BALOGH GÁBOR (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP) Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Nem a mundér becsületét akarom védeni, csupán racionálisan megközelíteni a betegszabadságnak és a mögötte levő témáknak, problémáknak a körét.
Azzal az Országgyűlés egyetértett és egyetért, hogy új munkaügyi formák, illetve új társadalombiztosítási formák kialakítására van szükség. Az, hogy milyen módon, milyen formában valósítja meg ezt a Kormány, illetve milyen formában igényli ezt a Parlament, ez természetesen vita tárgyát képezheti mind az ellenzék, mind a kormánypártok oldaláról.
Én úgy gondolom, hogy most a beterjesztett intézkedés, törvényjavaslat – egy kis módosítással – egészen kedvező hatást érhetne el. Ami a háttérben mozoghatna és mozog, az konkrétan a dolgozók védelme. Mennyiben valósítható ez meg?
Ez elsődlegesen a szakszervezeteknek lenne a feladata, de természetesen – mint ahogy a múltkor tapasztaltuk – a szakszervezetek fontosabbnak tartották a politikai megmozdulásokat, semmint a dolgozók érdekeinek a védelmét. Nyugati társadalmakban – ha megfigyelték a képviselőtársaim, és elég sokan jártak kint, biztos tapasztalták, hogy – a szakszervezetek nem a Kormány ellen tüntetnek, nem a Kormány intézkedéseit, illetve a Parlament intézkedéseit bírálják, hanem a szakszervezetek elsődlegesen a dolgozók érdekeit próbálják a munkahelyen, a munkáltatók által megvalósítani vagy a munkáltatóktól kikényszeríteni. Nálunk ez a – hogy így mondjam – sematizmus hiányzik. Nálunk nem így történik, hanem elsődlegesen a Kormány áll a szakszervezetek ellenpólusaként, és olykor-olykor a Kormány talán még segíti is bizonyos értelemben a vállalkozói oldalt. Tehát ez az érdekegyeztető mechanizmus, ami van, jelen pillanatban Magyarországon rendkívül féloldalú.
Éppen ezért a Parlamentnek az egyik legfontosabb feladata, hogy olyan jogszabályokat hozzon, amelyek egyértelműsítik a szakszervezeteknek a funkcióját. Egyértelműsítik a dolgozói érdekvédelmi megjelenítési lehetőségeket. A dolgozók részére nagyobb szabadságot biztosítanak. És ebben már történt elmozdulás az új munkatörvénykönyv beterjesztése kapcsán, amikor szerepel benne, hogy a dolgozó meghatározott szabadságmennyiséget, kontingenst saját maga állapíthat meg és vehet ki. Tehát már megszűnik az a kötelezettség, hogy kizárólag a munkáltató adhatja ki, illetve szabhatja meg, hogy a dolgozója mikor menjen szabadságra. Ebben bizonyos előrelépésnek mutatkozhatna a betegszabadság intézménye, amely lényegében a testi-szellemi regenerálódást lenne hivatott előidézni.
A legfontosabbnak tartom, hogy szabad megállapodás tárgyát képezze a betegszabadság és egy úgynevezett nyugati típusú betegszabadsági rendszer közötti választási lehetőség. Ebben komoly szerepet, komoly funkciót tudnának a munkahelyi szakszervezeti szervek betölteni, hogy egy szigorúbb rend vagy pedig egy enyhébb forma irányába kívánnak elmozdulni. Ez irányban terjesztettem be én például a módosító javaslatomat.
A nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy - éppen, amire Hack Péter hivatkozott –, minden fejlettebb nyugati társadalomban megvan a lehetősége annak, hogy a dolgozó akár öt vagy akár tíz napra orvosi igazolás nélkül kérhessen szabadságot nem a rendes évi szabadságának a terhére. Ez lehetne az egyik ilyen intézmény, amelyik bizonyos értelemben kiválthatná azt, hogy az orvoshoz kelljen a dolgozónak szaladni azért, mert fáj a feje éppen, vagy pedig rosszabbul érzi magát a munkahelyén éppen azok miatt a betegségek miatt, amiket Hack Péter képviselőtársam felsorolt; hanem elsődlegesen azért, hogy regenerálódjék a szervezete, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy neki gyógyszereken kell élnie és egy-két napot az orvosi rendelőben töltenie. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a háziorvosi rendszer kialakítása egy folyamat eredménye, nem pedig úgy történik, hogy 31-én leteszem a lantot, és 1-jén pedig mint háziorvos veszem föl.
