GAÁL GYULA (SZDSZ)
GAÁL GYULA (SZDSZ)
GAÁL GYULA (SZDSZ) Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Az 1993-as költségvetési törvény előterjesztésével a Kormány ismét lehetetlen helyzetbe hozta az ellenzéket. (Derültség a jobb oldalon.) Azt az ellenzéket, amelyik az ország gazdasági válságból való kivezetésében konstruktívan kíván együttműködni valamennyi politikai erővel, elsősorban az e tevékenységért felelős Kormánnyal. Ahhoz ugyanis, hogy konstruktív együttműködést lehessen tanúsítani egy ilyen jelentős ügyben, elsősorban gazdaságpolitikára, a gazdaságpolitika megfogalmazására lenne szükség azért, hogy ehhez a gazdaságpolitikához valamilyen módon lehessen viszonyulni, lehessen hozzá támogatólag csatlakozni. Most azonban mind ebből az előterjesztésből, mind pedig az egyéb ügyekből – például a Kormány kétéves beszámolójáról folytatott vitából – az a tanulság szűrhető le, hogy ilyen program megfogalmazása helyett a bajok elkendőzése folyik.
Bajokról beszéltem, de beszélhetnék válságról is, ugyanis nagyon nagy lett mostanra a baj. Ha összefoglalóan akarjuk értékelni vagy jellemezni ezt a nagy bajt, akkor elég, ha arra utalok, hogy két évvel ezelőtt egy egyensúlyban lévő államháztartási évet zárt a Kormány; mostanra már olyan költségvetésről tárgyalunk, ahol 200 milliárd forint fölött lesz a várható hiány az államháztartásban. Nem véletlen ez! A gazdaságban olyan jelentős negatív visszacsatolások működnek mára, amelyek egy folyamatosan gyorsuló, mélyülő zuhanást jelentenek a gazdaság számára, a gazdaság szereplői számára és mindannyiunk, a lakosság számára is.
Hogy néhány példát emeljek csak ki érzékeltetésképpen ebből a negatív spirálból. Mindannyiunk számára világos: ahhoz, hogy ebből a 230-240 milliárd forintos államháztartási deficitből le lehessen faragni, hogy meg lehessen fordítani azt a gyorsulóban lévő folyamatot, amely a hiányt növeli, ahhoz a gazdaság teljesítményének növekedésére van szükség. Ma azonban pont az a helyzet, hogy olyan mértékűvé vált az államháztartás hiánya, ami majdnem lehetetlenné teszi olyan gazdaságpolitika megfogalmazását, amelyik meg tudná állítani ezt a növekedést, amelyik újra el tudná indítani a gazdaság szereplőit egy tevékenységélénkülés, egy jövedelemtermelő-képesség növelése felé azért, hogy ennek eredményeként aztán növekedhessenek az államháztartás bevételei és egyensúlyi helyzet alakulhasson ki a költségvetésben és az államháztartásban.
Olyan nagy a hiány, hogy ennek a finanszírozási szükségletei miatt a költségvetés lehetetlen helyzetbe hozza a bankrendszert, elsősorban a felhalmozódott államadósságok és azok finanszírozási technikája miatt. Azt a bankrendszert hozza lehetetlen helyzetbe, amely egyedül alkalmas arra minden piacgazdaságban, hogy valóban szelektálni tudjon az életképes vállalkozások között, ki tudja választani azokat a vállalkozásokat, amelyek érdemesek a pénzhez jutásra és tevékenységük elősegítésére. Másrészt pedig sikerüljön ennek a bankrendszernek vállalkozási tevékenységeket kiépíteni, vállalkozási tevékenységeket összekapcsolni, vállalkozási hálózatokat kiépíteni ebben az országban.
