ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ)
ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ)
ORBÁN VIKTOR, DR. (FIDESZ) Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Vegyes érzelmek, de már csak a viharos előjáték miatt is nagy várakozások előzték meg a kárpótlásról szóló törvénytervezet benyújtását. A várakozások egyfelől annak szóltak, hogy ezzel az Országgyűlés végre-valahára végérvényesen lezárhatja az új magyar demokrácia politikai és gazdasági életét egyaránt nyomasztó tulajdonviszonyok kérdését; másfelől attól is lehetett tartani, hogy a kormánykoalíció ebbéli buzgó tevékenységében esetleg felbomlik.
A jelenlegi helyzet lényegében a kormányalakítás során elkövetett és lassan jóvátehetetlenné váló ballépések terméke. A miniszterelnök úr ugyanis – ki tudja, miért – májusban egymásnak ellentmondó elképzeléseket hirdető pártokat, a Magyar Demokrata Fórumot és a Kisgazdapártot házasította össze kormányában, holott akkor a ma legnagyobb ellenzéki párt készen állt a nagykoalícióra, amely meggyőződésünk szerint a jelenlegi erőviszonyok mellett az egyedüli életképes megoldás lett volna. Pedig a józan szemlélő már akkor is láthatta, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a Független Kisgazdapárt álláspontja nem részletkérdésekben különbözik egymástól, hanem éppen a kisgazdák számára legfontosabb ponton, a privatizáció, reprivatizáció és a földtulajdon kérdésében.
Ezért a Magyarországot ma irányító kormánykoalíció megalakulásának pillanatától kezdve alá van aknázva, és bármelyik pillanatban felrobbanással fenyeget. Nem véletlen, hogy a koalíció álláspontja a földkérdésről az elmúlt hónapokban állandóan és követhetetlenül változott. Volt már itt szó 1947-es állapotok visszaállításáról, majd az 1947-es viszonyok szimbolikus elismeréséről, de gyakorlati visszaállíthatatlanságáról, a teljes reprivatizációról, privatizálásról, alkotmányosságról, és a végén már csak azt találgathattuk, hogy kinek kit sikerül majd rászednie.
Ennek az áldatlan huzavonának a terméke az előttünk fekvő törvényjavaslat is. Sajnos, egyre inkább azt kell gondolnunk, hogy akit végül rászednek, az az ország lakossága lesz. Senki sem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy a privatizációt, a földkérdést és a többi súlyos problémát, amelyek miatt még ma sem indulhatott meg a gazdaság egészséges működése, ez a törvény most megoldja. Azt pedig még kevésbé, hogy a törvényjavaslat képes lesz véget vetni a koalíción belüli csatározásoknak. A két párt konfliktusa nem oldódott fel, jelzi ezt a törvénytervezetben megjelölt 1949-es időhatár.
További törvények várhatók – fenyeget az előterjesztés –, és mi kellőképpen meg vagyunk ijedve. Nem fér kétség ahhoz sem, hogy valójában nem kárpótlási, hanem csak annak álcázott földreprivatizációs törvényjavaslat fekszik előttünk.
A pártok előttem szóló szónokainak álláspontjai, bár több ponton is eltértek egymástól, egy valamiben közösek voltak: elfogadták a kárpótlást mint az új tulajdonviszonyok létrehozásához vezető egyik lehetséges megoldást, valamint legtöbbjük tárgyalásra alkalmasnak tartotta a törvényjavaslatot.
A FIDESZ-frakció álláspontja alapvetően eltér az előttünk szólóktól. Mi úgy véljük, hogy az igazi kárpótlás nem lehetséges, és ezen az úton nem juthatunk el az általunk is kívánt működőképes, magántulajdonra épülő gazdasághoz. Ezért mi elutasítjuk a kárpótlás koncepcióját. Továbbá elvetjük az előttünk fekvő törvényjavaslatot is, mert nem tesz eleget egy törvénnyel szemben támasztandó legminimálisabb kodifikációs elvárásoknak sem.
Ha valaki véleményt akar formálni a beterjesztett törvényjavaslatról, nem kerülheti meg, hogy világossá tegye, miképpen viszonyul a kárpótlás gondolatához általában. A kárpótlás mellett, illetve ellene felhozható érvek három különböző csoportba sorolhatók. Ezek pedig a következők: igazságossági, jogszerűségi és gazdaságossági érvek.
A tisztánlátás megköveteli, hogy ne keverjük össze az eltérő természetű érveket. Ezért először: a társadalmi igazságosság mellett szóló érvek kétségtelenül súlyosak. Felhozható, hogy az emberek tulajdontól való megfosztása egyéni és családi tragédiákat idézett elő, nemzedékek munkájának eredményét semmisítette meg.
Feltehető továbbá az a kérdés is, hogy épülhet-e törvénytelenségek elfogadására jogállam. A társadalmi igazságosság szem előtt tartása azonban érveket ad azok kezébe is, akik a kárpótlást nem fogadják el, hiszen mások életében is okozott tragédiát a bolsevik diktatúra, nemcsak a volt tulajdonosokkal szemben történtek igazságtalanságok az elmúlt 40 esztendőben, hanem a privilegizáltakat leszámítva az egész társadalommal szemben. Gondoljunk csak arra, hogy az állam polgáraitól, tőkésektől, földbirtokosoktól, zsidóktól, németektől, gazdáktól, kisiparosoktól, és kereskedőktől, politikailag gyanúsaktól, osztályidegenektől, stb. nemcsak vagyontárgyakat vettek el. Életek, szabadság, állások, előmeneteli és tanulási lehetőségek: ezek a hátrányok az igazságosság szempontjából legalább olyan súlyosak voltak, mint a vagyontárgyak elkobzása.
