SZALAY GÁBOR, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
SZALAY GÁBOR, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
SZALAY GÁBOR, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen a szót, Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Szinte napra pontosan három esztendeje már annak, hogy 1989 novemberében még a Németh-kormány elfogadta és benyújtotta az akkori Országgyűlésnek a jelenleg előttünk fekvő, a magyar energiapolitikáról szóló tájékoztató ősét és első változatát. Az akkori parlament azonban abból az egyébként helyes elvi alapállásból kiindulva, hogy napjai megszámláltatván, már nem kíván hosszú távra kiható kérdésekben dönteni, az előterjesztést már nem tárgyalta, s ezt a feladatot ránk hagyományozta. Bár ez az utolsó pillanatban jött bölcsességet csak helyeselni lehet, nem állítható, hogy mindezzel örömteli és rózsás örökség szakadt a nyakunkba.
Energiapolitikai koncepciót készített itt aztán az elmúlt 2-3 év során minden magára valamit is adni akaró intézet, tudományos műhely, politikai párt, érdek-képviseleti szervezet, na és természetesen, ami minket egyedül és kizárólagosan érint, a Kormány, s azon belül is az ipari és kereskedelmi tárca, mely az Országgyűlés gazdasági bizottságával, majd később az energetikai albizottsággal folytatott háttérviták és egyeztetések nyomán szintén folyamatosan rukkolt elő újabb és újabb energiapolitikai koncepcióváltozataival. Ezeknek részleteiről a gazdasági bizottság előadója, Szűcs István részletesen szólt, úgyhogy ezekre nem térnék ki.
Annyi mindenesetre megállapítható, hogy az energiapolitikai koncepció közelmúltbéli története leginkább Déva várának sorsához, vagy Sziszüphosz soha véget érni nem akaró erőfeszítéseihez hasonlítható. S ez mind nem véletlen. Hisz egy rendkívül bonyolult, önellentmondásaitól teljesen meg nem szabadítható, ugyanakkor alapvető jelentőségű ügyről van szó.
Adva van egy ország, a mi országunk, Magyarország, amely szabadulni szeretne egyoldalúan importfüggő energetikai helyzetéből, de míg hazai forrásai erősen korlátosak és környezetszennyezők, addig importjának reorientációja műszaki, pénzügyi és társadalmi akadályok különféle kombinációinak előzetes elhárítását feltételezi. Adva van egy ország, amelyik csökkenteni szeretné gazdasága energiaigényességét és növelné energiahatékonyságát és egyúttal villamosítási szintjét is, amelyik szeretné selejtezni és modernebbekkel, környezetbarátabbakkal felváltani elaggott állapotú, környezetkárosító erőműveit, miközben minderre a kevésnél is kevesebb a pénze. Adva van egy ország, amelyik integrálni szeretné energiarendszerét Nyugat-Európáéba, de szívszorulva kénytelen tudomásul venni, hogy ez a törekvése eddig nem létezett szigorúságú környezetvédelmi normák, műszaki karakterisztikák és biztonsági tartalékok elérését és megtartását is feltételezi egyben, amihez szintén alig-alig akad pénzügyi forrása.
S ez az ország mindezenközben azt is jól tudja, hogy demokráciája kiteljesedésével bonyolult, időigényes, költséges, de többé már meg nem spórolható társadalmi konzultációra is kényszerül minden új, a környezeti és a humánszférát érintő beruházását megelőzően. S mindez egy társadalmi kataklizma időszakában, egy soha nem volt jellegű politikai és gazdasági rendszerváltás örvényei között.
