SOLT OTTILIA (SZDSZ)
SOLT OTTILIA (SZDSZ)
SOLT OTTILIA (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Az 1993-as költségvetésnek a szociálpolitikával kapcsolatos kérdéseiről szeretnék beszélni. Azt szeretném megvilágítani, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének álláspontja szerint milyen szociálpolitikai törekvések és milyen szociálpolitikai sikeresség látszik az 1993-as költségvetésből, összefüggésben természetesen az adótörvényekkel.
Bizonyára nem mondok újat ebben a Házban, ha felhívom arra a figyelmüket, hogy Magyarországon, a magyar társadalomban bonyolult és súlyos szociális feszültségek gerjednek, amelyek helyenként már-már szociális háború, szociális konfliktus formáját öltik. Ezek a szociális feszültségek az én megítélésem szerint csak részben származnak azokból a tényekből, amelyek mindannyiunk számára közismertek; nevezetesen a létminimum alatt élők vélelmezett kétmilliós táborából, a munkanélküliség ismert adataiból, és abból a tényből, hogy a széles középrétegek számára is bizonytalanná vált a jövő, hogy kénytelenek fogyasztási szokásaikat átalakítani, drasztikusan megváltoztatni azokat az arányokat, amelyekre a pénzüket költik. És talán ennél is súlyosabban érinti őket, hogy csődöt mondtak azok az életstratégiák, azok a bevált eljárásmódok és tervek, amelyek szerint az elmúlt évtizedekben élni tudtak.
Talán kiemelném ezek közül a bizonytalansági tényezők közül azt a nagyon nyomasztó tényt, hogy pontosan a középrétegek számára például teljesen rejtélyes, hogy milyen jövőt szánjanak a gyerekeiknek, hogy milyen kimenetelt várhatnak attól, ha egyik vagy másik iskolatípusba iskolázzák, hiszen az az élmény áll előttük, hogy az iskolából kikerülő gyerekek tömegei munka nélkül maradnak. Ezek nagyon rossz közérzetet szülő tények, tapasztalatok, és semmiképpen nem lenne méltányos, ha ezt a Kormány politikai hibájaként tartanánk számon. Hiszen ezek a tények és ezek a tapasztalatok elsősorban a gazdaság állapotából következnek, azt kell mondani, hogy elkerülhetetlenül.
Van azonban ennek a szociális feszültségnek egy olyan oldala, amelyre talán nem hiába hívom fel a figyelmüket, mert talán nem annyira világos, mint az előzőek, nem annyira közkeletű megfogalmazásai ennek a feszültségnek.
Nevezetesen arról szeretnék beszélni, hogy hogyan is érinti az emberek mindennapi életét a munkanélküliség. Néhány adatot idéznék fel, amelyek nem a munkaügyi központok statisztikáiból, hanem külön a foglalkoztatási viszonyokra irányuló statisztikai hivatali felvételből származnak. Tehát nem a munkanélkülieket, hanem az egész népességet veszik célba. Mindenkit megkerestek, pontosabban egy mindenkiből álló statisztikai mintát és ezen vizsgálták a foglalkoztatási aktivitást. Az össz-számokat tekintve nem túl nagy az eltérés a munkaügyi központok adatai és a KSH úgynevezett ELAR vizsgálatának az adatai között. Azonban a következő szívszorongató és torokszorító tények kerültek napvilágra.
A munkanélküliségben sokkal súlyosabban érintett a férfilakosság, mint a női, és a férfilakosságon belül is sokkal súlyosabban érintettek a fiatalok, mint az egyéb férfilakosság. A munkanélküli férfinépesség 40%-a 30 éven aluli, és a munkanélküliségi ráta a 15–19 éves népességben 25% feletti. Nagyon magas, 13,1%-os, tehát az ELÁR-vizsgálat időpontjában az összességet másfélszeresen meghaladó a 20–25 éves férfinépesség munkanélküli rátája.
