MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ)
MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ)
MAGYAR BÁLINT, DR. (SZDSZ) Alelnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Felszólalásom első részében a törvényjavaslattal kapcsolatos kritikai észrevételeket ismertetném, második részében pedig – ahogyan azt a múlt héten Mészáros István már jelezte – az SZDSZ pozitív javaslatát ismertetném a szabad vallásgyakorlás anyagi feltételeinek megteremtéséről.
Kritikai észrevételeink négy nagy csoportba oszthatók, érintik a törvényjavaslat alapelveit, az egyházak és az önkormányzatok viszonyát, pénzügyi megfontolásokat, illetve szociológiai megfontolásokat.
Az elsővel kezdeném. A törvényjavaslatot alapelvében elhibázottnak tartjuk, ugyanis az egyházak működőképessé tételének elve helyett az egykori tulajdonhoz kötődő kárpótlások elvét követi. A reprivatizáció elvének érvényesítése az egyházak tulajdoni helyzetének rendezésénél a magánszemélyek tulajdoni kárpótlása után a jogi személyek kárpótlásának lavináját indíthatja el. Az egyházi ingatlanok tervezett precedens értékű visszaszolgáltatása után miért ne kérhetnék vagyontárgyaik visszaszolgáltatását a pártok, kamarák, klubok, gazdakörök, kulturális, jótékonysági és sportegyesületek vagy más társadalmi szervezetek? (Mozgolódás az FKgP soraiban. – Szabó János: Miért ne?) A törvényjavaslat nem biztosítja… (az elnök csenget) … az egyház és az állam szétválasztását, hiszen a reprivatizáció által érintett ingatlanok csak tovább növelik az egyházak költségvetési hiányát, s ezzel az állami költségvetéstől való függőségüket. Az egyházak biztos bevételi források hiányában arra kényszerülnek, hogy egykori tulajdonaikból minél többet igényeljenek vissza, de az így visszaszerezhető ingatlanok nemhogy nem jövedelemtermelőek, hanem éppenséggel pótlólagos finanszírozásra szorulnak. A törvényjavaslat mögött nem áll az egyházak anyagi függetlenségének megteremtésére irányuló átfogó koncepció. Ezért az egyházak is arra kényszerülhetnek, hogy minden anyagi természetű igényüket ezen a számukra sem előnyös módon próbálják meg esetleg érvényesíteni. Ahelyett, hogy a modern kor viszonyainak megfelelő mozgásszabadságot nyernének, az egykori falak által lehatárolt szobafogságra ítéltetnek.
A törvényjavaslat az egyházak tulajdonosi igényeit a civil szféra egyéb szereplőinek egyenjogúságát sértve a hitéleti tevékenységi körön túl elismeri a közfeladati körre is, s nem tartalmaz semmilyen garanciát arra nézve, hogy a lelkiismereti szabadság elvének megfelelően a közfeladati tevékenységek különféle területei ne kerülhessenek semmilyen világnézet-orientált monopolszervezet ellenőrzése alá.
A törvényjavaslat ráadásul az egykori kegyúri jogviszonyon alapuló ingatlanhasználati jogra is kiterjeszti a kárpótlási jogosultságot, vagyis egykori tulajdonként ismer el nem tulajdonosi, hanem használati jogokat.
Problémáink második köre az egyházak és az önkormányzatok viszonyát érinti, hiszen ez a törvényjavaslat véleményünk szerint szinte kezelhetetlen konfliktusba kényszeríti az egyházakat és az önkormányzatokat. A törvényjavaslat zömében olyan önkormányzati vagyont érint, amit az önkormányzatok kötelezően előírt állami feladataik ellátására kaptak, tehát csaknem minden, az egyháznak átadott ingatlan vagy egy-egy addig működő intézmény megszüntetését vonja maga után, vagy költségvetési kiváltását teszi szükségessé.
A törvényjavaslat ugyanakkor korlátozza az önkormányzatok tulajdonosi jogait, amikor megegyezési kényszert ír elő az egyházak által visszaigényelt ingatlanok esetében, megegyezés hiányában pedig egy olyan bizottságra bízza a döntést, amelyben az önkormányzati érdekek képviselete még jelképesnek is csak alig nevezhető.
A törvényjavaslat hatalmas önkormányzati vagyon tulajdonjogát tartja ugyanakkor tíz évre bizonytalanságban. Így egyrészt a javak forgalomképtelenekké válnak, másrészt biztos tulajdonos hiányában megállíthatatlanul tovább fog romlani az érintett ingatlanok fizikai állapota.