A magyar energiapolitikát így tulajdonképpen mindenki számára elfogadhatóan, minden kételyre tökéletes választ eredményezően, tévedhetelenséget kizáróan elkészíteni nem lehet. Pillanatképek, újabb és újabb metszképek készíthetők csak, és legfeljebb arra törekedhetünk – de ezt viszont meg is kell tennünk –, hogy a lehetőség szerint leginkább hiteles diagnózisból indítva a legkevésbé rossz prognózist és irányelveket hozzuk. Ez közös érdekünk, a koncepciót megalkotó jelenlegi és az azt nagyrészt majdan végrehajtó jövőbeni kormányoké éppúgy, mint a koncepció mai védelmezőié, illetve bírálóié. Bár beismerem, hogy jelen vitában ez utóbbiaknak van könnyebb dolga, ez azonban mégsem tarthat vissza attól, hogy frakcióm kételyeit és fenntartásait a jelen tájékoztató kapcsán megfogalmazzam.
Mindenekelőtt azonban azzal kezdeném, hogy miben különbözik, mennyivel javult ez az anyag elődeihez képest, nem utolsósorban – tán – éppen azon tisztító és érlelő viták eredményeként, melyekről a gazdasági bizottság előadója az előzőekben már szólt.
Tehát meghatározásra kerültek az energiapolitikai feladatok döntési helyei, miáltal végre tudni lehet, hogy a Kormány milyen döntések meghozatalára kéri majd fel a Parlamentet, milyen kompetenciát kíván magának megtartani, és milyen döntéseket hagy a piac szereplőire. Megfogalmazásra került, hogy a gázszolgáltató vállalatok privatizációja során versenykiírási feltétel lesz, miszerint az új tulajdonosnak tartós gázbeszerzési forrást is biztosítania kell a tulajdonjog odaítélése ellenében, így segítve elő az import diverzifikációját és biztonságát. Ennek az üdvözlendő okos elvnek a gyakorlati törékenységéről a kritikai szempontok között még szólni fogok.
Azután a távlati energiaigény-prognózis egyetlen konkrét, de fiktív és így szükségszerűen téves szám helyett egy tól-ig határok közé szorított sávos alternatívákban jelenik meg végre és az az energiaigényesség és a gazdasági növekedés évi átlagos ütemének függvényében egy közreadott számítási módszerrel akár folyamatosan is korrigálható.
Rögzítésre került, hogy a nyugat-európai UCPTE-rendszerhez – ez a nyugat-európai közös villamos távvezetékrendszer – történő kapcsolódásunk reális célja egyrészt nem lehet a nyugatról történő folyamatos villamosenergia-vásárlás, másrészt pedig az összeköttetés megteremtésének előfeltétele, hogy országunk villamosenergia-igénye és termelési kapacitása egyensúlyban kell, hogy legyen egymással.
Meghatározásra került az az alapelv, miszerint a hazai szénbányászat sorsáról és jövőjéről csak olyan komplex gazdasági számítások alapján lehet dönteni, melyek figyelemmel vannak a humánpolitikai kihatásokra és a bányabezárások járulékos költségeire is.
Külön fejezetek szólnak végre az energetikai fejlesztések ezredfordulóig becsült tőkeigényéről, a távhő kérdésköréről, a nyilvánosságról, vagyis az új energetikai létesítmények társadalmi elfogadtatásának újonnan megalkotandó intézményeiről.
(12.10)
Az energetika jogi szabályozását jelentő megalkotandó törvényekről, valamint a műszaki fejlesztés energetikán belüli elképzeléseiről. S ha nagyon vázlatosan is, de tájékoztatást kapunk az erőművi selejtezések várható alakulásáról. Végül sok diagrammal, táblázattal, s térképmelléklettel is kiegészült az anyag.
Az energiapolitikai koncepciónak indult, de végül energiapolitikai tájékozatóként az Országgyűlés elé került anyag tehát az időközbeni háttérviták során nem kis mértékben, s mindenképpen előnyére változott. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy jelenlegi formájában egyértelmű és meggyőző lenne. Továbbra is sok, s közte néhány alapvető bizonytalansággal és hiányossággal terhelt anyag ez. Kevéssé valószínű, hogy energetikai jellegű fejfájásaink a tájékoztató Országgyűlés által történő esetleges elfogadását követően elmúlhatnának, vagy akárcsak jelentős mértékben is csillapodhatnának.