Talán azzal egészíteném még ki ezeket az arányokat és ezeket a számokat, hogy a munkanélküli férfiak 70%-a nyolc általánost végzett teljes szakképzetlen vagy szakiskolát végzett. Ezek szerint zömében fiatal ember, és a munkanélküliség által sújtott háztartásoknak, családoknak egy igen jelentős része, az egyharmada 4 vagy 5 tagú háztartást alkot, tehát nagycsaládokról van szó. Ezen belül is további súlyosabb oldalt képviselnek azok a nagycsaládok, ahol nem egy, hanem több munkanélküli van a háztartásban.
Végezetül ezeket a munkanélküli adatokat kiegészíteném még eggyel, nevezetesen a munkanélküliség eloszlásával településtípusok szerint.
Ez az adat már a munkaügyi központoknak egy adatfeldolgozásából származik, s azt állapítják meg, hogy míg a budapesti lakosság körében a munkanélküliség 5%-os, az 5 vidéki nagyvárosban 8-9%-os, addig a megyeszékhelyeken 10%-os, a vidéki városokban 11%-os, a falvak lakosságát tekintve pedig 18%-os.
Tehát ezekből a munkanélküliségi adatokból előttünk áll az a kép, hogy milyen társadalmi csoportok és milyen életformacsoportok is alkothatják zömében azokat a munkanélkülieket, akik a '90-es, '91-es és '92-es év folyamán kiszorultak a foglalkoztatásból. Elsősorban falusi népességet, falun élő népességet, fiatal férfinépességet, olyan embereket, olyan munkavállalókat, akik falun élnek ugyan, de nem mezőgazdaságban foglalkoztatottak. Hiszen a mezőgazdasági munkanélküliség még nem jelent meg a statisztikákban. Azoknak, akik egy kicsit is ismerik a magyar társadalmat, nem meglepő, ha ezt a munkanélküli tömeget az ingázók, korábban ingázó munkavállalók tömegeivel azonosítjuk – nyilvánvalóan azonosításról ha nem is lehet szó, de súlyos részesedésről a munkanélküliségben –, vagyis olyan falusi lakosokkal, akik sem a faluban, sem a városban nincsenek otthon.
(9.40)
A falu számára, hiába bejelentett lakóhelyük a falusi lakóhely, nem jelentek meg a helyi társadalmi életben, nem ismerősek, nem illeszkedhettek be a falusi intim viszonyok közé. Ott családjaik csak a gyerekeken és a nőkön keresztül voltak jelen, mint mindenkor szociális segítségre szoruló népességrész. Ezek a fiatal férfiak, tehát a tegnapi ingázók maguk, illetve a tegnapi ingázó szakképzetlen vagy nagy erőfeszítésekkel szakmunkás-bizonyítványt szerzett gyerekeink mint egy idegen megszálló sereg visszaáramlottak a falvakba, és ott nem tudnak velük mit kezdeni, sem ők saját magukkal, sem a falusi társadalom velük.
Bizonyos visszaáramlás folyik a városba. Ezek a riasztó életformák és riasztó jelenségek a nagyvárosi népesség előtt mint önkényes lakásfoglalások, mint hajléktalanok és természetesen a kriminalitás mindenkori utánpótlása jelenik meg.
De ezen az idegenségen kívül, amit a feloldhatatlan, megemészthetetlen munkanélküli tömeg jelent elsősorban a falvak és vidéki városok számára, számos más idegen is megjelent a magyar társadalomban, amely szintén riadalmat kelt és szintén hozzájárul a szociális feszültségek érzékeléséhez és gerjedéséhez. Nincsen olyan pici település ebben az országban, ahol idegenek legalább mint futóvendégek, mint árusok, de nagyon sűrűn mint menekültek ne jelentek volna meg, és ne töltenék el az újdonság kevéssé varázsos élményével az ott élőket, fokozzák, elmélyítik az általános bizonytalanságot és riadalmat, amely a magyar lakosságot az ismert gazdasági körülmények – a politikaiakról nem is beszélek – között eltöltik.
