei szerint kell történnie, egyszerűen azért, mert az eszmék piacán az áruk másképp kelnek el, mint más piacokon. Itt olyan törvényeknek kell érvényesülni, amelyben az eszmék a maga eszmeiségükben mint politikai eszmék is jelennek meg, amelyikben ezek az erők, amelyek esetleg párhuzamosak a más hatalmi ágakban lévő erőkkel, maguk vívják meg ezt a dolgot.
Én tudom, hogy ez nagyon nehéz. Én tudom, hogy nagyon nehéz valamennyiünknek, mert valamennyien, akármelyik pártba tartozunk itten, egy másik rendszerben nőttünk fel, nemcsak a szocializmusban, hanem egy korábbi olyan társadalmi rendszerben, amelyben természetes volt, hogy a rádió és a sajtó a pártoké, hiszen az öregebbek még emlékezhetnek rá, hogy '45 után nemcsak a sajtót osztották szét a pártok, hanem még a mozikat is szétosztották egymás között. Ebben nőttünk fel, és valahogy ezt természetesnek tartottuk. Azt megszokni, hogy nem ennek kell lenni, azt megtanulni, hogy én azt szeretném mondani önöknek, hogy nincsen veszélyesebb dolog a Kormányra nézve, mint a kormánypárti sajtó. Tudniillik a Kormány – az én megítélésem szerint –, bármilyen kormány azért van, hogy változtasson a dolgokon. És ezért olyan energiákat kell felszabadítani és éleszteni, amelyek szintén a változás irányába hatnak. Nem dícséretre van szüksége ebben az értelemben, hanem bírálatra van szüksége, és éppen a szabadjára, a tisztességgel szabadjára engedett bírálatra, Himfy elve alapján, akinek a kesergő szerelmet jobban sikerült megírnia, mint a boldog szerelmet. (Derültség.)
Éppen ezért az a kérdés, hogy lehetne-e megegyezés. Erről itt sok szó volt. Én a bizottság munkája alapján, és az itteni munka alapján is úgy látom, hogy tulajdonképpen lehetne megegyezés. Azok a kérdések, amelyekben éles különbségek vannak – ezeket nem szeretném kisebbíteni – mégsem olyanok, hogy nem volna lehetséges, hogy ebben megtaláljuk a közös megoldást. Kompromisszumot, ha szükséges, de nem megalkuvó kompromisszumot, hanem valamilyen elvek egyeztetésével való kompromisszumot.
Hogy mik ezek a kérdések, nem akarom elismételni, a közszolgálati alapítvány kérdése, amelyben most sok igazságot hallottunk, de szerintem előre lehet megoldani, tehát tisztázni azokat a kérdéseket, amelyek jogilag fennállnak; a kinevezések kérdése, amelyeket nem ismétlek meg, mert egyetértek azzal, amit erről a kérdésről Haraszti Miklós mondott, és más kérdések, amelyek ebből a szempontból fontosak és lényegesek.
Miért kellett akkor felborítani ezt a lassan érlelődő, lehető egységet? Azért, mert van itt e fölött egy másik olyan politikai küzdelem, amely nem ide tartozik. Én azt hiszem, hogy visszás dolog a jelenlegi politikai válságot – ha van ilyen –, ennek a problémáit mind a rádió és a televízió problémáira vezetni. Visszás, bizonyos értelemben azt mondom, hogy nevetséges is. Mert előfordulhat…
Mi a helyzet most Magyarországon? Vannak nehéz, vannak válságos jelenségek. És itt mégis az utóbbi hetekben és hónapokban a legnagyobb vihar, alkotmányos válság a rádió és a televízó elnökének kinevezése körül zavarodott fel, amikor a rádió és a televízió elnökei bejelentették, hogyha a törvény megszületik, lemondanak. Tehát csak arról van szó, hogy egy hét múlva, két hét múlva, egy hónap múlva vagy két hónap múlva, akkor majd átveszi a helyüket az a másik ember, aki – itt előre borítékolom a lépést – nem fog könnyen megdolgozni azért, amit itt mindannyian a rádiótól és a televíziótól várunk, mert hogy jó legyen a műsor, jó legyen a szolgálat, abban az elnöknek nagyon kevés szerepe van, de nagyon széles társadalmi rétegeknek, csoportoknak van nagyon nagy szerepük. És hát az ország gazdasági és társadalmi állapota is hozzátartozik.
Az a javaslatom, hogy a dolgot kezeljük a maga mértéke szerint. Lehetőleg ne varrjuk a rádió és a televízió gombjához az alkotmányos válság kabátját. Ha meg lehet erre kérni – nem tudom, meg lehet-e erre kérni miniszterelnök urat –, hogy ő is próbáljon ebben az irányban eljárni; ha más méltóság lenne itt, őt is ugyanerre kérném, hogy ne a szimbolikus cselekedetek sorában próbáljuk ezt megtalálni, hanem minden dologban alkalmazzuk a maga mértékét, és a mérték, ami itt előttünk áll, ebben a dologban egy tisztességes rádió és televízió, tömegkommunikáció, sajtó. Ezt meg tudjuk tárgyalni, ezt el tudjuk intézni; akkor tehát keressük meg a közös megoldásnak az útját.
(12.30)
Általában véve meggyőződésem, hogy mi sokkal több dologban állunk élesen szemben egymással, mint amennyiben valójában különbözünk. Meg kellene tudni azt határoznunk, hogy miben vagyunk azonosak és miben vagyunk különbözőek, mert ha már abban is különbözünk, amiben azonosak vagyunk, akkor össze fog csapni fejünk fölött a hullám. (Taps.)