A magyar energiapolitika négy alapelve helyes és feltétlenül támogatandó. Hisz ezek az alábbiak: az importdiverzifikáció, az energiatakarékosság, a környezetvédelem fokozott figyelembevétele, és végül a nyilvánosság biztosítása. A valóságban azonban a kívánatos célok és azok megvalósulásának lehetőségei között szakadék tátong. Ezen állításomat alátámasztandó kezdenék bele annak részletezésébe, ami aggályainkat, azt hiszem, joggal alátámasztja.
A magyar energiapolitika légüres térben áll, hisz anélkül készült el, hogy világos és következetes gazdaságpolitikai, vagy akár iparpolitikai koncepció rendelkezésre állna, melyeknek azután egy részeként abból világosan levezethető és konzisztens módon lennének tárgyalhatóak az országos és regionális energetikai kérdések, az ellátási igények, az ezekkel kapcsolatos trendek, stratégiai döntési javaslatok és azok indokai.
Másodszor: a magyar energiapolitika középpontjában a földgázfelhasználás rohamos növekedése áll, hisz ezt feltételezi mind a kombinált ciklusú erőműprogram, mind a földgázhálózat kiépítésének gyorsítása. Mindez akkor, amikor egyrészt a hazai földgázkitermelés az 1980. évi 6,1 milliárd köbméterről az évezredfordulóra 4,5 milliárd köbméterre csökken, s Nyugat-Európa maga is nettó gázimportőr, hisz felhasználásának 15%-ában az orosz importra szorul. Így kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a gázszolgáltató vállalatok privatizációjának azon módszere, miszerint az új tulajdonos ellátási forrást is kell, hogy biztosítson, gyakorlati eredménnyel járhatna, s valós biztonságot is jelenthetne majd. Marad tehát egyrészt az egyoldalú orosz földgázimportra utaltságunk, annak minden kockázatával együtt. Ezáltal lényegében a teljes jövőbeni energiaigény-növekményünket, sőt a gazdaságtalannak minősített széntermelés nagy részének kiváltását is arra az energiahordozóra építjük, amelynek importálásában a legkiszolgálatatottabb helyzetben vagyunk.
Harmadszor: a magyar energiapolitika olyan árrendszert kíván bevezetni, amely egyrészt teljes önfinanszírozást tesz lehetővé, azaz beruházásoknál és műszaki fejlesztéseknél felmerülő költségeket is egyaránt magában foglal, másrészt biztosítja a külföldi tőke bevonása végett az ebben a szektorban nemzetközileg kialakult átlagos profitot is, méghozzá úgy, hogy közben az a lakossági fogyasztóknál – mármint az ebből következő áremelés – ne okozzon elviselhetetlen és társadalmi robbanást kiváltó feszültséget. Ezek egymásnak ellentmondó célok, s így megvalósíthatatlanok.
A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy mindezen közben a gyakorlatban az érdekeltség a fogyasztókat folyamatosan a vezetékes energiahordozók irányába tereli, hisz ezek nemcsak kényelmesebbek, de olcsóbbak is, lévén hogy ezek azok, amelyek továbbra is hatósági árkategóriába tartoznak, s ezen közben pontosan a vezetékes energiahordozó biztosítása a leginkább beruházás- és fejlesztésigényes.
