FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ) Köszönöm szépen. Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselőtársak! Alig több mint egy évvel ezelőtt kezdtük meg, a későbbiekben különös hírnévre szert tett Zétényi–Takács-féle, úgynevezett igazságtételi törvényjavaslatnak a vitáját. Az akkori elképzelés nem állta ki az alkotmányosság próbáját, az Alkotmánybíróság ez év elején határozatában nyolc pontban nyilvánította alkotmányellenesnek.
A kormánykoalíció radikálisait azonban nem hűtötte le a kudarc, az egy évvel ezelőtti kísérlethez hasonló nyomvonalon haladva próbáltak elképzeléseket kitalálni az elmúlt rendszer bűneinek megtorlására. Úgy tűnik, ez az igyekezet a koalíció józanabb tagjait is aktivizálta, így ma több, és jellegében alapvetően különböző javaslat került elénk e tárgykörben.
A Parlament döntése értelmében most a Kormány által előterjesztett javaslatot kezdjük vitatni, amelynek alapeszméje az egy évvel ezelőttihez képest jelentős előrelépés, de mielőtt ennek elemzésére rátérnék, engedjék meg nekem, hogy általánosságban hadd szóljak néhány szót a FIDESZ álláspontjáról az igazságtétel ügyében.
Szeretném előrebocsátani azt, hogy véleményünk semmit sem változott az elmúlt egy évben, ugyanolyan szilárd elvi alapokról ítéljük meg a kérdést, mint akkor. Tavaly is olyan megoldás mellett álltunk ki, amely igazságos és nem söpri félre a jogállamiság alapeszméit. Egyébként számomra nem titkolt szakmai büszkeséget okoz, hogy az akkori parlamenti beszédemben kifejtett álláspont megegyezett az Alkotmánybíróság pár hónappal később hozott határozatával.
Az azóta eltelt idő csak megerősített minket vélekedésünkben, ezért most szeretném felidézni álláspontunk alappilléreit.
Először is, elítélünk minden olyan bűncselekményt, amelyet az elmúlt rezsimben követtek el, és nem indult eljárás a tettesek ellen.
Másodszor: tisztában vagyunk azzal, hogy a letűnt kommunista rendszer gaztettei számtalan emberi tragédiát okoztak, s ezek felháborító volta most is alkalmas arra, hogy a társadalom egy rétegében erős indulatokat keltsen.
Mindezeket figyelembe véve az a meggyőződésünk, hogy az úgynevezett igazságtételi igényeket csak és kizárólag olyan módon szabad kezelni, hogy azok megfeleljenek a demokrácia sarokkövének minősülő jogállamiság elvének.
(11.40)
Ennek az elvnek fontos építőeleme a jog kiszámíthatóságának eszméje, az úgynevezett nullumtételek, vagyis nincs bűncselekmény törvény nélkül és nincs büntetés törvény nélkül, és a jogrendszerünket átható meggyőződés, hogy még a legalantasabb bűnök esetében sem lehet üldözésükre olyan eszközöket igénybe venni, amelyek sértenék a demokratikus jogállam alkotmányos rendjét.
Így a FIDESZ mint a rendszerváltás és az új társadalmi rend elkötelezett híve, csak olyan törvényeket tud támogatni e vita tárgyát képező fogalmi körben, amelyek összhangban vannak a hatályos Büntető Törvénykönyvvel, az Alkotmánnyal, az Alkotmánybíróság döntéseivel és a megfelelő nemzetközi egyezményekkel.
Olyan társadalomért kívánunk küzdeni hazánkban, ahol a jog nem a politika szolgálóleánya, és az elkövetkezendő évtizedekben és évszázadokban is garanciákat képes nyújtani mindenkinek alkotmányos és emberi jogainak tiszteletben tartására, és az államhatalom megmarad azok között a korlátok között, amelyeket az Alkotmánybíróság határozata szab neki. Ezért továbbra is úgy véljük, hogy a múlt bűneinek orvoslására három út képzelhető el.
Először is az áldozatok kárpótlása; másodszor az elmúlt időszak pontos megismerése, tudományos igényű feltérképezése, majd az ezekből levonható konzekvenciák megállapítása; harmadszor, a hatályos jogszabályok alapján lehetséges eljárások megindítása.
