SESZTÁK LÁSZLÓ (KDNP)
SESZTÁK LÁSZLÓ (KDNP)
SESZTÁK LÁSZLÓ (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hosszú ideje vita folyik már a Ház falain kívül a média semlegességéről és függetlenségéről – de most már a Ház falai között is. Hallgatva itt hoszszan a vitákat, az ember arra a meggyőződésre juthatna, hogy konszenzus van, hiszen mindenki független és a pártoktól, Kormánytól távol álló, objektív szolgáltatást akar. Valójában azonban sajnos, nem így áll a helyzet, mert az álláspontok olyan messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Mit is várna a Kereszténydemokrata Néppárt a médiától?
Először is azt, hogy – ami a nevében benne van – közszolgálati legyen: szolgálja ennek a tízmilliós közösségnek, amely a Kárpát-medencében él, az érdekeit, a többségét, a kisebbségét egyformán megjelenítve, függetlenül, nemre, fajra és vallásra való tekintet nélkül.
Nyitottnak kell lennie a világ felé, mert hiszen a világ ma már beszűkült, de be kell kapcsolódni a világ áramlatába is – különös tekintettel arra, hogy a környező országokban olyan rokonaink, testvéreink élnek, akik tőlünk várják kulturális, nyelvi támogatásukat, és kifejezik ilyen területen való hozzánk tartozásukat.
Ezeknek a feladatoknak – sok más egyéb mellett – nem könnyű eleget tenni. Nem könnyű, mert a magyar társadalom mind horizontálisan, mind vertikálisan igen tagolt. Ezeknek az igényeknek meg kell felelni, ezeket ki kell elégíteni. Ki kell elégíteni egy széles skálán a rétegek igényeit is – de nem lehetnek olyan műsorok, amelyek például egy olyan réteget képviselnek, amely egy személyben maga a rendező…
Tanítania és nevelnie kell ezt a társadalmat; segíteni kell az átalakulás vajúdó nehézségei között az új demokrácia megszületésében – és természetesen, nagy baj lenne, hogyha akár a Kormány, akár az ellenzék befolyása alá kerülne. Igenis, függetlennek kell lennie, és jó értelemben vett nacionalistának – mert elég volt már történelmünk folyamán a túlfűtött nacionalizmusokból, a vörös internacionalizmusból, de nem kérünk a fehér internacionalizmusból sem. Meg kell maradni a nemzeti értékek képviselőjének.
Ehhez pedig hit kell, méghozzá azoknak, akik ennek a műsoraiban, szerkesztéseiben részt vesznek; hit, hogy hisznek egy nemzet felemelkedésében és tudják azt szolgálni, és hit önmagukban, hogy valami többet tudnak adni ennek a társadalomnak, mint egy szürke, hétköznapi ember. Akinek nincs meg ez a hite, az kerülje el ezt a médiát, keresse meg az életnek azt a más területét, ahol megfelelően tudja képességeit kamatoztatni. Ez nem azt jelenti, hogy csak hitből és meggyőződésből kell ezeknek dolgozniuk, ezeknek a munkatársaknak vagy az ott dolgozóknak: ehhez meg kell fizetni, természetesen – de hit nélkül, csak pénzért csinálni ezt nem lehet.
Rátérve a törvényre, egypár hiányosságra szeretném képviselőtársaim figyelmét felhívni.
Megítélésem szerint ez a törvény túlszabályozott. Annyira távol állnak egymástól az álláspontok, az egymástól való félelmek, hogy túl sok garanciát építettek be, és ez szinte lehetetlenné teszi a működést. És hibás is, mert például a jelenlegi felállást ülteti át a törvény a jövőre is, mert a kuratóriumokba például három-három kormánypárti és ellenzéki képviselőt óhajt delegálni – de mi van akkor, hogyha '94-ben, mondjuk, hét párt kerül a Parlamentbe, és ebből öt alakít egy kormányt, és egyedül egy marad ellenzékben?
A kuratórium tagjainak – ami helyes is – az országgyűlési választásokkal vagy az új Országgyűlés felállásával megszűnik a hatásköre. Mi másfél évig vajúdtunk ennek a törvénynek az előkészítésén. lehet, hogy egy új Parlament sem tud majd megegyezni – az előbb említett példa alapján – például az összetételben, és akkor egy évig vagy fél évig megint nem lesz kuratórium, nem tud felállni. Ebben az esetben az elnökök esetleg megint kényük-kedvük szerint szabadon irányíthatják a médiát.
Visszatérve arra, ami itt az elmúlt napokban vagy hetekben lejátszódott a két elnök személye körül, meg kell mondanom, hogy nem értem azt a ricsajt, ami e körül kialakult. Történelmünk során rendszerek mentek és jöttek, kormányok buktak és a jövőben is váltani fogják egymást, miniszterek és ehhez hasonló személyiségek mentek – és hogy a két személyiség miért jelent olyan nagy problémát, azt nem tudom. Egyszerűen arról van szó, hogy nem feleltek meg, menniük kell. Megszűnt a bizalom – és hogyha lenne kurázsijuk, akkor talán le is mondanának, és nem szítanák ezt a ricsajt, ami itt kialakult.
Természetes, hogy a törvényt konszenzussal kell meghozni – hiszen kétharmados –, és ebben a konszenzusban természetesen kisebbségi érdekeket is érvényesíteni kell. Én ugyan nem vagyok a kulturális bizottság tagja, de az én tudomásom szerint ez a törvény konszenzussal került a Ház elé. Két ponton – mint azt Kulin képviselő úr kifejtette – volt visszalépés, ha úgy tetszik: egy az ellenzék részéről, egy a Kormány részéről. És hogyha ez döntetlenre áll, akkor a konszenzus továbbra is fönnáll… (Derültség.) … – hiszem én. De ezek szerint nem így van, mert pont tegnap, a szavazáson, azt kifogásolták az ellenzéki pártok, hogy a konszenzus felborult, és ezért nem vesznek részt a szavazásban, most pedig ők hivatkoznak az Alkotmánybíróság döntéseire és – mondjam úgy – borítják fel a konszenzust egymásra mutogatással.
Én azt kérném képviselőtársaimtól a pártom nevében, hogy minél hamarabb zárjuk le a vitát – legalábbis most már az általános vitát –, és a kulturális bizottság sajtóalbizottsága próbálja megkeresni azt a konszenzust, amely mindenkit kielégít, hogy a törvény minél hamarabb elfogadásra kerüljön, és az a hisztéria, veszekedés – Házon belül és Házon kívül –, ami kialakult a médiákkal kapcsolatban, végre az egész magyar társadalom javára szolgáljon.
Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalról.)