Negyedszer: miközben a magyar energiapolitika a földgázfelhasználást lényegében dotálja, valamint keresztfinanszírozással a lakossági árat messze a fejlett országok árszínvonala alá nyomja, hisz európai átlagban a lakossági földgáz 25 és 35 forint/köbméter közötti árért vásárolható, míg nálunk ez ugye 8–9 forint/köbméter között van, addig a szénbányászatra még az elmúlt időszak felhalmzott adósságainak nagy részét is ráterheli, és ezzel azt nagyrészt visszafordíthatatlanul felszámolja. Ezáltal, azt az energiahordozót, tehát a földgázt, aminek ellátásában a legkiszolgáltatottabbak vagyunk, és amelyiknek használata a legkényelmesebb, dotálja az állam, míg arra az energiahordozóra – ez a szén –, melynél teljes lehetne az ellátásbiztonságunk, a pillanatnyi világpiaci energiaárak teljes konkurenciáját rászabadítja, sőt nagyrészt rá akarja terhelni a múlt semmilyen körülmények között már vissza nem nyerhető ráfordításainak terheit is.
Ötödször: a magyar energiapolitika az erőműépítés fő megoldása gyanánt az elkövetkező nyolc-tíz évre a hőszolgáltatási rendszerhez kötött kombinált ciklusú gázturbinás egységek létesítését irányozza elő, miközben a távhőszolgáltató rendszerek léte is teljesen bizonytalanná vált azáltal, hogy a Kormány a feltételek biztosítása nélkül hárította az önkormányzatokra a teljes önfinanszírozást, beleértve a fejlesztés finanszírozását is, és így az önfinanszírozást biztosító árkialakítás felelősségét.
Hatodszor: a magyar energiapolitika egyik fő céljának az energiahatékonyság növelését, illetve az energiatakarékosságot jelöli meg, miközben a gyakorlati közgazdasági környezet mindezt nem ösztönzi. Az energiatakarékossági, környezetvédelmi és a megújuló energiafajták felhasználási céljait szolgáló adó-, vám- és hitelkedvezmények eszköztára teljes mértékben hiányzik az elképzelések közül.
Sőt hiányzik még valami más is. Nem esik szó az anyagban a fejlett országokban sikerrel alkalmazott, úgynevezett demonside management, azaz az igényoldali befolyásolás módszeréről sem, melynek eszköztára rendkívül széles: a teljesítményt és energiatakarékosságra ösztönző tarifarendszere mellett a csúcsigény-csökkentési megoldásokon, energiatakarékos technológiák elterjesztésén át a különféle fogyasztói befolyásolási lehetőségekig.
Hetedszer: a döntéshozatali mechanizmus demokratizálásának áttörési pontját jelenti az az alapelv, hogy az energetikai létesítmények beruházásának megkezdése előtt azok társadalmi elfogadtatását szükséges biztosítani. Egy Bős–Nagymaros különösen kínzóan figyelmeztet erre mindannyiunkat.
A környezeti hatásvizsgálatok előzetes elvégzése, a társadalmi konzultációk lebonyolítása, az ebből fakadó szervezeti és finanszírozási kérdések mind szükségessé teszik ezen új intézmény jogi szinten történő szabályozását. Ez mindeddig nem történt meg. Márpedig a tájékoztató szelleméből kiindulva enélkül semmiféle, a humán és természeti szférára kihatással bíró energetikai beruházás döntése meg nem hozható. Tudva, hogy a társadalmi konzultációk lefolytatása még ebben nagy gyakorlattal rendelkező országokban is mily időigényes, félő, hogy jó hosszú holt időszakot sikerült ezzel a késlekedéssel biztosítani az energetikai iparágnak.
Nyolcadszor: a tájékozató a rugalmas rendszerfejlesztést egyetlen módon, a kombinált ciklusú gázturbinás blokkok építésével látja megvalósíthatónak. Ez azonban nem így van. A tárház jóval szélesebb lehetne ennél, szóba jöhetne más megoldás is, például – hogy csak egyetlenegyet említsek – a viszonylag kisméretű fluid-tüzelésű berendezések, melyekről szó sem esik az anyagban.
Kilencedszer: a tájékoztató, bár célul tűzi ki a természetes monopóliumokkal szemben fennálló fogyasztói kiszolgáltatottság csökkentését, ennek érdekében semmi érdemleges rendelkezést nem irányoz elő.