Mi következik mindebből, amit elmondtam. Egy kérdés következik. Az a kérdés, hogy vajon az a szociálpolitika, amelyet a Kormány hivatalba lépése óta folytat, enyhítette vagy elmélyítette azokat a szociális feszültségeket, amelyek tőle függetlenül, az ő működésétől függetlenül gerjedtek és fognak gerjedni a jövőben is. Hiszen egy szociálpolitikának nyilvánvalóan az lehet a fokmérője, hogy vajon hozzájárul-e, képes-e valamit hozzátenni azoknak a strukturális problémáknak a megoldásához, amelyek a szociális feszültségeket gerjesztik, vagy esetleg továbbgerjesztik ezeket a szociális problémákat.
Most rögtön hozzátenném, hogy amennyiben az utóbbi bizonyosodik be, akkor sem szeretném elverni a port a Kormányon, hiszen a szociálpolitikát úgy kell kezelni, mint egy szükséges rosszat, annak a bevallását, hogy a társadalom és a gazdaság normális működése nem képes integrálni a lakosság egy részét, ezért korrekciókra szorul, olyan korrekciókra, amelyek bevallásai annak, hogy ez a működés nem tökéletes. Ebből következik, hogy nincs olyan szociálpolitika sem Magyarországon, sem a világ más részein, amelylyel szemben nagyon súlyos kritikát ne lehetne előadni, és amelynek az elveit ellenkező elvek alapján ne lehetne megkérdőjelezni. Hiszen a legirigyeltebb szociális biztonsággal dicsekedő országokat más bírálók mint a szociális munkások diktatúráját jellemzik, és nem teljesen ok nélkül.
Az a vád is éri ezeket a nagy biztonságra törekvő és igen gazdag szociálpolitikai intézményekkel rendelkező országokat, hogy megbénítják a saját gazdaságukat, és bizony számos politikai és gazdasági fejlemény arra int, hogy ezeket a bírálatokat vegyük komolyan.
Tehát nagyon hálás feladat bármilyen politika és bármilyen kormány szociálpolitikáját bírálni, mert az mindig helyénvaló. Azonban az kemény mutatószám vagy kemény mérce, amely a legfontosabb egy szociálpolitika megítélésében, nevezetesen, hogy a társadalom egészének az egyetértését, a megnyugvással nyugtázását bírja-e, s ennek következtében a feszültségek oldása felé hat-e, vagy pedig a feszültségek gerjedése felé. Ezt a mérést el tudjuk végezni, mert független az értékítéleteinktől.
Ennek alapján azt kell mondanom, hogy a Kormány eddigi szociálpolitikája és az a szociálpolitika, amely az 1993-as költségvetésből kibontakozik, nem szolgálja a feszültségek elsimítását, hanem inkább a feszültségek gerjedése felé hat. Miért? Azért, mert a szociális csatornákba belepumpált milliárdok – egyébként a tendencia, hogy a növekvő problémákat és a várható feszültségeket pénzpumpálással próbáljuk meg csitítani, nem most, hanem 1985-ben kezdődött –, ezek a pénzek rendkívül diszfunkcionálisan jutnak el az aggasztóan nagy rászoruló táborhoz, hiszen olyan anomáliákra bukkanhatunk, ha a valóságot vételezzük szemre,
– hogy a munkanélküli-segélyek – amelyek egyébként alacsonyak – még mindig nem alacsonyabbak, mint például a falusi munkavállalók körében elérhető aktív jövedelmek,
– hogy minden retorikánk ellenére a társadalombiztosítási alapból kifizetett nyugdíjaknak egy jelentős része szociális segély, és joggal irritálja azokat a nyugdíjasokat, akik biztosítási jogcím alapján alig magasabb nyugdíjra tettek szert,
– hogy a szociális jövedelmekből élő háztartások jelensége, nagy számú jelenléte – elsősorban a falusi társadalmakban – nem bírja a falusi társadalom többségének az egyetértését. Nem jutott konszenzusra a falusi és a kisvárosi helyi társadalom többsége azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen jár-e, adható-e szociális jövedelem azoknak a családoknak, amelyek szociális jövedelemből élnek.
