KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter: Elnök úr! Tisztelt Ház! Képviselő Úr! A kérdésre nem mint munkaügyi miniszter, hanem mint a Kormány egyik tagja – azon tagja, aki a kárpótlási ügyekkel kapcsolatos kérdések kezeléséért felelős – kívánok válaszolni.
Sajnos, azt kell mondjam, hogy a kérdés megítélése csak első látásra tűnik olyan egyszerűnek, mint ahogy a kérdésből kitűnik. Arról van ugyanis szó, hogy a nyugati hadifogságban fogva tartott személyek több szempontból különböző csoportokra oszthatók. A genfi egyezmény ugyanis kötelezővé tette, hogy a hadifoglyokat bizonyos, táboron kívül végzett munkáért fizetség illeti. Ezt a fizetséget készpénzben, a fogság letöltése után kellett volna megkapniuk. A hadifoglyok jelentős része azonban ezt a készpénzt nem kaphatta meg, hanem úgynevezett hadifogoly-utalványt kapott. Elsősorban az amerikai és a francia hadifogságban lévőkre volt ez jellemző.
A kérdés megválaszolhatósága érdekében, sajnos, külön kell foglalkozni a hadifogoly-utalványt kapott személyekkel és a hadifogoly-utalványt nem kapott személyekkel e vonatkozásban – ugyanis ezen utalványokat a hadifoglyok hazatérésük után nem tudták beváltani, vagyis pénzt nem kaptak érte, hiszen az akkor hatályos rendelkezések ezt lehetetlenné tették: zárolt módon letétbe kellett helyezniük ezeket a hadifogoly-utalványokat.
Az Alkotmánybíróság a kérdés szabályozására fölhívta a Kormányt, miszerint 1990. december 31-éig gondoskodjon a kérdés kezeléséről. Az Alkotmánybíróság határozatának megfelelően a Pénzügyminisztérium el is készítette az előterjesztést a kormányrendelethez, amelyet a január 4-ei ülésre kívánt beterjeszteni. A kormányülést megelőző államtitkári értekezlet azonban – éppen az előbb vázolt bonyolultságára tekintettel – visszautasította és nem engedte Kormány elé az előterjesztést, ugyanis az Alkotmánybírósági határozat tulajdonképpen csak az előbb említett utalványok kifizetésével foglalkozik, nem foglalkozik azonban a nyugati hadifoglyoknak azon körével, akik utalványt sem kaptak. Abba a képtelen helyzetbe kerültünk tehát, hogy megint volt egy jogszabályi kötelezettség, egy meghatározott sértetti kör egy meghatározott részének a problematikája kezelésére, míg a másik részre vonatkozóan nem volt. Ebből szükségszerűen azt a következtetést kellett levonnunk, hogy az egységes rendezhetőség érdekében alaposabb és részletezőbb felmérő munkát kell végezni.
Ennek érdekében fölvettük a kapcsolatot a nyugati hadifoglyok egyesületeivel, amelyek voltak szívesek magukra vállalni azt a fáradságos munkát, amely tulajdonképpen a nyugati hadifogságban lévők számának és körének teljes felmérését foglalja magában, a fogva tartás időtartamát, külön bontásban azzal, hogy hadifogoly-utalványt mennyi személy kapott. Amikor ez a felmérés megtörtént, akkor leszünk abban a helyzetben, hogy a nyugati hadifoglyokat teljes körükben tudjuk szabályozni, illetve sérelmeiket orvosolni, függetlenül attól, hogy kaptak-e utalványt vagy nem.
Természetesen az előzetes felmérések folynak, ennek keretében a Kárpótlási Hivatalhoz a mai napig 11 410 nyugati hadifogoly nyújtotta be kérelmét a nyugdíjkiegészítés ügyében.
Hangsúlyoznom kell, hogy a jelenleg hatályos jogszabály nem teszi sajnos lehetővé az ő vonatkozásukban a nyugdíjkiegészítés folyósítását, hiszen a jelenleg hatályos 93/1990-es kormányrendelet az ő körüket nem fogja át.
Én azt gondolom, hogy az előbb említett felmérés után lehet dönteni abban a kédésben, hogy az említett sértetti kört bevonjuk-e a 93-as kormányrendelet hatályába, és a Szovjetunióban fogva tartottakhoz hasonlóan kapják a nyugdíjkiegészítést, vagy pedig választásuktól függően az utalványban foglalt forintérték kifizetésével történjék meg az ő kárpótlásuk. De én azt gondolom, hogy a vagylagos döntési lehetőséget ebben a körben mindenképpen át kell engedni a sértetti körnek. Köszönöm szépen. Kérem a válaszom elfogadását. (Gyér taps.)