Képviselőtársaim jól tudják, hogy frakciónk elutasította a kárpótlásra vonatkozó törvényjavaslatokat igazságossági és gazdaságossági megfontolásokból. Nyilván arra is emlékeznek, hogy egyetlenegy elemét fogadtuk szinte fenntartás nélkül a kárpótlási csomagnak, ez a politikai okokból üldözöttek kárpótlása volt.
Egy évvel ezelőtt azt kértem itt a Parlamentben, hogy az akkori áldozatokért tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, az ő megpróbáltatásaikat próbálja az új Országgyűlés a lehetőségek szerint kárpótolni. Az idei év folyamán ez javarészt megtörtént, így a kérdés ma nagyjából rendezettnek tekinthető.
A második pontban említett elmúlt időszak történészi-jogászi elemzése viszont mind a mai napig várat magára. Nem történt előrelépés e területen, pedig itt találhatnánk meg azt a kiindulópontot, amelyből a későbbiekben a tisztázó döntések sarjadhatnak. Amíg nem készül el egy alapos jelentés az elmúlt 40 évről, addig sötétben fog tapogatódzni minden igazságtételre áhítozó javaslat.
Harmadszor: a jelenleg is hatályos jogszabályok alapján már indultak eljárások, s vélhetően ezek száma emelkedni fog az elkövetkezendő hónapokban. A kormányzat e téren viszont jelentős késedelemben van, ugyanis rendszeresen téves irányban keresi a megoldást ahelyett, hogy azokkal az eszközökkel élne, amelyek rendelkezésére állnak és tudomásul venné hatalmának korlátait.
Tehát megállapíthatjuk, hogy csak az első pontban kiemelt áldozatok orvoslása ügyében történt előrelépés, a többi, általam hangsúlyozott területen még váratnak magukra az igazi eredmények.
Mit tapasztalunk mindezek helyett? A kormánypártok rendszeresen napirenden tartják radikális, nyomást gyakorló csoportjaik által befolyásolva az eufemisztikusan igazságtételnek nevezett elképzeléseiket abban bízva, hogy ezzel tudják megtartani szavazóbázisukat. Ráadásul így egy kis forradalmi romantikát vissza lehet csempészni a döcögve haladó konszolidációba. Persze ennek a kétes voltát egyébként a mai vita is egy kicsit bizonyítja, hiszen ez az érdektelenség, ami a Házban van e vita kapcsán – körülbelül 70-en lehetünk itt talán a teremben – mutatja azt, hogy már leáldozóban van a romantika.
De nyilván e politikai megfontolásokon túl más is vezérli a koalíciót. A kormánypártok tagjainak többsége és az ellenzéki pártok képviselőinek túlnyomó többsége is szeretne már tiszta vizet tölteni a pohárba, aki bűnös, az kapja meg a büntetését, és zárjuk le végre a múlt bolygatását. E helyes szándékot pedig tudnánk is teljesíteni, igaz, nem mindenki kedvének megfelelően, de közmegelégedésre. Csakhogy ehhez új utakat kell találnunk, s nem az eddigi zsákutcákban bolyonganunk. Az igazságtétel ugyanis része a múlt bűneiért való felelősség felderítése, illetve az elkövetők felelősségre vonása kérdéseinek.
A FIDESZ-t ezen a téren is a jogállami elvek vezérlik. Határozottan kiállunk amellett, hogy a múlt bűneit mindenkinek joga van megismerni, az államnak pedig kötelessége, hogy a rendelkezésére álló eszközeivel mindent megtegyen annak érdekében, hogy ezt a jogukat az állampolgárok érvényesíthessék. A múlt feltárása egyben azt is jelenti, hogy fel kell deríteni azoknak a személyét, akik a bűnöket elkövették, és ezt megfelelő módon nyilvánosságra kell hozni.
Az, hogy ezen túlmenően milyen szankciók alkalmazhatók a felelősökkel szemben, ismételten a demokratikus jogállam szabályainak, elveinek mérlegelésével tárható fel.