Nyilvánvaló, hogy nem a Kormány különböző "darabjainak" a rossz szándékán vagy a gonoszságán múlik az, hogy ezek az anomáliák és ezek az újabb feszültségek megjelennek a szociális kiadások nyomán, hanem inkább azt kéne végiggondolnunk: vajon jó kezekben vannak-e a súlyos milliárdok, amelyeket a szociális feszültségek enyhítésére akarunk közös erőfeszítéssel szánni.
Az előzőekből talán világos volt, hogy a szociális feszültségek gócpontjai a települések. Korábban a teljes foglalkoztatásnak prioritást adó társadalompolitika és gazdaságpolitika időszakában azok a csoportok, azok a rétegek, amelyek most szociálpolitikai alannyá és mindenképpen zavarba ejtő tömeggé váltak a többség számára is, nem voltak integrált csoportok, és nem voltak a mobilitási csatornákat igénybe venni képes csoportok a magyar társadalomban, azonban a teljes foglalkoztatás leple a nyí1t feszültséget, a dolog nyílttá válását megakadályozta, s egyszersmind a jelenlétükkel, létezésükkel összefüggő konfliktusokat megosztotta a lakóhelyek és a munkahelyek között.
Ismerős talán a korabeli – nem is olyan régi – retorikából mindaz, amit a vándormadarakról, a nem elég fegyelmezett munkásokról, a nem eléggé képzett munkásokról, a munkahelyek közötti vándorlással munkabéreit felsrófolni akaró munkásokról összeírtak és összebeszéltek akkori újságok és akkori politikusok. Ezek azok a konfliktusok, amelyek a nem eléggé integrált, a piaci gazdaságban nem igazán ütőképes munkaerő kényszerű foglalkoztatását kísérték, és egyszersmind jelezték azt, hogy a konfliktusok, a feszültségek nagyon nagy mértékben a gazdálkodó szervezetek, az emberi oldalról nézve a munkahelyek területén képződtek.
(9.50)
Most, ezek a csoportok – zárójelben jegyzem meg, hogy az előrejelzések szerint az év folyamán millióssá duzzadó csoportról van szó, és sokatmondóan hozzátenném azt az adatot, hogy 1990-ben még egymillióan ingáztak Magyarországon; tehát a két adat kísérteties egybecsengése itt is feltűnő –, tehát ezek a csoportok mindenestül a településeken okoznak feszültséget, és konfliktusaik többsége a még integrált, többek között foglalkoztatott lakossággal a településeken képződik.
Nincs illúziónk azzal kapcsolatban, hogy pusztán segélyezéssel ezeket a feszültségeket – akármilyen eljárásmóddal is továbbítjuk a segélyeket – jelentősen csillapítani lehetne, és különösen a strukturális okokat megszüntetni. Nyilvánvalóan foglalkoztatási, iskoláztatási és szociális segélyezési eljárások együttesére, végiggondolt rendszerére van szükség ahhoz, hogy egy jottányival is el tudjon mozdulni arról a pontról, ahol jelenleg áll.
Azonban az elmúlt évek arról győznek meg, hogy a központi kormányszervezeteknek az ilyen irányú törekvései nem igazán érik el a címzetteket, és nem képesek ezt a három nagy területet – az oktatást, a szociálpolitikát és a foglalkoztatáspolitkát – összehangolni. Éppen ezért, miközben a szociális politika fő szereplőivé az önkormányzatokat tettük, pontosabban készülünk tenni a szociális törvényben, és ezt tükrözi a költségvetés szerkezete is, amely a szociális kiadásoknak egy igen jelentős részét pumpálja az önkormányzatok normatív támogatásán keresztül, illetve egyéb támogatási formákon keresztül az önkormányzatokhoz, a feszültségek komolyabb oldódását csak akkor várhatnánk, hogy ha ezeknek a politikai területeknek a döntési körét is a települési önkormányzatok felé nyomnánk el. Tehát foglalkoztatáspolitikában, iskoláztatásban, oktatásban és szociális politikában sokkal nagyobb önállóságot adnánk az önkormányzatoknak, illetve az önkormányzatok önkéntes és természetadta, gazdaságadta szövetségeinek, mint a jelenlegi gyakorlatunkban és a jelenlegi pénzelosztásunkban.