Ez a bankrendszer ahelyett, hogy ezekkel a tevékenységekkel foglalkozhatna, egy szélsőségesen szétnyíló kamatollóval, betéti és hitelkamat-különbözettel vergődik, és a finanszírozási vagy a kihelyezési problémáit legegyszerűbben a költségvetésnek nyújtott nagy összegű és államilag garantált hitelekkel oldja meg, ahelyett hogy a gazdasági szereplők tevékenységét finanszírozná, ami elsősorban a dolga lenne.
Más negatív visszacsatolások is működnek ebben a rendszerben. Gondoljanak csak az adók és az adófizetők közötti kapcsolatra. Nyilvánvaló, hogy minél inkább szűkül a statisztikailag számba vett gazdasági tevékenység köre, minél inkább szűkül a gazdaságnak megfigyelt szektorában megtermelt jövedelem nagysága, a különböző közösségi fogyasztások finanszírozásának érdekében, annál nagyobb adóterheket kell kivetni erre a szűkülő gazdasági körre. Ugyanakkor minél nagyobbak az adóterhek ezen a szűkülő gazdasági körön, annál inkább kényszerülnek egyesek a tevékenységük felhagyására és szüneteltetésére, vagy a féllegális, illegális szférába való visszavonulásra. Ennek eredménye pedig az lesz, hogy gyorsuló ütemben növekszik azoknak az állampolgároknak a száma, akik ahelyett, hogy finanszírozói lennének egy gazdasági tevékenység révén a közkiadásoknak, ehelyett eltartottjaivá válnak az államháztartási rendszernek.
Ahelyett, hogy jövedelemtermelő tevékenységeket tudnának folytatni különböző vállalkozások, vállalatok keretében, ehelyett kiszolgáltatottjai lesznek a szociális rendszernek, eltartottjai az egész államháztartási rendszernek. Ugyanez érvényes természetesen – és nagyon látványos a példa – a munkanélküliek esetére is. A munkanélküli-járadékot lehet még tovább emelgetni. Nyilván minél inkább tesszük ezt – és ebben az évben is ez a javaslata a Kormánynak –, annál több magánvállalkozó fogja azt mondani, hogy én képtelen vagyok ezeket a terheket vállalni, nem fogok tudni alkalmazottakat foglalkoztatni, sőt a saját tevékenységemet is be fogom szüntetni. A járadékfizetési terhek növekedése nem oldja meg a problémát, hanem az eltartottak számát növeli, és ezzel megintcsak a járadékfizetés kényszerét váltja ki a Kormányban.
Joggal mondta tehát most kormánypárti oldalról először egy képviselő, Rott Nándor úr, hogy egy válságköltségvetésről van szó. Csak az a baj, hogy azzal a mondattal kellett folytatnia hozzászólását: jövőre ez a válság reményeink szerint enyhülni fog. Örömmel hallottam volna inkább azt, ha amellett érvel a képviselő úr, hogy a programjuk szerint, a Kormány, a kormánypártok programjai szerint fog enyhülni ez a válság.
Kitörni ugyanis két módon lehet, illetve két összefüggő eljárással. Az egyik az, hogy tudatosítjuk az országban a válságtüneteket. Tudatosítjuk a bajt annak érdekében, hogy mindenki a saját szerepét és felelősségét át tudja érezni ebben a rendszerben. Másrészt pedig egy olyan programot kell felkínálni a közösségnek, a politikai, gazdasági élet szereplőinek, amelyik joggal váltja ki az összefogás igényét; amire okkal mutathatna rá a Kormány, hogy ez az a program, amihez elvárom a különböző politikai erők együttműködését és konstruktív támogatását.
Ehelyett mit tesz most a Kormány részint a költségvetési javaslatból, részint a kapcsolódó törvényekből láthatólag?
Egyrészt – azt kell mondanom – folytatja azt a gyakorlatot, amely teljes mértékben államosítja a pénzügypolitikát két eszköz révén. És államosítja a pénzügypolitikát azáltal, hogy a roppant mértékben felduzzadt államadósság után fizetendő kamatot ő maga határozza meg. Önmaga határozza meg, hogy milyen mértékben fizet kamatot, és ez az egész bankrendszeren végiggyűrűzve azokat kiszolgáltatottá teszi.