Pénzügyi kifogásainkat illetően megjegyeznénk, hogy a kormányzati előterjesztés még csak meg sem próbálta megbecsülni, hogy az egyházak pénzbeli kárpótlása nem természetben visszaadandó ingatlanaikért vagy az önkormányzatok kártalanítása mekkora terhet jelentene a költségvetésnek.
S végül hadd említsek néhány szociológiai megfontolást. A törvényjavaslat szelleme azt jelzi, hogy a kormányzat még csak meg sem próbálkozott egy olyan javaslat előterjesztésével, amely figyelembe venné, hogy egyrészt az egyházak szerepe az elmúlt fél évszázadban a polgári demokráciákban is jelentős átalakuláson ment át, másrészt a magyar társadalom ma szekularizáltabb, mint 43 éve volt, harmadrészt pedig, hogy az egyházi javak államosítását megelőző időben jelentős esélyegyenlőtlenség volt a különböző egyházak és felekezetek között is.
Ezért erősen megkérdőjelezhető egy olyan elképzelés, amely lehetőséget teremt a törvénysértések előtti állapotok restaurálására. Ez nem is meglepő, hiszen a törvénytervezet preambulumából kitűnik, hogy a javaslat történelmi szerepet kíván visszaállítani, s joggal vetődik fel a kérdés, lehet-e és szabad-e történelmi szerepet visszaállítani. (A Kisgazdapárt soraiból: Igen!)
Véleményünk szerint az egyházaknak arra kell lehetőséget kapniuk, hogy a társadalom által igényelt szerepet betölthessék, de a szereposztó nem lehet az állam, hiszen egy világnézetileg semleges állam, amilyennek, azt hiszem, mindnyájan hívei vagyunk, nem lehet ideológiailag elkötelezett.
Ennyi volt a kritikai észrevételeknek a sora, és most rátérnék az SZDSZ pozitív javaslatára, ugyanis olyan javaslatot kívánunk a tisztelt Ház elé terjeszteni, amely egyszerre szolgálja az egyházak működőképességének és függetlenségének, az állam és az egyházak szétválasztásának, valamint a vallás- és lelkiismereti szabadság maradéktalan érvényesülésének biztosítását.
Javaslatunk abból a szilárd meggyőződésből indul ki, hogy társadalmunk nagykorú, s minden egyes polgárának joga van az igazság keresésére. Az állam akkor tartja tiszteletben polgárainak emberi méltóságát, ha tiszteletben tartja döntési jogát, és nem kívánja ezt egyfajta ideológiai értéksorrend alapján hatalmi-pénzügyi eszközökkel befolyásolni. Mindannyiunk érdeke – azt hiszem –, hogy az egyházak tevékenysége iránti társadalmi igényt ne politikai döntéshozó fórumoknak kelljen évről-évre elkerülhetetlen ideológiai harcokkal meghatározniuk. Ezzel szemben olyan mechanizmusokat kell létrehoznunk, ahol az egyházakat is magában foglaló civil szféra tevékenységének kereteit az irántuk mutatkozó valós társadalmi igény határozza meg.
Egy – a fenti követelményeket kielégítő – javaslatnak úgy, érezzük, három alapvető kérdésre kell feleletet adnia. Először is: milyen javak kerüljenek az egyházak tulajdonába; másodszor: hogyan és milyen feltételekkel vegyenek részt az egyházak a társadalmi közfeladatok ellátásában; harmadrészt pedig, s talán a legfontosabb: milyen jövedelmekből működjenek az egyházak?
Kezdeném az elsővel. Az egyházak tulajdonába kerülő javakat három részre oszthatjuk. Először is: véleményünk szerint az egyházak tulajdonába kell adni azokat az állami és önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanokat, amelyek az egyházak hitéleti működésének megteremtéséhez szükségesek. S hitéleti tevékenységen azt a tevékenységet értjük, amit csak egyházak – vagyis világi szervezetek nem – láthatnak el, például igehirdetés, szentségek kiszolgáltatása, lelkészképzés és más egyházi személyek képzése.
Az ilyen igények kielégítése elsősorban abból a vagyoni körből történhetne meg, amely valamikor az egyház tulajdonában volt, és jelenlegi funkciójának megszüntetése nem veszélyezteti a társadalom által elismert, jól működő intézmények, szervezetek létét.
