JÁVOR KÁROLY (MDF)
JÁVOR KÁROLY (MDF)
JÁVOR KÁROLY (MDF) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Megmondom őszintén, hogy miközben a költségvetési bizottságra vártam, és csöndesen bóbiskoltam a helyemen, a világkiállításra természetesen felébredtem. (Közbeszólások.)
Néhány szóval szeretnék arra rávilágítani, milyen helyzetben vannak most az országgyűlési képviselők akkor, amikor a világkiállítással kapcsolatos alapról és egyáltalán a világkiállítással kapcsolatos bármilyen kérdésről újból döntést kell hoznunk.
Sikeresen elhitették nagyon sok emberrel és nagyon sok képviselővel is, hogy azért, mert általában a világkiállítás jó dolog, azért, mert általában egy világkiállítás vállalkozást serkentő, az egyben azt is jelenti, hogy ez a magyar világkiállítás is, ez az így előkészített és így megrendezendő világkiállítás is feltétlenül ugyanilyen sikerekkel fog kecsegtetni.
Nos, a lelkesedés mámorában ezeknek az embereknek nem volt fülük a hallásra. Ezt el tudom fogadni, ez egy emberi dolog. Most azonban talán elmúlt már az a mámor, és egy kicsikét oda tudunk figyelni, és tudunk gondolkozni.
Kuncze Gábor beszélt arról, hogy Gyurkó János és jómagam is hozzászóltunk ezekhez a kérdésekhez annak idején, nem elsősorban környezetvédelmi szempontból, környezetvédelmi szempontból is, de ami ennél sokkal lényegesebb kérdés, az a területfejlesztési kérdés, az a városszerkezeti kérdés, az, ami a jelenleg elfogadott változat szerint egészen más vonalra terelte ezt a projektet. Ahelyett, hogy több száz milliárdos, valóban vállalkozói, önkormányzati tulajdonon keresztül megjelenő haszna lenne ennek a világkiállításnak, most egy olyan vonatra szálltunk fel, amelyik egyre több és több pénzt követel a költségvetéstől, tőlünk, az országtól. Futunk a felelősségünk, a döntésünk és a pénzünk után.
Szeretném elismételni, amit én ugyan egyszer már elmondtam, de természetesen erre sem figyelt fel senki. Az Országgyűlés úgy döntött a világkiállításról, hogy nem tudta, miről dönt. (Közbeszólások balról, köztük Hodosán Róza: Így van!) 1991. december 5-én döntött az Országgyűlés és a világkiállítási programiroda, élén Baráth Etelével, aki természetesen bármikor bármilyen anyagot hiányoltunk, hogy nincs meg, tehát nincs döntési helyzet, azt mondta, dehogynem, ott van nála, menjünk és nézzük meg. Kuncze Gábor elmondta, hogy ezek az anyagok milyenek. Vagyis magyarul: folyamatosan hazudoztak nekünk.
Nos, december 2-án, három nappal az Országgyűlés döntése előtt két példányban vagy három példányban angol nyelven küldte el a Programiroda az első olyan anyagot a Világkiállításokat Szervező Irodának, amelyik valóban válasz volt a BIE pályázati felhívására és kiírására, amelyik valóban területi alternatívákat tartalmazott a világkiállítással kapcsolatban. Vagyis magyarul: tartalmazta annak infrastrukturális, területfelhasználási és egyéb vonatkozásait, tehát a költségvonatkozásait, tehát a választási lehetőségeket, tehát egy döntési helyzetet.
Most az más kérdés, hogy tartalmában ez az egész anyag milyen volt, de van az a mondás, hogy na, akkor most még egyszer onnan, hogy aszongya, hogy… Ez volt az a pont, amikor az Országgyűlésnek alapja lett volna elkezdeni mérlegelni, vizsgálódni és majd valamikor meghozni a döntését.
Tehát szeretném mindenkinek a figyelmét erre felhívni, ugyanis a bizottság ülésén, amikor erről az alapról vitatkoztunk, a programiroda képviseletében jelen levő azt mondta, a kormányé a felelősség. Ez egy fatális tévedés. A felelősség a mienk, tisztelt képviselőtársaim, ugyanis mi döntöttünk. Méghozzá úgy, hogy nem tudtuk, hogy miről.
