DÉNES JÁNOS (független)
DÉNES JÁNOS (független)
DÉNES JÁNOS (független) Elnök Úr, köszönöm a szót.
Tisztelt Országgyűlés! Miután a Magyar Köztársaság Kormánya 5575-ös szám alatt e rövid cím alatt – ily módon, hogy Törvényjavaslat a Rádióról és a Televízióról című törvényjavaslat – igen hosszúra sikerült; mert a rövid címből következett volna, hogy rövid legyen maga a törvényjavaslat is, és rövid és határozott legyen a megalkotott törvény is. Ez nem következett be. Nem következett be pontosan amiatt, amilyen körülmények közé jutottunk. Tudniillik amilyen rövid idő volt első törvényalkotásunk, hogy 1956 forradalom és szabadságharc, ebből következett volna, hogy igen egyszerű rövidséggel tudomásul kellett volna venni a történteket. Többek között az 1990. március 25-i és április 8-i választási eredményeket.
Ezeket a történéseket – amelyek nyilvánosságra jutottak mégis ország-világ előtt – a tisztelt ellenzék a mai napig nem tudta tolerálni. Ez a toleranciára való hiány eredményezte azt, hogy most fel kell mérjük, jelen pillanatban és ilyen előzmények után – amiről az előttem felszólaló Bretter Zoltán úr eseménysoros előadásában tulajdonképpen már beszámolt, énnekem ezt nem kell megismételnem, de – fel kell említsem azt, hogy milyen közeg az, amilyen közegben, ezt az egész jövőnkre kiható törvényjavaslatot tárgyaljuk, és remélhetőleg most már, az általános vita végére érkezvén, és a részletes vitában én úgy érzem, hogy olyan szándékkal szólaltam fel, hogy lehetőség legyen a részletes vita révén, mégis az adott körülmények ellenére meghozni a megfelelő törvényt.
Tehát még egyszer visszatérek oda, hogy azt a közeget, azt a körülményt kívánom elemezni, amilyen közegben, ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk. Hát ha jól emlékeznek tisztelt képviselőtársaim, az utóbbi egy-két héten belül, visszamenőlegesen három-négy közjogi méltóság fordult az Alkotmánybírósághoz. Az történt, hogy az Alkotmánybíróság főszereplővé lépett elő annak ellenére, hogy igen diszkréten hátrahúzódó és visszahúzódó állapotban volt első törvényalkotásunk megalkotásánál, és különösképpen visszahúzódó volt 1990. október 23-a, 28-29-e táján, amikor az alkotmányellenes, terrorisztikus akadályháború, közismertebb néven taxisblokád lejátszódott.
(15.40)
Ebből következik, hogy olyannyira megnőtt a súlya az Alkotmánybíróságnak, hogy Palotás képviselőtársam parlamenti alkotmányőrző ügyeletessé lépett elő – és ezt a sajtó révén közhírré is tette. Az Alkotmánybíróság főszerepe olyannyira megnőtt, hogy eme Alkotmánybírósághoz fordult az anakronisztikusan megmaradt Nagy Sándor úr is, aki átmentette álszakszervezetében az MSZMP-t, és kérem szépen most Alkotmánybírósághoz fordult.
Mi lesz ezután mivelünk? És ez az, ami a felelősségünket érinti, hogy tulajdonképpen nem lehetünk hűtlenek ahhoz a választási ígérethez, amilyen választási ígéretet ellenzékestől, koalíciós pártokként is, sőt, uram bocsá!, a Kormány is a választása révén választóinak ígért. Hiszen, ha már ennél az ígéretnél tartunk, tisztelt ellenzék, emlékeztetem kedves mindnyájukat arra, hogy közösen követeltük a nemzeti televíziót.
És azt is leírja itten egyik ojság (sic!) a Képes Újság, hogy a jók mindig többségben vannak. Hát, gondolom, akkor így történt a 90-es választás is, hisz' annyira jók voltunk, hogy íme… (A Képes Újság egyik számát emeli föl.) Kis Jánossal, Mécs Imrével együtt közösen követeljük a nemzeti televíziót 1988-ban.
Na most, ha ez a közösünk megvan, mint Parlamentbe jutott korábbi ellenzéknek, ha ez a közösünk megvan, mint a Parlament két oldalán ülő, most már koalíciós pártoknak, ellenzéknek és napról napra szaporodó függetleneknek, akkor, kérem, igenis, előtérbe kerül az a felelősségünk, hogy azt, amit ígértünk ennek a társadalomnak, ennek a népnek, azt meg is tegyük.