Másrészt államosítja a pénzügypolitikát azzal, hogy a nagymértékű hiány finanszírozása érdekében kibocsátott kincstárjegyek kézben tartásával az egész értékpapír-kereskedelmet is a saját fennhatósága alatt tartja. Tehát két olyan fontos területen, ahol a Nemzeti Banknak egy kormánytól független szerepe lenne és felelőssége lenne annak érdekében, hogy az állami pénzügypolitika, az országban érvényesülő gazdaságpolitika hogyan alakul, megfosztja ettől a lehetőségétől, szerepétől és a Kormány tevékenysége által az egész pénzügypolitikát rázsugorítja, ráaszalja az államháztartási hiány finanszírozási problémáira.
(12.20)
A másik technika, amivel a bajból kilábalni, vagy pontosabban fogalmazva: túlélni kíván a Kormány, az a heveny adóemelés. Ezt mindannyian érzékeljük a mostani előterjesztésekből. Nem kell külön kiemelnem az általános forgalmi adónál megjelenő emeléseket, a személyi jövedelemadóban megjelenő emelést két technikával is: a tábla nem valorizálása és az újabb kulcs beállításával, a helyi adók emelésére való késztetést az önkormányzatok felé, a fogyasztási adóban való jelentős emelési tételek mind olyan együttes, többfrontos támadást jelentenek a gazdálkodó szervezetek és az adófizetők ellen, amelyek megoldhatatlan feladatok elé állítják ezeket a szereplőket.
Ezzel szemben mit javasol az SZDSZ, és ez lenne a lényeges kérdés, amiről szeretnék mondandóm második részében beszélni.
Először is azt gondolom, mód lett volna arra, hogy jelentős takarékossági intézkedéseket hajtsunk végre az államigazgatási kiadásokban. Nem véletlenül mondom ezt, állandóan visszatérő igény. Most a költségvetést azzal a kísérő értékeléssel adta be a Kormány, hogy nem nyújt benne lehetőséget a különböző költségvetési intézmények számára az automatizmusokra, tehát a dologi és bérautomatizmusok érvényesítésére nem ad módot. Ennek ellenére, ha áttanulmányozzuk a költségvetés egyes fejezeteit, az igazgatási kiadásoknál szinte minden esetben majdnem mindegyik minisztériumnál azt tapasztalhatjuk, hogy jelentős mértékű, részben létszám- és ennél is nagyobb mértékű bérszínvonal-növekménnyel számolnak.
Sikerült a fejezeteken belüli csökkentést úgy megoldani, áthárítani a fejezetek különböző intézményeire, hogy az igazgatási költségek közben ne csökkenjenek, hanem ehelyett jelentős mértékben növekedjenek. Ez azért veszélyes dolog, tisztelt képviselőtársaim, mert mint kiderült, a '91. évi zárszámadás tárgyalásakor is, az elmúlt két évben ez az a költségvetési kör, ahol a leginkább növekedtek a költségvetés kiadásai. Tehát 1990-ben, '91-ben is ezen a területen növekedtek a legerősebben a kiadások, és úgy tűnik, nincsen elég erő a Kormányban ma sem arra, hogy ezen a területen megállítsa ezt a növekedést. Hiába deklarálja, hogy automatizmusokra nem lesz lehetőség, mégis a fejezeti költségvetésekből kiderül, hogy sikerült megtalálni a módját, hogy legyen rá növelési lehetőség.
A második és elvi jelentőségű igényünk az államháztartás reformja. Hogy mit értek ezen a körön, négy pontban szeretném összefoglalni – röviden.