A FIDESZ egyaránt vizsgálja a felelősség morális és jogi oldalát. Szilárd meggyőződésem ugyanakkor, hogy e két oldal nem mosható egybe, és az erkölcsi indokok nem helyettesíthetik a büntetés jogalapját. Ez a vélemény tükröződött a Zétényi–Takács-törvény parlamenti vitájában, és megerősítést nyert az Alkotmánybíróság 11/1992. határozatában.
Az erkölcsi elítélés, a társadalom megvetése csak akkor párosulhat büntetőjogi szankciókkal, illetve a büntetőjog eszközeinek alkalmazásával, ha annak alkotmányos alapjai megvannak. Az Alkotmánybíróság említett határozatában kimondta, hogy az alkotmányos büntetőjog alapintézményei legtöbb esetben formailag sem relativizálhatók, s nem képzelhető el velük szemben mérlegelhető más alkotmányos jog vagy feladat.
A büntetőjogi garanciák ugyanis már egy mérlegelés eredményét tartalmazzák: azt, hogy a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Nem fogadhatjuk el tehát azt a demagóg, bár látszólag az igazság elvét hirdető megnyilvánulást, amely a morális és jogi oldalt összekeveri, vagy még inkább egymással szembeállítani próbálja. Az ilyen megközelítés alkalmas lehet rövid távú politikai sikerek elérésére, vagy megtévesztésre, ám hosszú távon károkat okozhat a demokratikus berendezkedésnek, éppen a jogállami elvek elrelativizálásával, sőt egyenesen félretételével.
Nem helyes az a kormányzati álláspont, amely nyomást próbál gyakorolni az újabb igazságtételi javaslatok tárgyában. Az igazságügy-miniszter úr egyenesen olyan nyilatkozatokat tesz, amelyeket a Kormány javaslatának esetleges ellenzőire nézve megfélemlítésnek is minősülhetnek. Az igazságügy-miniszter úr támogató véleménye önmagában egyébként számunkra nem túl meggyőző, sőt egyenesen kétségeket ébreszt, hiszen nagyon jól emlékszünk arra, amikor aktívan kiállt egy olyan törvényjavaslat mellett, amelyet utóbb az Alkotmánybíróság teljes egészében és minden részletében alkotmányellenesnek minősített.
Nézzük meg most a Kormány által beterjesztett változatot! Az igazságtételi javaslatok közül egyedül a Kormány javaslata az, amely tartalmaz olyan elemeket, amelyekkel azonosulni lehet, illetve megfontolásra méltóak. Ugyanakkor e javaslattal szemben is súlyos aggályok merülhetnek fel. Látszólag tetszetős az a megoldás, amely az 1945. évi VII. törvényt, majd a genfi egyezményeket kívánja felhasználni az el nem évülő háborús bűnök kiterjesztésére a szóban forgó ügyekben. Megjegyezném, hogy az egy évvel ezelőtti vitában több szabaddemokrata képviselő, így például Kőszeg Ferenc és Szigethy István már felvetették és továbbgondolásra ajánlották ezt az elképzelést. De már akkor is látható volt, hogy ha következetesek akarunk maradni demokráciánk alapelveihez, akkor ez az út sem vezet jó és járható irányba. Egyébiránt az előterjesztés – mint ahogy azt majd a későbbiekben bizonyítani igyekszem – tisztességes szándékú és több elemében figyelemre méltó, de alkalmatlan.
A javaslat az eljárásjogi vonatkozású 3. § kivételével az indoklás szerint is nem tesz mást, mint olyan kompiláció, amely az 1956-ban hatályban volt, és azóta is töretlenül érvényes magyar büntető jogszabályokat összegzi.
Úgy vélem, téves az az állítás, amely hatályos jogszabályok újabb törvényben történő összegzését kompilációnak nevezi. A kompiláció lényege külön jogszabályok egy kötetben történő összegyűjtése, és semmiképpen sem azok újabb törvénybe foglalása.
Ezentúl érdemi kifogásunk viszont, hogy ha létező törvényekről van szó, akkor egyrészt felesleges ezeket újabb törvényben megismételni, másrészt pedig elkerülendő az egyik hatalmi ág ilyen jellegű nyomásgyakorlása egy tőle független másik hatalmi ágra. Ha ugyanis az összes jogszabály, amelyre az előterjesztő hivatkozik, hatályos és alkalmazható, akkor csak a politikai nyomásgyakorlás indokolja mindezeknek egy merőben szokatlan külön törvénybe foglalását.