Másodsorban: az egyházak tulajdonába kell adni mindazokat az állami tulajdonba vett egyházi, illetőleg helyette használatba adott állami, helyi önkormányzati tulajdonú ingatlanokat, amelyeket az egyház a hitélet gyakorlására, szerzetesrendek, diakónus és diakonissza közösség működésére, oktatás, nevelés, egészségügyi, szociális és gyermeknevelés vagy kulturális célra jelenleg is használ.
Harmadrészt pedig: a történelmileg bizonyos egyházakhoz kiemelkedően kötődő, történelmi tradíciót megtestesítő ingatlanok törvényben tételesen meghatározott körét szeretnénk az egyházak tulajdonába adni, kívánjuk, hogy az egyházak tulajdonába kerüljön. A vagyontárgyak e körére azonban véleményünk szerint a Magyar Tudományos Akadémia tehetne javaslatot az érintett egyházak véleménye alapján, s az MTA javaslatáról parlamenti bizottság döntene.
A következő kérdésünk – ugye – úgy szólt: miként vehetnek részt az egyházak a társadalmi közfeladatok megoldásában? Véleményünk szerint az egyház és az önkormányzat megállapodást köthet arról, hogy közfeladatot meghatározott feltételek szerint ellát. Megállapodás esetén a feladat megvalósulására szolgáló vagyon az egyház tulajdonába vagy használatába kerülne. Alapelvünk tehát a szerződési szabadság elvének tiszteletben tartása, szemben a törvényjavaslatban szereplő megállapodási kényszerrel, hiszen – miként azt Kossuth Lajos is vallotta: "a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet valló egyének szabad akaratából kifolyó önkéntes egyesületeknek, melyek épp azon tekintet alá jönnek, mint akármely más társas érdekű egyesületek."
Véleményünk szerint is az egyházak a magánjog szférájába tartoznak, szemben a törvényjavaslat koncepciójával, mely az egyházakat mintegy nemzeti közjogi intézményként kezeli.
Az önkormányzatok és az egyházak közötti önkéntes megállapodásnak törvényi előfeltétele kell, hogy legyen, hogy az egyházak ugyanolyan feltételekkel léphessenek a közfeladatok mezejére, mint a civil szféra bármely más szereplője. Továbbá: a megállapodás ne sértse az Alkotmánynak a vallás- és lelkiismereti szabadság gyakorlását biztosító 60. §-át, ne veszélyeztesse az önkormányzatok kötelezően előírt állami feladatainak ellátását, valamint hogy az adott településen biztosított legyen a közfeladat világnézetileg semleges intézményben történő ellátása is. Megjegyezzük, hogy bármilyen közfeladat ellátásához természetesen az egyházak ugyanolyan mértékű állami hozzájárulásra, normatív költségvetési támogatásra vagy céltámogatásra jogosultak, mint az önkormányzatok vagy más világi intézmények, alapítványok.
Rátérnék harmadik kérdésünkre, nevezetesen: hogy miből működjenek az egyházak, és úgy érzem, hogy e tekintetben az SZDSZ merőben új típusú javaslatokkal, megfontolásokkal kíván a tisztelt Ház színe elé lépni. Véleményünk szerint az egyházak működőképességének biztosítása sok irányú törvényhozó intézkedés összhangjaként képzelhető csak el, melybe egyaránt beletartoznak tulajdonjogi, gazdasági és pénzügyi megoldások.
Az állam és az egyházak szétválasztásának érdekében egyfelől az egyházakat le kell választani az állami költségvetésről, s így meg kell szüntetni a mindenkori politikai döntéshozóktól való függőségüket, másfelől magát az állami költségvetést kell megszabadítani attól a tehertételtől, hogy ideológiai szempontoknak legyen kénytelen alárendelni szakmai-költségvetési szempontjait. Ennek érdekében – nem beszélve most az egyházaknak a közfeladatok ellátására nyújtott szektorsemleges, cél- és normatív költségvetési támogatásról – a következő három jövedelemforrásra épülő javaslatot tesszük.