Az egyik az, hogy továbbra is hiányzik – megint csak ígéret maradt – az állami feladat-felülvizsgálat. Az, hogy a Kormány mondja meg, határozza meg végre egyértelműen, hogy miket tekint az örökölt állami feladatok közül továbbra is állami feladatnak, miket nem tekint a továbbiakban annak, és amit továbbra is állami feladatnak tart, azt milyen intézményeken keresztül, milyen finanszírozási technikával próbálja a jövőben megoldani, nem pedig automatikusan átvéve az előző rendszertől örökölt intézményrendszert és finanszírozási módokat.
Ez nyilván azzal járna, hogy bizonyos központi költségvetési szerveket meg kellene szüntetni, más költségvetési szerveket nonprofit szervezetekké alakítva, piacra vive kellene megoldani bizonyos feladatokat. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy továbbra is hiányzik a nonprofit-szabályozás. Más esetekben pedig azt kellene felkínálnia a Kormánynak – saját költségvetési intézmény fenntartása helyett –, hogy különböző, alulról építkező társadalmi szerveződések, önszerveződések, egyesületek, klubok, alapítványok számára, amelyek bizonyos feladatok ellátása érdekében alakultak, milyen segítő kezet tud nyújtani, miben tudja segíteni az ő tevékenységüket anélkül, hogy államosítani akarná azokat a tevékenységeket és állami feladatként fenntartva, saját intézményhálózaton keresztül megoldani, ehelyett építhetné a társadalmi önszerveződéseket és olcsóbban, hatékonyabban oldhatná meg a saját feladatait.
Egy másik vita is elkerülhető lenne egy ilyen megoldással. Az a minden évben visszatérő vita, hogy a költségvetési intézmények hogyan tervezzék a saját költségvetésüket, bevételeiket, kiadásaikat. Minden évben visszatérő megállapítás, hogy a költségvetési intézmények erősen alultervezik a saját bevételeiket. Így volt ez '91-ben, így volt ez '92-ben, és úgy tűnik, hogy a '93-as költségvetési előterjesztésben is ugyanez van, az ez évi várható tényleges bevételeknek csupán 86%-át tervezik a jövő évben bevételként, holott tudjuk, hogy a 20% körüli infláció inkább az árbevétel-növekedést indokolná. Hozzáteszem, ezt akkor, amikor nincsen ennek az intézményrendszernek a felülvizsgálata, és nincs szó arról, hogy itt intézménymegszűnések miatt válna kisebbé a saját bevétel.
A második dolog az államháztartási reform kérdéskörén belül, amire szeretném felhívni a figyelmet: az a költségvetés bevételi szerkezetének a reformja. Ezt már valóban régóta mondjuk – ebben a Parlamentben is két éve –, és sikerült olyan okosan, ügyesen, rámenősen mondani, úgy látszik, hogy a Kormány már csaknem megfogadta a tanácsunkat, ugyanis az egyik felét teljesítette. Az egyik fele ugyanis az, hogy a fogyasztási típusú adókat kell erőteljesebben érvényesíteni. A másik fele az lenne, hogy a jövedelemhez kapcsolódó adókat viszont csökkenteni kell, visszavonulni kell az államnak ezen a téren. Nemcsak arról van szó, hogy itt egy olcsóbb adóapparátussal, könnyebben ellenőrizhető módon, talán igazságosabban is lehetne teríteni a különböző adófizetési terheket a fogyasztáshoz kapcsolódó adók révén, hanem arról is szó van, hogy ez egy olyan adótípus, amelyik kevésbé zavarja a gazdasági tevékenységek élénkülését, kevésbé teljesítmény-visszafogó hatású. Nincsenek azok a káros gazdasági következményei az alkalmazásának, amelyek a közvetlenül nyereséghez és jövedelemhez kapcsolódó adóknál kimutathatók.
Nyilvánvaló, hogy amíg ezen a téren, a jövedelemhez kapcsolódó adó területén nincsen érdemi viszszalépés, addig sok dolgot nem lehet megvalósítani. Nem lehet ésszerűen javaslatot tenni egy jelentős, fogyasztáshoz kapcsolódó adóemelésre, de nem lehet elvárni azt sem, hogy az önkormányzatok a helyi adóban érvényesítsék erőteljesebben a saját bevételi szükségleteiket.
