SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Köszönöm, Elnök Úr a szót. Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Manapság sokat beszélünk arról, hogy ilyen vagy olyan törvény meg nem hozatala folytán mulasztásos alkotmánysértés állapotába kerültünk vagy vagyunk. Megítélésem szerint ennek a törvénynek még ez ideig való meg nem hozatala folytán – ha úgy tetszik, segítségül híva ezt a "mulasztásos alkotmánysértés" kifejezést és analógiaként mondva – a választói akarat megsértése állapotában vagyunk azon mulasztásunk folytán, hogy mind ez ideig ebben a kérdésben nem alkottunk törvényt.
Előttünk van most egy törvényjavaslat. Szeretném emlékeztetni önöket arra – és mindenkit –, hogy elementáris politikai, társadalmi igény jelentkezik ennek a törvénynek a meghozatalára. Gondoljunk arra, hogy már 1989-ben a kerekasztal-tárgyalások során majdnem minden párt a zászlajára tűzte a politikai elszámoltatást, a politikai igazságtétel ügyét. (Dr. Géczi József: Az nem ugyanaz!)
Akkor – megítélésem szerint –, amikor az új Országgyűlés összeült, 1990 tavaszán, 1990 nyarán, abban az eufórikus hangulatban lendületből – ha szabad ezt a szót használnom – meg lehetett volna ezt a kérdést oldani. Nem oldottuk meg. Nem kívánom vitatni az okát, hogy miért nem, végül is ez a tény.
Ma már azonban azt gondolom, hogy egy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk. Nehezebb helyzetben vagyunk azért, mert egyre inkább felerősödnek azok a hangok – sok esetben szirénhangok –, amelyek az ellen munkálkodnak, hogy egyáltalán ezt a törvényt meghozzuk, ezt a kérdést valamilyen módon megnyugtatóan rendezzük.
Hivatkoznak arra, hogy nem lehet ennyi idő után a tényállást felderíteni; hivatkoznak arra, hogy ha fel is lehet deríteni, elévült a cselekmény, de egyébként is, ha nem évült volna el, akkor van és létezik ennyi idő után keresztényi megbocsátás, és egyébként is Magyarországon az általános társadalmi béke ellen ható esemény és törekvés lenne, ha most egy ilyen törvényt fogadnánk el.
Tisztelt Országgyűlés! Hallgattam az előttem szóló ellenzéki képviselőtársam hozzászólását, minden tárgyszerűsége, minden arra való törekvése mellett is, hogy akarja rendezni ezt a kérdést valamilyen módon, mégis aggályai sorát sorakoztatja fel, és ebből is – de egyébként is – sajnos azt kell mondani, hogy az ellenzék és a kormánypárti képviselők között ma már olyan törésvonalak húzódnak, amelyek ebben a kérdésben 1990-ben nem léteztek vagy legalábbis nem ilyen erősen mutatkoztak meg.
Úgy gondolom azonban – tisztelt Országgyűlés –, hogy nekünk nem azokkal kell foglalkoznunk, akik ezt a kérdést nem akarják rendezni, hanem azoknak az akaratát kell törvényerőre emelni, akik igenis akarnak vele foglalkozni, akik igenis ezt a kérdést nyugvópontra akarják helyezni. Gondoljunk – tisztelt Országgyűlés – a POFOSZ legutóbbi megnyilatkozásaira, a leginkább érintettek azok, akik azt mondják, hogy ha az Országgyűlés nem alkot ebben a kérdésben törvényt, akkor ők lesznek azok, akik társadalmi szinten fel fogják deríteni azoknak az embereknek a nevét, adatait, akik ezeket a cselekményeket elkövették és a társadalom nyilvánossága elé fogják azt tárni.
Nem új jelenség ez, szabadjon arra hivatkoznom, hogy 1945 után a zsidókérdésben Wiesenthal, Chaim Weinberg és mások az életüket tették fel arra, hogy felderítsék azoknak az embereknek a személyét és tartózkodási helyét, akik olyan bűncselekményeket követtek el, amelyek háborús és népellenes bűncselekményeknek tekinthetők. Ne vitassuk el ezeknek az embereknek sem ezt a jogát és igényét ehhez. (Dr. Géczi József: Nem is erről van szó.)
Tisztelt Országgyűlés! Magával a törvénnyel foglalkozva azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen – ha úgy tetszik – evidenciákat tartalmaz a törvény. Azt állapítja meg, hogy egyik vagy másik törvény, belföldi, illetve hazai indíttatásból született törvény vagy pedig a nemzetközi jog normáiból a mi törvényalkotásunkkal a magyar jogrendbe beemelt jogszabály rendelkezéseit tárja elénk és mondja meg, hogy ezeket a jogszabályokat alkalmazni kell.