Én a magam részéről igen tiszteletben tartom a Televíziót, és különösen annak népszerű személyiségeit. Tekintettel arra, hogy túl sok időm nincs televíziónézésre, de még emlékszem – amikor még nem voltam ennyire elfoglalt –, hogy megjelent például a magyar képernyőn Kobajasi Kenicsirió igen szimpatikus, művészi képe, finom mozdulataival és stb. stb. Hát kérem, határozottan csodálatos színkép Kobajasi Kenicsirió a magyar képernyőn. (Derültség.) Határozottan tetszik nekem az újabban sikert aratott japán karmester is. Na de, uram bocsá!, engedjék meg nekem: ez a tisztelt televíziós garnitúra – amelyek számosának jelenleg is több a jövedelme, mint a miniszterelnöknek – teljes egészében meg tudta őrizni pozícióját, hatalmát, összeköttetését, újabb vagyonszerzési lehetőségét, megszabadulván most már minden ellenőrzéstől, kérem szépen, nemzetközi kapcsolatok birtokában, abszolút uralkodó pozícióba kerültek. Bármennyire lelkesedem én Kobajasi Kenicsirióért, és bármennyire szép színfolt számomra a Magyar Televízió képernyőjén, de azért nem szeretném, ha amikor belököm a Magyar Televíziót, hét-nyolc Kobajasi Kenicsirió vezényelne énnekem… (Derültség.)
Ebből következik, kérem szépen, hogy ez még tovább is megy, hisz' népies vicc van arról, hogy európai szemmel mennyire nehéz ezt az embertípust megkülönböztetni. Hát, kérem szépen, furcsa dolog, amikor a családi vendégségben is, tegyük föl, nyolc-kilenc Kobajasi Kenicsirió kerül ki az ágyam alól… (Derültség.)
Hát, kérem szépen, ennyit erről. (Taps a bal oldalról. – Dr. Kóródi Mária: Ez is sok volt!)
És akkor most már arról a felelősségünkről, hogy annak a tisztességnek kell megszületnie ebben a törvényalkotásban, az a tisztelt Parlament egyes képviselőinek egyenként és összességében a felelőssége, hogy azt a magyar nemzeti Televíziót, azt a Rádiót, azt a tévét, azt a sajtót hozza létre, amit itt mi, közösen, nagyjából 1988-ban követeltünk. Sok másik epizód is van, hogy egy másik, általam tisztelt kegyeletű Csengey Dénesre hivatkozva, ismételten, érdekes módon, egy évvel később vagy kettővel, akkor is nemzeti televíziót követeltünk.
Most pedig, kérem, eljutottunk odáig, hogy ebből ebben a közegben, amiben most vagyunk, az történt, hogy ülőizmokat kemény módon igénybe vevő ülések után arról beszélgettünk, hogy két urat le lehet-e váltani vagy nem – akkor, amikor 5–600 ezer ember van munka nélkül… (Derültség.) Hát kérdezem én, tisztelt Közvélemény, tisztelt Parlament, tisztelt Képviselőtársak egyenként és összesen, tisztelt Bizottságok, tisztelt Kormány, tisztelt szakminisztérium – hát megbocsát a világ: én, amikor az én tisztelt választópolgáraimnak beszámoltam, és a kormányzati munka első hónapjainak tehetetlenségéről beszéltem, akkor azt mondottam: kérem, ez természetes, a hatórádiuszunk nulla, intenzitásunk nulla, de ez az idő teltével stb. stb., nőni, nőni, nőni és nőni fog. Hát kérem, tessék megteremteni azt a hatórádiuszt, amit a választóinknak ígértünk, és ne következhessen be ilyen dolog, ami tulajdonképpen társadalmunk, politikánk és erkölcsünk szégyene: ilyen ügyből, hogy két ember leváltása, ekkora kázust lehetett csinálni. Ez, kérem szépen, abból adódik, hogy nem köt, ami minket legszentebben kell hogy kössön: a választásunk, az a felelősség, ami ide küldött bennünket. Ha ennek a felelősségnek a tudatában, de mégis, az adott körülmények között jó szándékkal meg tudjuk alkotni ezt a Rádióról és Televízióról szóló törvényt, az csak akkor lehetséges, ha erről az elsőrendű felelősségről, ami köt minket – még akkor is, ha ezt az elsőrendű felelősséget helyenként összekuszálja különféle Parlament előtti, különféle Parlamenten kívüli egyezség, uram bocsá!: paktum –, mégis, kérem, tisztességes törvényt kell alkossunk.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Gyér taps.)