A vállalkozások terhelésével kapcsolatban ki szeretném emelni, hogy a magánvállalkozások eddig is éltek ezzel a konstrukcióval. Nagyon kevés olyan magánvállalkozás van, amelyik nem tartotta be ezt, hiszen azok a magánvállalkozásnál foglalkoztatott személyek, akik egy-két napig nem tudtak bemenni dolgozni azért, mert rosszul érezték magukat, inkább szívesebben vettek ki egy ilyen jellegű szabadságot, mert a munkát majd később úgyis el kell végezni, senki nem végzi el helyette. Éppen ezért a munkáltató sem nagyon örült az egy-három- vagy ötnapos, a sokszor megszakításokkal egy évben összejött húsznapos táppénzes időszaknak, hanem inkább úgy vették, hogy majd bepótolja ezt a munkamennyiséget.
A másik pedig, hogyha az egész törvényjavaslat-csomagot nem szeparáltan vesszük figyelembe a betegszabadságról szóló törvényjavaslat esetében, hanem a társasági adóval, illetve az egyéb adóformákkal összefüggésben, akkor találunk ehhez ellentételezést. Konkrétan az amortizációban a vállalkozónak megtérül ez. Elsődlegesen természetesen ennek előnyeit azok a magánvállalkozók fogják – idézőjelben mondva – "élvezni", akik idáig is alkalmazták az öt-tíz- vagy tizenöt napos táppénz helyett azt a szabályt, hogy a dolgozó majd ledolgozza ezt. Az állami vállalatoknál vagy a nagyobb vállalatoknál, nagyobb vállalkozásoknál természetesen így nullszaldóra jöhet ez ki. Ilyen értelemben a vállalkozásokat többletterhelés nem érinti.
A következő dolog, amit ki szeretnék emelni, hogy nagyon komoly problémát jelent a társadalombiztosításnál a hiány finanszírozása, és talán ez volt az elsődleges téma, ami arra késztette a kormányzatot, hogy a betegszabadságról szóló törvényjavaslatot benyújtsa. Én ezt már többször is hibáztattam: többször is hiányoltam, hogy nem elég hatékonyak az intézkedések, mert a vállalkozásoknál megkülönböztethetünk olyanokat, amelyek objektív okok miatt veszteségesek, tehát a gazdasági hatás miatt, és megkülönböztetünk olyan vállalkozásokat, amelyek személyes hibák miatt veszteségesek. És én úgy gondolom, hogy a jelenlegi vállalkozások nagy része azért ment '89-től idáig hirtelen csődbe vagy került a csőd szélére, holott azelőtt viszonylag prosperáló vállalkozás volt, mert személyi hibák mutatkoznak, személyi problémák állnak fenn, természetesen a gazdasági mellett. S ez irányba kell a Kormánynak komoly lépéseket tenni. Éppen fölvetettem, hogy a bérhitel-finanszírozásnál is sokkal szigorúbb intézkedéseket kellene hozni, elsődlegesen az úgynevezett fedezetlen jövedelemkiáramlásokat kellene megakadályozni. Ebben komoly szerepe lenne a munkaügyi kormányzatnak is, nemcsak a népjólétinek vagy a pénzügyminiszter úrnak.
A gazdasági hatásokat tehát gazdasági-monetáris eszközökkel lehet ellensúlyozni, a személyes hibákat pedig a személyes okoknak a megszüntetésével, és ehhez megvan minden törvényes lehetősége mind a Kormánynak, mind pedig a vállalkozóknak. Ugyanakkor fontos szerepet játszhatnak ezen a területen az érdekvédelem, az érdekvédelmi szervezetek.
Tehát összefoglalva azt tudom mondani, hogy a törvényjavaslat szerint és az általam benyújtott módosító javaslatok szerint a dolgozót fizetésében, jövedelmében kár nem fogja érni. 75% vagy ennél több. ez mindenképpen hasznos momentum – jövedelmében nem éri kár. Az, hogy egy veszteséges cég hány dolgozót tud eltartani, fenntartani, az lényegében más megítélés alá esik. Mindenképpen úgy gondolom, azokat a dolgozókat, akik problémásak voltak, a munkáltató így is, úgy is el fogja küldeni, hogyha nem tudja fizetni a bérét vagy a jövedelmét. Ez teljesen független ettől a betegszabadságos konstrukciótól is.
Összefoglalva azt tudom mondani, hogy jelenlegi formájában természetesen kritizálható, és való igaz, hogy én sem tudnám elfogadni a törvényjavaslatot. De egy nyugati típusú alternatívával való összevetés alapján viszont el lehet fogadni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