Vessünk egy pillantást az előterjesztés tartalmára! Nem kétséges az, hogy az 1945. évi VII. törvénynek a megfelelő alpontjában foglalt rendelkezése hatályos jognak minősül. Tekintettel arra, hogy háborús bűncselekményről van szó, amelynek elévülése kizárt, e cselekmény tekintetében a jogállamiságnak megfelel, ha valakit e cselekmény elkövetésében bűnösnek találnak, akkor azt bíróság elítélje. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy egyrészt ez a paragrafus nem alkalmas az '56-os sortüzek vagy az 1956 előtti vagy utáni kegyetlenkedések megbüntetésére, másrészt pedig, hogy olyan gumiszabályról van szó, amely legalábbis kétséges, hogy megfelel az alkotmányos büntetőjog által támasztott feltételeknek. Az egykori parlamenti jegyzőkönyvekből egyébként világosan kiderül, hogy a II. világháborúban győztes szovjet megszálló hatóságok elleni fellépések megtorlására kívánták e passzust alkalmazni. Ez a vélemény azonban nem érinti azt a tényt, hogy hatályos és elvileg alkalmazható jogról van szó.
(11.50)
A javaslat 2. §-ában a genfi egyezmények alkalmazhatóságát próbálja törvényi formába önteni. Maga az elgondolás figyelemre méltó és nem kétséges, hogy egyébként általános érvénnyel a jövőre nézve is megfontolandó. Ehhez azonban olyan problémákat kellene megoldani, mint a joghatóság és a nullum crimen sine lege elve.
A jelen javaslat azonban más utat jár be. Nem tesz mást, mint hogy a genfi egyezményekben jelzett súlyos jogsértéseket összedolgozza a magyar büntetőjogban 1956-ban, illetve a jelenleg hatályos köztörvényes bűncselekményekkel, kimondva, hogy ezek csupán jogtárgyukban különböztek, így ennek következtében a háborús bűncselekményekre vonatkozó elévülhetetlenség szabályai ma is alkalmazhatóak. A javaslatnak ez az álláspontja nem fogadható el.
A nemzetközi jog és a magyar büntetőjog szabályainak ilyen összeollózása súlyosan sérti a jogbiztonság elvét. A genfi egyezmények 1954-ben ki lettek hirdetve Magyarországon, tehát kétségtelenül a magyar jog részét képezték 1956-ban. Az egyezmények rendelkezései azonban, amelyek a súlyos jogsértések büntetőjogi üldözését tették volna kötelezővé a belső jogban, nem teljesültek. Erre csak 1961-ben, illetve 1971-ben került sor. Maguk a genfi egyezmények azok, amelyek tartalmazzák, hogy valamennyi államnak el kell végeznie a megfelelő belső jogi rendezést ahhoz, hogy büntetőjogilag üldözzék az egyezményben előírt cselekményeket.
Ez nem történt meg 1954-ben és ez kétségtelenül az állam felelőssége. Az államnak ezt a mulasztását azonban az állampolgárok terhére ma már nem lehet orvosolni. Ezt egyébként kimondja az Alkotmánybíróság ma már többször idézett ez év idejű határozata is. Tudnivaló ugyanis, minden állam kötelessége, hogy belső jogát összhangba hozza nemzetközi kötelezettségeivel. A módszer – ahogyan ezt megvalósítja – az adott állam belső joghatósági jogkörébe tartozó kérdés. A választott módszer alapvetően attól függ, hogy az adott állam felfogása különálló jogrendszernek tekinti-e a belső és a nemzetközi jogot – ez a dualista felfogás –, amely az egységes jogrendszer részének, ez a monizmus.