(12.20)
A valóságban az eddigi átalakítási folyamat, különösen az MVM Részvénytársaság területén, a szolgáltatói monopóliumot nem csökkentette, hanem inkább növelte. Nem történt meg a villamosenergia-termelés és elosztás teljes szervezeti szétválasztása, márpedig csak egy független villamosenergia-elosztó vállalat lehetne abban érdekelt, hogy attól a termelőtől vegyen mindig villamos energiát, amelyik azt legolcsóbban ajánlja. Egy ilyen szervezeti intézkedés teremtene csak versenyhelyzetet a közcélú villamos-erőművek részére is. Ehelyett az MVM Rt. továbbra is kiegyenlítő funkciót tölt be a hozzá tartozó erőművek vonatkozásában, s lényegében kizárja a piacról a független áramtermelőket még a jövőben is.
Tizedszer: a tájékoztatóban szó sem esik az energetikai fejlesztéseket, szerkezetátalakításokat nagyban segítő PHARE-programról, a magyar–európai közösségi energiagazdálkodási és technológiaátadási központ létrehozásáról, de még magára az Európai Energetikai Chartára is alig történik utalás.
Tizenegyedszer: a tájékoztató nem tartalmaz utalást sem a fogyasztói érdekvédelmi szervezetek létrehozására, hatáskörére, jogosítványaira. A nyugati országokban ezek a szervezetek léteznek – Public Utility Commission a nevük – és komoly szerepük van a tarifák jóváhagyásában, engedélyezési eljárásokban, s elsősorban a vezetékes ellátást biztosító energetikai vállalatok ellenőrzésében. Minderre utalást sem találunk a tájékoztatóban.
Végül szó esett arról, hogy a tájékoztatóhoz a gazdasági bizottság felkérésére utólagos kiegészítés készült, különösképpen a szénbányászati fejezetek értelemszerű aktulalizálása céljából. Ebben a kiegészítésben egy jelszószintű kegyes óhaj fogalmazódik meg, miszerint – és most idézem: "A meglévő erőműi telephelyek kapacitásainak nagyobb hatásfokot és minimális környezeti terhelést biztosító megújítását célszerű megvalósítani." Szép – még ha egy kicsit bonyolult mondat is. De hát uraim, minderre honnan vesszük a megfelelő finanszírozási forrást?
Ha szem előtt tartjuk, hogy egy szenes erőmű kéntelenítő berendezéssel történő felszerelése közel annyiba kerül, mint maga az erőmű, vagy hogy a Duna-menti erőműben az elfogadott normákat több százszorosan túllépő nehézfém emissziójának csökkentéséhez tulajdonképpen magát a kőolaj-feldolgozót kellene alapvetően átalakítani és modernizálni, és a példák sorát hozhatnám még, akkor komolyan vehető-e tehát ezek alapján egy ilyen deklaráció?
A magyar energiapolitikáról szóló tájékoztatásban kifejtett célok többségükben elfogadhatóak. Megvalósulásukat azonban mind a jelenlegi reálfolyamatok alapján, mind pedig az elkövetkező évek reális lehetőségei alapján alapvető korlátok és ellentmondások gátolják. A tájékoztató készítői sok helyütt megelégedtek tetszetős deklarációk kinyilvánításával és igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha a megjelölt célok elérését szolgáló megoldással is rendelkeznének, holott erről nincs szó. Így a Szabad Demokraták Szövetsége a tájékoztatót magát csak tudomásul venni, de semmiképp sem támogatni tudja.
A tájékoztatóhoz kapcsolt, s eredetileg tökéletesen semmitmondó országgyűlési határozattervezet helyébe a gazdasági bizottság értelmezhető és ellenőrizhető pontokba foglalt kritériumrendszert javasolt beépíteni. A Szabad Demokraták Szövetsége ezen utóbbi változatot támogatni tudja. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