Ezzel a harmadik tételéhez érkeztem az államháztartási reformról a mondandóimnak. Ez ugyanis az, hogy a központosítás és újraelosztás szintjeinek egy teljes újraszabályozására lenne szükség. Arra lenne szükség, hogy a központi költségvetés – természetesen bizonyos feladatok leadásával összhangban – mondjon le saját adóbevételeiből és engedje át az önkormányzatoknak.
Mondjon le arról az eddig érvényesült erőteljes törekvéséről, hogy minden, a társadalomban megtermelődő jövedelmet – sokszor még nem is jövedelmet, hanem tényleges költségeket is – bevonjon a központi újraelosztás szintjébe, és utána onnan tételesen osztogassa ki a különböző felhasználóknak ezt a pénzt. Ez ugyanis egyrészt bürokratikus, nehezen ellenőrizhető, állandó viták tárgyát jelenti, egy túlzott államapparátus fenntartását igényli, másrészt viszont nem tudja figyelembe venni ez a rendszer az egyes területek tájjellege különbözőségét, az egyes térségek sajátos kulturális adottságait, lehetőségeit, amit egy önkormányzatokhoz erőteljesebben kötődő adórendszer és feladatmeghatározás lényegesen jobban tudna érvényesíteni.
Negyedszer, amit szeretnék megemlíteni az államháztartási reformon belül az, hogy – ellentétben a szocialista párti Kovács Pál felszólalásával – én úgy gondolom, hogy jelen pillanatban nem rászorultság szerinti szociálpolitikát folytat a Kormány, nem abba az irányba tolódik el a kormánypolitika – állításom szerint pedig erre lenne szükség.
(12.30)
Arra lenne szükség, hogy amikor ilyen jelentős mértékű gazdasági bajok vannak és a fellendülésnek ennyire kicsik az esélyei és lehetőségei, akkor a szociálpolitikai körben használt pénzösszegek, lehetőségek úgy legyenek elosztva, amelyek a leginkább rászoruló társadalmi csoportokat kedvezményezik, azoknak juttatják oda a rendelkezére álló forrásokat, akik valóban a leginkább rászorulnak. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincsenek olyan jelentős középrétegek az országban, amelyek szintén nem szorulnának rá. Mégis úgy gondolom, hogy olyan helyzet van – és itt van megint szó a válság tudatosításáról –, amikor őszintén, tisztességesen meg kellene mondani, hogy a rendelkezésre álló források csak a leginkább rászorulók számára elégségesek.
Ezzel szemben áll a Kormánynak az a törekvése például – hogy egy dolgot kiemeljek –, hogy az adórendszeren keresztül nyújt bizonyos kedvezményeket, szociális kedvezményeket, hiszen minden ilyen típusú szociális kedvezmény, ami az adórendszerhez kötődik, az a viszonylag jobb jövedelműeket erősebben kedvezményezi, mint a kisjövedelműeket, vagy az annyira kisjövedelműeket, akiknek nincs is szja fizetési kötelezettsége például. De hát egyébként lehet sorolni hosszasan a sort a különböző ellátások kontraszelektivitásáról; itt csak a figyelmet szerettem volna felhívni erre a problémára.
A második csomag, amit a Szabad Demokraták Szövetsége elvárt volna a Kormánytól a költségvetési előterjesztés kapcsán, az, hogy megjelenjenek benne egy aktív vállalkozásbarát gazdaságpolitika körvonalai, és az a pénzügyi intézményrendszer, ami ennek a finanszírozására szolgálna. Gondolok itt például arra, hogy szembe kell néznie az államnak a saját államadósságaival, annak a kezelésére, az államadósságok átalakítására, törlesztésére, finanszírozására nem április 30-ig kéne valamilyen javaslatot előterjeszteni a Kormánynak – mint ahogy ebben a törvényjavaslatban szerepel –, hanem integráns része lenne a költségvetési törvénynek, itt lenne a helye, döntenünk kéne róla, hiszen nagyon jelentős, minden hónap késlekedés igen jelentős hatással jár a bankrendszer működőképességére.