Az ugyanis, hogy a központi költségvetés, amely gyakorlatilag minden elvonható jövedelmet elvon mind a gazdálkodó szervezetektől, mind az állampolgároktól, egy monumentális újraelosztás keretében visszacsorgat ilyen pénzeket az önkormányzatokhoz, nem oldja meg a problémát, amelyről beszéltem. Ez a visszacsorgatás ugyanis esetleges, és ez a költségvetés, az ez évi költségvetés mindennél fényesebben bizonyítja, hogy a költségvetés állapotának a pillanatnyi állásától függ. Olyan ide-oda rángatott erők ezek, amelyek az önkormányzatokba pénzt pumpálnak vissza azzal a felkiáltással, hogy ebből a pénzből oldjátok meg a problémáitokat, amellyel egy önkormányzat vagy különösen önkormányzatok önkéntes szövetsége stratégiát nem képes kialakítani, hiszen nem tudhatja kiszámítani, hogy jövőre vajon az ott képzett személyi jövedelemadónak hány százaléka lesz az övé és hány százalékát tartja meg a központi kormányzat, illetve a központi költségvetés által elvont jövedelmeknek hány százalékát milyen ízlésvilág jegyében pályázhatja meg a céltámogatásba préselt pénzeken és a címzett támogatásokba préselt pénzeken keresztül.
Ilyen módon az önkormányzatok, miközben a konfliktust nekik kell viselni, a szociális feszültségek gerjesztette konfliktust, miközben a szociálpolitikának a végrehajtó szerepét nekik szánják, az összes olyan eszköz, amellyel ennél koncepciózusabb kezelését tudnák esetleg megvalósítani a szociális feszültség okainak a kezeléséhez, nincsen náluk. És – hogy úgy mondjam – ígérvényt kaptak arra, hogy nem is lesz, merthogy évről évre ki vannak szolgáltatva annak, hogy maguk is mint szociális segélyezettek milyen pénzeket tudnak kikuncsorogni a központi költségvetéstől. Ugyanabban a kelepcében élnek, amelyben a szociális segítségre rászoruló állampolgárok, hogy valami minimális biztonságra csak akkor juthatnak, hogy ha sikerül magukat nagyon rászorulónak maszkírozni, és esetleg nagyon rászorulóvá is tenni. Igaz, hogy ez egy nagyon pocsék állapot, de legalább biztos kis jövedelemre számíthatnak, és ez a kis biztos jövedelem az, amire akkor is számíthatnak, hogyha merőben megváltozik a visszacsorgatás stratégiája. Ezt mutatja az 1993-as költségvetés.