A dualista gyakorlat szerint egy nemzetközi szerződést kihirdetnek egy belső jogforrásban, míg a következetes monista gyakorlat szerint a nemzetközi szerződések automatikusan az állam törvényei, avagy legfőbb törvényei. A dualista gyakorlatban a szerződés helyét a jogforrási hierarchiában annak a belső jogforrásnak a rangja adja meg, amelyben kihirdették. A monista gyakorlatban a szerződés helyét az erre vonatkozó, általában alkotmányos rendelkezés, vagy gyakorlat adja meg, azonos a törvényével, esetleg a törvény és az Alkotmány között áll, vagy fölötte áll még az Alkotmánynak is.
A jelenlegi magyar jogi helyzet nem teljesen tisztázott ebben az értelemben, hiányoznak a pontos szabályok. A legfontosabb hiányzó rendelkezés a szerződésnek a magyar belső jogrendszerben elfoglalt helyére vonatkozik. Következésképpen a nemzetközi szerződéseknek nincs jogszabályban kimondott helyük a magyar belső jogrendszerben. Így az egy szerződés által keletkeztetett kötelezettségeket a magyar jogalkotó döntései útján hajtják végre.
A nemzetközi szerződések államon belüli alkalmazhatóságának jelenleg és 1918 óta folyamatos feltétele a belső jogforrásba való foglalás. Ebben a helyzetben a nemzetközi kötelezettségek és a belső jog feloldásának eszköze a magyar jogalkotás. A nemzetközi szerződések belső jogforrási formában történő kihirdetése tulajdonképpen fogalmilag kizárja a nemzetközi jog szabályainak, mint olyanoknak a magyar bíróságok általi alkalmazását.
A transzformált nemzetközi szerződést ugyanis, nem mint nemzetközi jogi normát, hanem mint magyar belső jogi szabályt alkalmazza a bíróság. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához törvényalkotásra van szükség. Így az előbb vázolt jogi helyzet fennáll, tehát a bírói gyakorlat, beleértve a Legfelsőbb Bíróságot, tehát a bírói gyakorlat munkássága mellett legjobban bizonyítja a megváltoztatására irányuló szándék.
A Kormány által a nemzetközi szerződések megkötésének tárgyában készített törvénytervezet az uralkodó dualista álláspontot megváltoztatva, monista alapokra helyezkedve kifejezett helyet jelöl ki a nemzetközi szerződések számára a magyar jogrendszerben a törvények fölé, de az Alkotmány alá helyezve őket és egyúttal a transzformálást eltörölve közvetlen alkalmazhatóságukat is kimondja.
Az 1949. évi genfi egyezmények, amelyek a kormányjavaslat középpontjában állnak, 1955-ben a magyar belső jog részévé váltak, törvényerejű rendeletben kerültek kihirdetésre. Ugyanakkor a magyar jogalkotó 1961-ig elmulasztotta azokat az intézkedéseket megtenni, amelyek megtételére azonnal köteles lett volna. Tudniillik meghozni az egyezményekben található tilalmazott magatartásokkal kapcsolatos büntetőintézkedéseket. Ezzel ellentmondás keletkezett a magyar büntetőjog és a magyar államot is kötelező nemzetközi jog között és beállt a magyar állam nemzetközi jogi felelőssége.
Amint erről a korábbiakban szó volt, a magyar gyakorlat sajátja, hogy az ilyen ellentmondás feloldása a jogalkotás feladata, márpedig erre csupán hét esztendővel később került sor.
A kormányjavaslat a tartalmi kriminalizálás koncepciójára épít, ami elfogadhatatlan büntetőjogi okból.
Tehát nem tartható az, hogy mivel a hatályos büntetőrendelkezések büntetni rendelték az emberölést, ez alatt a genfi jogban foglaltakat is értették.
A kormányjavaslat ezen túl utal az 1968-ban az ENSZ keretében elfogadott egyezményre, amely kizárja az emberiség elleni, illetve a háborús bűncselekmények elévülését. Ennek alapján a későbbi időpontban elkövetett ilyen cselekmények is üldözhetőek lennének. Ám az egyezmény 4. cikkelye kimondja: "a részt vevő felek kötelezik magukat, hogy alkotmányos rendelkezéseikkel összhangban megteszik mindazokat az intézkedéseket, amelyek kizárják a büntethetőséget, illetve a büntetés kiszabásának elévülését.
A Btk.-t 1975-ben módosították ugyan, de az elévülésről rendelkező 33. szakasz (2) bekezdése csupán a II. világháborúra utal.