Először is: amennyiben az eddigi költségvetési támogatást egy államilag kezelt tőke hozadékának tekintjük, akkor kézenfekvő lenne a hozadék helyett magát a tőkét az egyházak rendelkezésére bocsátani, s három év alatt a központi költségvetési támogatást ily módon kiváltani. Ezt a tőkét értékpapírokban, vagyoni jegyekben, részvényekben kellene az egyházaknak juttatni. Az így rendelkezésükre álló részvénycsomag alapszabályként kisebbségi részvényeket tartalmazna, és az összeállításánál figyelembe kellene venni, hogy a kockázat minimalizálása és a biztos jövedelemteremtés érdekében egyaránt tartalmazzon banki, iparvállalati, ingatlanokat kezelő társasági részvényeket.
Ugyanakkor megfontolandó, hogy a részvények egy részét az egyházak garantált jövedelmet hozó, kisebbségi részvényekben kapják. Olyan tömegű értékpapírra gondolunk, amely szabad döntést biztosít az egyházak számára abban a kérdésben, hogy ezek egy részét tulajdon vásárlására fordítják, míg a másik rész hozadékából biztosítják intézményeik fenntartását, vagy pedig az egész értékpapírcsomag hozadékából működésüket finanszírozzák.
Azért, hogy az egyházakat – amennyiben úgy kívánják – mentesíteni lehessen a vállalkozói tevékenység nehézségeitől, mielőbb szükséges a befektetési alapokról és a pénzintézetekről szóló törvények megszületése.
Másodsorban: lehetővé kell tenni, hogy az alapítványi befizetésekhez hasonlóan az egyházaknak juttatott adományok is levonásra kerülhessenek az adóalapból, mint ahogy azt már az elmúlt év decemberében is – sajnos – eredménytelenül – az adótörvények vitájában javasoltuk.
Harmadrészt pedig: az elmúlt 40 év folyamán letartolt civil szféra újjáépítésének érdekében létre kell hozni egyfelől azokat az anyagi lehetőségeket, másfelől pedig politikailag semleges mechanizmusokat, amelyek segítségével az állam pozitív, ám mégis semleges szerepet vállal létező társadalmi igények támogatásában. Ezért javasoljuk a jövedelemadó jelenlegi rendszerének e tekintetében gyökeres megváltoztatását; nevezetesen a jövőben váljék lehetővé, hogy az állampolgárok a személyi jövedelemadójuk egy meghatározott részének – mondjuk 2-3%-ának – felhasználásáról maguk dönthessenek. Ennek értelmében a polgárok – amennyiben úgy kívánják – meghatározhatnák, hogy személyi jövedelemadójuk egy részével szociális, oktatási, kulturális célok érdekében milyen egyházi vagy világi szervezeteket, alapítványokat kívánnak támogatni. Így a személyi jövedelemadó ezen része valós társadalmi igények szerinti mértékben automatikusan kerülne a fenti célokat megvalósító intézményekhez, szervezetekhez, alapítványokhoz.
Ez a módszer objektív képet fog festeni a tényleges társadalmi elvárásokról, ugyanakkor a társadalmi elvárásnak megfelelő működéshez kijárás nélkül biztosítja az állami támogatást. Ez a megoldás természetesen nemcsak többletkiadást, hanem megtakarítást is jelentene a költségvetésnek. Úgy érezzük, ez a megoldás – szemben az egykori történelmi helyzet kimerevítésével – képes követni az egyes egyházak között esetleg bekövetkezett arányeltolódásokat, és megteremti az egyházak közti, a magyar történelemben még soha nem biztosított esélyegyenlőséget.
Ugyanis jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az egyházak költségvetési támogatását kiváltó értékpapírok elosztása során milyen arányban részesedjenek az egyes egyházak. Elgondolásunk szerint az első évben az értékpapírok kisebb része jobb híján a költségvetési támogatottság arányában kerülne az egyes egyházak közötti elosztásra, de a második és a harmadik évben az egyházak közti arányokat az határozná meg, hogy milyen arányban jelölték meg az egyes egyházakat kedvezményezettnek az adófizetők.
Ez az eljárás korrigálná az első évi elosztás alapjául szolgáló jelenlegi, ki tudja mennyiben mesterséges arányokat. Javaslataink összessége tehát egyszerre szolgálja, hogy az egyházak függetlensége megteremtődhessen, hogy az egyház a hívőké legyen és ne az államé, valamint a modern társadalmi szerepvállalásukhoz szükséges anyagi biztonság megteremtését. Tehát azt, hogy az egyház ne az állami költségvetés infúziójára kapcsolt beteg óriás legyen, hanem a saját lábán járó életerős szervezet.
Köszönöm figyelmüket. (Lelkes taps az SZDSZ soraiban.)