Egyrészről azt kell mondanom, hogy a megoldás szellemes, hiszen nem alkalmaz és nem konstruál újabb büntetőjogi tényállásokat, és ezzel bizonyos értelemben ki is fogja a szelet abból a támadásból, amelyik vitatná azt, hogy most lehet-e visszamenőleg azokra a cselekményekre, amelyek akkor történtek, büntetőjogi tényállást alkotni.
(11.10)
Ugyanakkor azonban azt is meg kell állapítani, tisztelt Országgyűlés, hogy ennek a törvénynek a meghozatala, ezeknek a jogszabályoknak az újra megismétlése, és a szánkba rágása, ahogy ezeket alkalmazni kell, nagyon határozott politikai indítású és nagyon határozott igény van rá. Tudniillik, meg kell előznünk, hogy az történhessék, mint a közelmúltban a mosonmagyaróvári eseményekkel kapcsolatban; hogy a katonai főügyész azt mondhassa az Igazságügyi Minisztériumnak a kifejtett álláspontjával kapcsolatosan az ország nyilvánossága előtt – az Igazságügyi Minisztérium pozitív értelemben ítélte meg a kérdést, és azt mondta, hogy nem kellett volna vagy nem lehetett volna megtagadni a nyomozást –, hogy ez "játék a szavakkal". Ez nem játék a szavakkal, hanem igenis, arról van szó, hogy a kérdést valamilyen módon a helyére kell tenni. Ha pedig helyére kell tenni, akkor az én megítélésem szerint egy legfelsőbb bírósági vagy egy megyei bírósági ítélet indoklásában, jogi indoklásként is fel lehetett volna ezt nagyon szépen vezetni, hogy miért így kellett dönteni egy-egy konkrét ügyben – nevezetesen, hogy megállapítani valaki bűnösségét, és esetleg dönteni a büntetés kérdésében is.
De mert egy konkrét ügy nem képes odáig eljutni, hogy a bíróság foglalkozzék vele – pontosan a nyomozás megtagadása miatt –, ezért a legfőbb államhatalmi szervnek kötelessége – ezért is kötelessége – kimondani és mindenkinek a kötelességévé tenni, hogy ezekben az ügyekben dönteni kell, ezekben az ügyekben le kell folytatni a nyomozást, ezekben az ügyekben ítéletet kell hozni, és abban kerül megállapításra a bűnösség kérdése, abban kerül megállapításra, hogy szabható-e ki büntetés vagy nem szabható ki, ha igen, akkor milyen büntetés.
Sem a nullum crimen sine lege, sem egyéb büntetőjogi elvek – megítélésem szerint – e rövid jogszabály keretében nem szenvednek sérelmet.
Eljárásjogi szempontból pozitívan értékelem azt a körülményt, hogy a törvény azt mondja, hogy a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala, illetőleg a Fővárosi Bíróság járjon el első fokon.
Három olyan szempontot tudnék felsorolni, amely miatt ez pozitív értelmű, nevezetesen: ezzel olyan követelményeknek tesz eleget a törvény, mint a szakszerűség, az egyöntetűség, a centralizáltság. Szakszerűség alatt azt értem, hogy a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala, illetőleg a Fővárosi Bíróság személyi állományát illetően van olyan helyzetben, hogy a jogi szakértelem birtokosaként ezekben az ügyekben maradéktalanul meg tud felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket ez a törvény előír. Az egyöntetűség alatt azt értem, hogy nem különböző megyei bírósági szinteken történik az ítélkezés, és nem fordulhat elő az, hogy esetleg egyik megyei bíróság másként értelmezi az ide vonatkozó szabályokat, más fajta ítélkezési gyakorlatot próbál kialakítani, mint a másik. A harmadik pedig, a centralizáltság, azt jelenti, hogy az ország fókuszában, Budapesten, a fővárosban, az ország teljes nyilvánossága előtt történik ezeknek az ügyeknek a nyomozása, elbírálása – ilyen szempontból tehát azoknak az elvárásoknak is megfelel, amelyeket a társadalom támaszt ezzel az üggyel kapcsolatosan.
Summázva a kérdést: megítélésem szerint – és ezt a frakcióm nevében is mondom – ezt a kérdést valamilyen módon a helyére kell tenni. Nevezetesen: törvényt kell erről alkotnunk. Csak akkor nézhetünk szembe igazán önmagunkkal, ha ezt megtesszük.
Azt mondja egy szlogen, hogy aki nem ismeri a történelmet, arra van ítélve, hogy újra megélje azt. Úgy gondolom, e törvény megalkotásával elkerüljük ezt a buktatót. És nem igaz, hogy mi nem vagyunk a társadalmi megbékélés hívei. A társadalmi megbékélés hívei vagyunk – azonban szeretném elmondani: minden elkövető, akit ez az ügy érint, legyen szíves tudomásul venni, hogy ő is részese lehet ennek a társadalmi megbékélésnek, de az "üdvözüléséhez" vezető út a purgatóriumon keresztül vezet. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalról és középről. – Dr. Géczi József: Bravó!)