Az 1961. évi V. törvény – tehát a Büntető Törvénykönyv – indoklását olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a köztörvényes és a háborús bűncselekmények alapvetően különböznek egymástól, és a köztörvényes bűncselekményekbe nem lehet beleérteni a háborús bűncselekményeket oly módon, hogy ezzel a felelősségre vonás rendje is, például az elévülés megváltozzon. Az egyes tényállások ilyen kiterjesztése ugyanis megint csak a jog előre kiszámíthatóságát sérti, továbbá megteremtik a büntetőjogban tilos analógiát.
A Büntető Törvénykönyv 10. §-a egyértelműen kimondja, hogy "A bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli." A bűncselekmény tehát egy normában testesül meg, vagy ha nem, keret tényállásként, amely egyébként igen vitatott, hogy elfogadható-e, utal arra a normára, amely a keretet kitölti.
Jelen esetben azonban nem erről van szó, és a nemzetközi jogi szabály, valamint a belső büntetőjogi szabály összegyúrása olyan mérhetetlenül kitágítaná a büntetőjogi felelősség körét, amely a büntetőjog elvei szerint nem megengedhető. Megjegyezném azt is, hogy ráadásul bizonyos mértékig a magyar büntetőjog megkettőződéséről lenne szó amely ugyancsak sértené a jogbiztonságot.
Mindezekből következően hivatkoznom kell arra az alkotmányos szabályra, amely szerint senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény. Álláspontom szerint egyetlenegy elem tartható meg az előterjesztésből, nevezetesen annak 3.§-a. Ez kimondja, hogy a háborús bűncselekmény esetében a Fővárosi Ügyészség Nyomozó Hivatala és a Fővárosi Bíróság a kizárólagos hatáskörrel rendelkező szerv. Támogatandónak tartom a tervezetnek ezt a részét, ugyanis látszólagos jelentéktelensége mellett fontos, hogy ezt a hiánypótló módosítást megtegyük.
A javaslat többi pontja viszont – s még egyszer hangsúlyoznám, nem vitatva az előterjesztő indokolt szándékát – nem alkalmas a kérdéskör megoldására.
Mi marad tehát használható elképzelésként számunkra, tisztelt képviselőtársaim? Az elmondottak alapján remélem, sikerült önök közül többeket meggyőznöm, csak a bevezetőben javasolt három tétel megfelelő teljesítése alapján térhetnek belátható időn belül nyugvópontra az igazságtétel bűvös szavával felébresztett érzelmek és indulatok.
Megismételve ezeket, először is az áldozatok lehetőség szerinti nagyvonalú kárpótlása, másodszor az elmúlt időszak pontos megismerése, tudományos igényű feltérképezése, s az ezekből levonható következtetések megállapítása. Tehát az e kérdéskörrel foglalkozó parlamenti bizottság haladéktalan felállítása. Harmadsorban a hatályos jogszabályok alapján lehetséges eljárások megindítása.
Tudomásul kell végre vennünk korlátainkat, és lehetőségeinkhez képest kell korlátokat szabnunk törvényhozói vágyainknak. Szeretném egyúttal előre jelezni, hogy javaslatot fogunk tenni – egy évvel ezelőtti elképzeléseinkkel összhangban – egy olyan parlamenti bizottság létrehozására, amely a múlt feltárásának munkáját hivatott irányítani az általa megbízott szakértők munkájára támaszkodva, és határidőre jelentést terjeszt elő az Országgyűlésnek.
Csak a fentiekben vázoltak szerint tudom elképzelni a múlttal való szembenézésünk a jogállamiságnak megfelelő megoldását, amelyre – sajnos – a legújabb kormányjavaslat az elmondottak alapján nem felel meg, így azt az általam említett pontját leszámítva ebben a formában támogatni nem tudjuk.