Nagyon is van helye azoknak a kiegyenlítő korrekció-mechanizmusoknak, amelyek például ebben a költségvetésben, illetve az ezt kísérő szociálistörvény-tervezetben az úgynevezett normatív támogatásokat finomítják. Talán még a nagyon idefigyelők emlékeznek rá, hogy a legelső költségvetési vitában, vagyis az 1990. év végi vitában, a '91-es költségvetésre vonatkozó vitában éppen Havas Gábor és én adtunk be olyan módosító indítványt, amely a fejpénzszerű támogatást korrigálni kívánta a településen képződő személyi jövedelemadóval és az ott élő inaktív népesség arányával. Ezt a korrekciót, a mutatónak ezt a finomítását a Népjóléti Minisztérium példamutatóan és részünkről üdvözlendő módon elvégezte, és ez nagyon nagyszerű is, csak az a baj, hogy ez a kiegyenlítő mechanizmus kiegyenlítő szerepet kellene hogy betöltsön az önkormányzatok gazdálkodásában és politikájában és nem főjövedelem-forrásokként kellene hogy működjön, hiszen ezen a módon tulajdonképpen az önkormányzatok kiegyenlítése felé hatunk, ami nem feltétlenül cél. Nem az a cél, hogy egyformán szegények legyenek az ország összes települései, és hogy ha az egyik településen súlyos szociális feszültségek jelentek meg, akkor szenvedjen egy kicsit a másik település is, hanem az lenne a cél, hogy a települések önkormányzatai képesek legyenek saját politikai fantáziájukat, a saját kis kialkudott konszenzusukat – ami a helyi társadalomban hamarabb létrehozható, mint össztársadalmi méretekben – érvényesíteni abban a távlatos, de legalábbis középtávú fejlesztési politikában, amelyet a saját bevételeik, kiszámítható bevételeik talaján megalkothatnának. Ilyen fejlesztési politika – beleértve a társadalomfejlesztési politikát is – elképzelhetetlen a jelen pénzügyi állapotok között.
Ezzel szemben felhívnám a figyelmet arra, hogy az az egyetlen jelentős aktív pénzalap, aminek a sikerességéről természetesen szólhatnánk egy-két szót, de mégis létezett, a foglalkoztatáspolitikai alap, amely nem kormányfelügyelet alatt állt, hanem más szereplők, más érdekeket és más szempontokat megjeleníteni képes szereplők és a Kormány közös ellenőrzése alatt, ez a foglalkoztatási alap az idei költségvetési tervek szerint gyakorlatilag megszűnik. Kevesebb lesz, és csak a privatizációs bevételeknek egy töredékére számíthat, mint eddig, tehát jól jelzi azt a tendenciát, hogy a szűkös, szorult helyzetben lévő Kormány és központi költségvetés azt a kevés eszközt, ami van neki, ami maradt neki, azt a saját kezébe akarja összpontosítani, és nem akarja elosztani, megosztani a döntési köreit, a hatalmát más szereplőkkel, holott ha van közös tapasztalata a civilizált emberiségnek a XX. században, akkor ez a közös tapasztalat arról szól, hogy a legrosszabbul egy központi állami apparátus képes bármilyen funkciót ellátni.
Mindezekről arra szeretném még felhívni a figyelmüket – és ezzel be is fejezném, holott lenne még mondanivalóm a magyar szociális állapotokról, de nem akarok visszaélni a türelmükkel –, hogy az a megoldás, amelyet a Kormány a költségvetési hiány kezelésére ajánl, és amelyet folytatott az elmúlt években, nevezetesen a megtakarítások beszivattyúzása a költségvetési hiány fedezésére, és hosszú távú, vagy legalábbis középtávú államadósság képezése, ez ismét egy sajátos újraelosztási mechanizmus, hiszen magas kamatjövedelmekhez juttatja azokat a csoportokat és rétegeket, melyek erre a megtakarításra képesek. Ezekből a megtakarításokból egy szűkös, megalázó, diszfunkcionális szegénypolitikát folytat, amelynek a kárvallottjai között szétosztogatja azt a pénzt, amit a jobbmódúaktól megtakarítás címén begyűjtött, és a megtakarítások hozamát, a kamatbevételt ezen jómódúak között osztja szét.
(10.00)
Következésképpen: minél nagyobb költségvetési hiányt harcolnak ki a szociális elosztásért harcoló politikai és érdekvédelmi szervezetek, annál nagyobb jövedelmet fognak visszapumpálni a szociális támogatásra legkevésbé sem rászoruló vagy kevéssé rászoruló, közepes jövedelműek közé.
A költségvetési hiány – zárójelben megjegyzem: az infláció – megint újraelosztó mechanizmus, amelyik távolról sem úgy működik, ahogyan közös céljaink szerint az államnak mint újraelosztó mechanizmusnak, működnie kell. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