Gondolok arra, hogy térségi és ágazati válságkezelő programokat kellene megfogalmazni, és az ehhez szükséges pénzügyi intézményrendszer kialakítását meg kellett volna jeleníteni a költségvetésben olyan összegekkel, amelyek valóban alkalmasak lennének arra, hogy elmozdulás jelentkezzen ezen a területen. Vannak bizonyos kezdeményezések a költségvetésben, de ezeket korántsem tekinthetjük elegendőnek. Hadd utaljak csak arra, hogy a foglalkoztatáspolitikai alapból például teljesen eltüntették az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközöket; úgy tűnik, hogy a jövőben ezeket a foglalkoztatáspolitikai alap nem tartja céljának finanszírozni, ugyanakkor egy lényegesen kisebb összeggel egy területfejlesztési alap alakult ugyan. Úgy gondolom, hogy ennek ellenére szükség lenne ennek az eszköznek a sokkal hatékonyabb érvényesítésére, arra, hogy ne csak a kedvezőtlennek ítélt térségekben legyen munkahelyteremtő, rásegítő intézkedéscsomag, ne csak ott jelenjenek meg bizonyos kedvezmények, ne csak ott jelenjen meg állami támogatás, és ennek a piackonform módszere, hanem az egész országban; ahol a piaci igények élni tudnak, a piaci szereplők élni tudnak ilyen lehetőséggel, ott ezt a lehetőséget fel tudja kínálni a Kormány.
Amit utoljára ki szeretnék emelni ebben a csomagban, az az, hogy szükség lenne olyan pénzügyi alapokra, intézményekre, amelyek lehetővé tennék a privatizáció gyorsítását. Jövőre alig több mint a felét tervezi a Kormány annak a privatizációs bevételnek, amivel az idei évben számol, és ehhez két és félszeres működési költségek felhasználását irányozza elő az Állami Vagyonügynökségnél. Nem igazán világos számunkra, és nem kaptunk rá semmilyen indoklást, hogy mitől következett be egyik napról a másikra ilyen jelentős törés a privatizáció folyamatában; mit tesz a Kormány annak érdekében, hogy ezt megakadályozza; mit tesz annak érdekében, hogy segítse, gyorsítsa újból a privatizációt; mit tesz annak érdekében, hogy belföldi keresletet támasszon a privatizációs javak iránt: mit tesz annak érdekében, hogy a hazai keresletet segítse, hogy a hazai vállalkozókat segítse a korábbi állami vagyonhoz való jutásban, a különböző nagy állami vállalatok felbontásában.
Úgy gondolom tehát, hogy egy olyan költségvetésről tárgyal jelen pillanatban az Országgyűlés, amelyik egy válságban lévő gazdaság egyik évről a másik évre való továbbműködtetésének reményében került az asztalunkra, nem pedig abban a reményben, hogy a gazdaság lecsúszása megállítható, nem abban a reményben, hogy fel tudna kínálni eszközöket, aktív gazdaságpolitikai eszközöket a szereplőknek, amelyek segítségével ezek hathatósan tenni tudnak annak érdekében, hogy a gazdaság újra növekedni kezdjen. Emiatt valóban nagyon korlátozott mértékben tud az ellenzék konstruktívan részt venni ebben a költségvetési vitában. Inkább csak azzal, hogy jelezzük az igényeinket, és néhány területen megfogalmazzuk a javaslatainkat, az önkormányzati gazdálkodásra vonatkozólag elsősorban, és a gazdaság fejlesztésével kapcsolatos pénzügyi intézkedésekre vonatkozólag. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