Befejezésül – kedves képviselőtársak – e megterhelő vita után engedjék meg, hogy felüdülésként idézzek önöknek egy jogi klasszikustól egy rövid passzust. Ezt azért teszem, mert a jelen javaslat is – mint ahogy az okfejtésemben kifejtettem – tartalmaz egy olyan elemet, amely álláspontom szerint egyfajta nyomásgyakorlás egy tőle független hatalmi ágra, ez az, amit kompiláció néven fogalmaz meg egyébként az előterjesztő, és ez a mostani idézet már átvezet az elkövetkezendő törvényjavaslatokra is, a Zétényi Zsolt és társai által benyújtott törvényjavaslatokra is, amelyek szerintem ugyancsak egyfajta nyomásgyakorlásnak a módszerét fogalmazzák meg.
Önmagában egyébként nem baj az, hogy ez a nyomásgyakorlási szándék létezik, hiszen egy viszonylag kialakulatlan, most a formáit tapasztaló alkotmányos rendelet természetesen elképzelhető. De ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ennek a veszélyeire érdemes felhívni a figyelmet, hiszen ez nem mindig hoz magával jó és helyes eredményeket, hanem veszélyek is vannak benne.
Az általam előbb említett idézet bizony erről fog szólni. James Madisontól szeretnék egy rövid idézetet önökkel megosztani, aki az Egyesült Államok egykori elnöke volt.
(12.00)
Az idézet egyébként 204 évvel ezelőttről való, és a hatalmi ágak szétválasztásának fontosságáról szól.
Az idézet: "Végül milyen megoldáshoz folyamodjunk tehát, ha a gyakorlatban meg akarjuk valósítani az egyes hatalmi ágak szétválasztását, miként ez az alkotmányban elő van írva. Az egyetlen helyes válasz a következő: minthogy a külsőleges, formális intézkedések elégtelennek találtattak, a kormányzat belső szerkezetét kell úgy felépíteni, hogy az alkotóelemek kölcsönös összefüggéseik révén a számukra kiszabott helyen megfelelő egyensúlyban tartsák egymást. Ha meg akarjuk teremteni a megfelelő alapokat a kormányzati hatalom különféle ágazatainak egymástól elkülönített és elválasztott jogköreinek gyakorlásához, amelyet mindenki – legalábbis bizonyos mértékben – a szabadság megőrzése szempontjából lényegesnek ismer el, akkor nyilván minden hatalmi ágnak saját akarattal kell rendelkeznie, s ezért úgy kell azokat létrehozni, hogy az egyes ágazatok tagjainak lehető legkevesebb szerepe legyen a többi ág tagjainak kinevezésében. A hatékony biztosíték az ellen, hogy az egyes hatalmi ágak fokozatosan ugyanazon hatalmi ágban koncentrálódjanak, mégiscsak az, hogy megadjuk a hatalmi ágak irányítóinak a szükséges alkotmányos eszközöket és személyes indítékokat arra, hogy ellenálljanak a többiek hatásköri túllépéseinek. Mint minden hasonló esetben, a védelmi intézkedéseknek itt is arányban kell állniuk a támadás veszélyeivel. Egy ambíció kell ellenálljon egy másik ambíciónak. Az emberi érdekeknek kapcsolódniuk kell a helyi alkotmányos jogokhoz.
Tekinthetjük akár az emberi természet tükörképének, hogy ilyen eszközökre legyen szükség a kormányzat visszaéléseinek megfékezésére. Mert mi mond többet az emberi természetről, mint maga a kormányzat? Hiszen, ha az emberek angyalok volnának, semmilyen kormányzatra nem lenne szükségük, s ha angyalok kormányoznák az embereket, sem a kormány belső, sem külső ellenőrzésére nem volna szükség.
Az olyan kormányzati rendszer kialakításában, amelyben emberek kormányoznak, igazgatnak más embereket, a nagy nehézség a következő: először képessé kell tenni a kormányzatot arra, hogy irányítsa és ellenőrizze a kormányzottakat, továbbá, hogy kötelezően ellenőrizze önmagát. A függés a néptől kétségkívül elsődleges kontroll a kormányzat felett, de a tapasztalatok arra tanították az emberiséget, hogy kiegészítő óvintézkedések is szükségesek."
Ez az, amikor a jogállamiság eszméről beszélünk, s ezt szeretném még egyszer nyomatékosítani képviselőtársaimnak, még egyszer hangsúlyozva ennek a javaslatnak a szerintem tisztességes és helyes szándékát, de alkalmatlanságát. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