A másik nagyon érdekes dolog ebben az egész történetben az, hogy amikor a világkiállításról elkezdtünk vitatkozni, akkor volt egy többtételes, először huszon-, harminc, aztán huszon- vagy harmincvalahány tételből álló feladatterv, aztán ez leolvadt 10-15 tételre, hogy mi mindent kell teljesíteni. És itt volt egy csomó infrastruktúra, környezetvédelmi beruházás, hulladék és egyéb kérdés.
A feladatoldala a dolognak nagyon szépen leolvadt, és a döntésünk pillanatában a nullára csökkent. Vagyis mit csináltunk? Odaadtuk a 30 milliárdot, illetőleg 17 milliárdot – 30 milliárdot folyó áron –, plusz a felelősségünket, az anyagi felelősségünket a teljes projektre, s azt mondtuk, hogy hát ebből majd valaki valamit csinál. Hogy mit, nem mondtuk meg.
Pontosan úgy működik a dolog, mint a költségvetés. Bázisalapú, és ezt nyögjük. Ahelyett, hogy olyan költségvetést csinálnánk, amelyik azt mondja, hogy nulla bázis van, mindenki mondja meg, mi a feladata, mit kell csinálnia, és majd ahhoz kap pénzt. Nahát természetesen még sokáig kell várnunk, amíg idáig eljutunk. Nem lenne baj egyébként, ha minél hamarabb eljutnánk ide.
De a világkiállítással pontosan ugyanez történt. Pontosan számon követhető, hogy ahogy haladt előre a vita, ahogy esetleg fenyegetett az a veszély, hogy valaha valami is számonkérhetővé válik, ez az oldal szépen elolvadt. Úgyhogy egyrészt döntési helyzet nem volt, nem tudtuk, miről döntünk, ugyanakkor odaadtuk a pénzt és a felelősségünket.
Szeretném még azt is elmondani, nem biztos, hogy ebben igazam van, de élek a gyanúperrel, hogy ez az egész világkiállítás, pontosabban az a terület, ahol ezt meg akarták valósítani – természetesen ez sincs érdek nélkül –, nem szolgált másra, mint többek között arra, hogy a lágymányosi hídnak majdnem azt mondhatnám, évtizedek óta lenyelhetetlen és megemészthetetlen keserű piruláját megetesse velünk. Ez is benne volt ugyanis a csomagban.
Nos az ezen a helyen való megrendezése és megszervezése a világkiállításnak pontosan ugyanolyan céltalan, mint a lágymányosi híd. Elmondtuk többen ebben a Parlamentben, én is elmondtam, hogy a hidat nem ott kell megépíteni, hanem lejjebb, a Csepel-sziget északi csúcsát érintve, ahol óriási területek válnak felértékelődve vállalkozásra alkalmassá, az önkormányzatok vagyonává és így tovább és így tovább. Most a feltámadó környezetről már ne is beszéljünk, mert a környezetre nézve katasztrófa az egész világkiállítás, de nézzük meg a vállalkozás oldalát. Tényleg nem tudnak a vállalkozók kapcsolódni. Kóvályognak, és keresik a lehetőséget. Nem tudnak kapcsolódni.
Nos, mit csinál a lágymányosi híd? Elindul, átmegy a Dunán, és utána levezeti rögtön a másik oldalon arra a vonalra, ahol a másik híd átjött volna.
Miután már holnap van, befejezném ezt a rögtönzött kis hozzászólást azzal, hogy ebben a helyzetben nézetem szerint nem tehetünk mást, mint hogy pontról pontra számon kérjük az ígéreteket, amelyeket akkor kaptunk, amelyekkel akkor kitörölték a szemünket, illetőleg megpróbálták. (Derültség.)
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy minden egyes ponton, amikor a világkiállítással találkozunk, és elénk kerül, akkor igenis rákényszerítjük az éppen adott lépés felelőseit, hogy azokat az ígéreteket próbálják meg teljesíteni. Ilyenek – többek között – a környezetvédelmi jellegű követelések is. Érdekes módon, amikor a most előttünk fekvő világkiállítással kapcsolatos alapról szóló törvénynek az előkészítése folyt, a KTM-nek lett volna hozzáfűznivalója, hozzátennivalója.
(24.00)
Nem került bele az anyagba.
Én tehát azt javaslom tisztelettel még egyszer mindenkinek, hogy gondoljuk meg, hogy mit csinálunk, ugyanis abban a boldog helyzetben vagyunk, hogy a felelősség továbbra is a mienk, tehát tartsuk rajta a szemünket. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék soraiban. – Közbeszólás a FIDESZ soraiból: A Köztársaság Párt is nyilatkozzon!)
