BALLA GÁBOR TAMÁS, DR. (MDF)
BALLA GÁBOR TAMÁS, DR. (MDF)
BALLA GÁBOR TAMÁS, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Egy hónappal ezelőtt önök igen magas szavazati aránnyal támogatták törvénymódosító indítványunk tárgysorozatba vételét és sürgős tárgyalását. A többletmunka vállalását ezen az amúgy is túlterhelt ülésszakon az előterjesztők és az érintett választópolgárok nevében ez úton szeretném megköszönni.
Tisztelt Ház! Az 1991. évi XXV. törvény módosításával kapcsolatos szándékainkat Szauter Rudolf képviselőtársam a tárgysorozatba vételkor részletesen ismertette. Akkor még úgy tűnt, hogy az általános vita megnyitásakor elegendő lesz néhány szóval kérni önöket indítványunk elfogadására.
Az első kárpótlási törvény módosításával ugyanis azt szeretnénk elérni, hogy a törvény eredeti szelleme a főváros és a megyei jogú városok kerületeire vonatkozóan is érvényesüljön. Vagyis az itt meghirdetett földárveréseken csak az egykori tulajdonosok és a helybeli lakosok vehessenek részt.
Az alkotmányügyi bizottság tegnapi ülésén azonban felmerült egy olyan aggály, amely lényegében a lakóhely eltérő értelmezésére vezethető vissza.
A törvény 21. §-ának b) pontja csupán azt rögzíti, hogy az árverésen az a kárpótlásra jogosult vehet részt, "akinek 1991. július 1-jén abban a községben, városban volt az állandó lakhelye, ahol az árverező szövetkezet termőföldterülete van". Ezt mi pontatlan szövegezésnek tekintjük. A törvény ugyanis más vonatkozásban a törvényhozás és a közigazgatás gyakorlatához igazodva a fővárost és a megyei jogú városokat megyei szintű közigazgatási egységként kezeli. Így például megyei és fővárosi kárrendezési hivatalokról rendelkezik. Ezzel szemben a már idézett 21. § csak községet és várost említ. A budapestiek tehát nem véletlenül gondolkodnak úgy, hogy a főváros az önálló önkormányzatokkal, polgármesteri hivatalokkal, megyeközponti nagyságú kerületeivel együtt csupán egy város, s egész területén emiatt jogosultak a földárverésen való részvételre. Sőt, az agglomerációs övezetekben is, ha a tsz-központ Budapesten van. Mintha például a Szolnok megyeiek is licitálhatnának a megye egész területén.
Többek között ezért is javasoljuk, hogy a lakóhelynek a községek és a városok mellett a fővárosban és a megyei jogú városokban az adott kerületet tekintsük. Kérdés, hogy javaslatunk elfogadása nem korlátozza-e azoknak a belső kerületekben lakó, kárpótlásra jogosultaknak az esélyeit, akik helyben aligha juthatnak termőföldhöz. Ők ugyanis a főváros és a megyei jogú város egészét tekintik állandó lakhelyüknek, több településen is licitálhatnak. Egyrészt ott, ahol a földjeiket elvették, másrészt a külső kerületekben, sőt az agglomerációs falvakban is.
Ezzel szemben a külső kerületek egykori gazdái és leszármazottjaik, akik ugyanott laknak, ahol termőföldjeiket kollektivizálták, csak a helyi árverésen vehetnek részt. Vagyis számukra csak egy lehetőséget biztosít a törvény földtulajdonuk visszaszerzésére, s a gyakorlatban ezt az egy lehetőséget is nagymértékben korlátozza azzal, hogy más kerületek lakóival megnöveli az igénylők számát.
Mindezek szemléltetésére választókerületemet hozom fel példaként. Azt az öt települést, amelyek ma Budapest XVII. kerületét alkotják, közöttük a kimondottan mezőgazdasági jellegű Rákoscsabát és Rákoskeresztúrt, a mintegy hétezer holdnyi termőföldjével együtt 1950-ben csatolták a fővároshoz. Természetesen a helybeli lakosság megkérdezése nélkül. A nagy kisajátítások és építkezések a termőterületet több mint 40%-kal csökkentették. Így ma kárpótlásra mindössze 11 ezer aranykorona értékű földalapot tudunk elkülöníteni. Erre a 11 ezer aranykoronányi területre csupán november 1-jéig 10 és félezer aranykorona-értékű igényt jelentettek be a más fővárosi kerületekben lakó kárpótlásra jogosultak.
Tisztelt Ház! Nem vitatható, hogy törvénymódosító indítványunkkal a külső kerületek és az agglomerációhoz tartozó falvak egykori szántóvetőinek és leszármazottjaiknak úgy próbáljuk biztosítani a földárverésen való részvétel egyetlen lehetőségét, hogy a belső kerületekben lakó kárpótlásra jogosultak számára is csak egy lehetőséget hagyunk meg.
Arra a kérdésre, hogy ezáltal valóban korlátozzuk-e esélyeiket a mezőgazdasági termelésre, válaszként néhány gazdasági érvet hozok fel. Meg vagyok győződve arról, hogy az árverésre készülő kültelkű választóim túlnyomó többsége azért igényel termőföldet, mert azt meg akarja művelni, s erre képes is. A gazdálkodáshoz szükséges épületekkel, udvarral, szerszámokkal, s többé-kevésbé kisgépekkel és termelési tapasztalatokkal is rendelkeznek. Mit tehet viszont az a belterületi földigénylő, aki emeleti lakásában még a kéziszerszámokat sem tudja elhelyezni? Elsősorban azt, hogy földjét bérbe adja, vagy alkalmazottakkal munkáltatja meg. Ebben az esetben a termőföld és a lakása közötti távolság nem döntő szempont. Megteheti természetesen azt is, hogy egy paraszti portát vásárol, odaköltözik, és maga kezd gazdálkodni. Ebben az esetben viszont kimondottan előnyösebb számára, ha a fővárostól és a nagyobb városoktól távolabb licitál, ahol kárpótlási jegyeit kedvezőbben értékesítheti, s ahol a lakásingatlanok árai is alacsonyabbak.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a lehetőségeket a kárpótlási jegyekkel rendelkező belterületi lakosok is alaposan mérlegelik. Közöttük azokat, akik bármilyen áron, mégis külső kerületekben és az agglomerációban akarnak földterületet birtokolni, minden bizonnyal nem a mezőgazdasági termelés szándékai vezérlik.
Kedves Képviselőtársaim! Befejezésül kérem, hogy indítványunkat igazságérzetükre és empátiára alapozva lehetőleg igen szavazataikkal támogassák. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