Súlyos érv az is, hogy az elmúlt négy évtizedben a megtermelt nemzeti vagyon már az állami tulajdon keretei között jött létre és ehhez a volt tulajdonosoknak semmivel sincs több joguk, mint bármelyik magyar állampolgárnak.
Feltesszük a kérdést: Miért kellene igazságosnak elfogadni a negyven évvel ezelőtti tulajdonviszonyokat? Miért éppen az 1949-es állapotot fogadjuk el vízválasztónak, miért nem az 1947-est vagy az 1945-öst, vagy esetleg a tulajdonviszonyokba történt első, igazolhatatlan beavatkozást jelentő II. zsidótörvény esztendejét: 1939-et?
A legfontosabb érv ebben a körben, amely elfogadhatatlanná teszi számunkra a kárpótlás koncepcióját, valójában az, hogy mérhetetlenül igazságtalan lenne a ma élő és a kisajátításokban teljesen vétlen nemzedékek rovására végrehajtani az egykori tulajdonosok kárpótlását. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kárpótlás költségeit nem az állam, hanem az egyre rosszabbul élő adófizető polgárok fogják viselni.
Az érvek második csoportját nevezzük jogszerűségi érveknek. A jogszerűség szempontjából felhozható, tagadhatalanul legsúlyosabb érv az, hogy a tulajdon szent, és a tulajdonjog nem évül el. Emellett azért sem mehetünk el szó nélkül, mert a tulajdon a társadalom alapvető intézménye, az egyéni szabadság és a társadalmi gyarapodás biztosítéka. A liberalizmus klasszikus megfogalmazói szerint a tulajdon az egyén életét, szabadságát és javait foglalja magában, a tőle való megfosztás az alapvető szabadságjog megsértését jelenti. Zárójelben megjegyzem, hogy a tulajdon történetét vizsgálva az is világos, hogy e jog soha nem volt korlátok nélkül.
Első pillantásra a tulajdon szentségének az érve tűnik a kárpótlás mellett érvelők legerősebb állításának, bár valóságban ezen a ponton sebezhetőek leginkább. Először is azért, mert nem konzekvensek a régi rend jogrendszeréhez való viszonyukban. Nehezen magyarázható ugyanis, hogy kedvükre mazsolázgatva nyilvánítanak egyes rendelkezéseket jogszerűtlennek az elmúlt negyven évből, más szabályokat azonban az esetek többségében nem kérdőjeleznek meg.
A jogszerűség talajáról csak abban az esetben igazolható kárpótlás iránti igény, ha az előző rendszer minden rendelkezését és jogszabályát hatályon kívül helyezzük. A döntő érv azonban, amiért a kárpótlást a jogszerűség szempontjából éppen a tulajdon szentségének az elve alapján nem fogadhatjuk el, valójában az, hogy a kárpótlást követelők egy része e tekintetben nem jogszerűen tett szert arra a tulajdonra, amelyért most kárpótlást szeretne kapni. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1945. évi földosztás kedvezményezettjei a tulajdonjog szentsége elvének éppoly megsértésével jutottak tulajdonukhoz, mint amilyen megsértése volt ezeknek az elveknek a kollektivizálás. (Nevetés, zaj.)
A jogszerűség szempontjából nincs különbség a két helyzet között. Az érvelésnek ezt a gyenge pontját kísérlik meg elfedni akkor, amikor igen gyakran igazságossági és jogszerűségi érveket kevernek össze egymással. Így alakul ki az a tarthatatlan álláspont, amikor igen gyakran igazságossági és jogszerűségi érveket kevernek össze egymással. Így alakul ki az a tarthatatlan álláspont, hogy bár az 1945 utáni tulajdonszerzésük egy része nem volt jogszerű, ám igazságosnak tekintendő, és most, amikor tudják, hogy igazságtalanságot fognak okozni másoknak kárpótlási követelésükkel, a jogszerűségre hivatkoznak.
A kárpótlási igény sokak esetében éppen az érvként használt tulajdon szentségének az elvéből következően nem igazolható a jogszerűség szempontjából.
A kárpótlás elvének elfogadása mellett, illetve ellene gazdasági érdek is felhozható. A kárpótlás koncepciójának az alátámasztására gyakran hangzott el ebben a Házban is az a képtelen állítás, amely szerint a mezőgazdasági termelés megélénkülése húzhatja ki az országot jelenlegi válságából, és bár a mezőgazdasági termelés megélénkülése valóban fontos kérdés, mindenki jól tudja, hogy ma már a mezőgazdaság Európában sehol sem húzó ágazat, és szinte minden országban támogatásra szorul, arról nem is beszélve, hogy általában az ágazatban alkalmazottak száma a fejlett országokban negyede-ötöde a magyarországinak.
Az MDF-Kisgazda javaslat ellen az a gazdasági megfontolás szól, hogy kárpótlás esetén a tulajdon szétosztásának a szempontja nem a hatékonyság, hanem valamiféle történelmi jog. A döntő gazdasági megfontolástól vezettetve el kell utasítanunk a kárpótlás gondolatát felettébb egyszerűen; nincs rá fedezete Magyarországnak egy olyan pillanatban, amikor a külső államadósság eléri a 22 milliárd dollárt, amikor milliók élnek az életszínvonal alatt, amikor meredeken növekszik a munkanélküliség, csökken a szociális kedvezmények értéke, egyszóval nincs száz milliárddal mérhető anyagi tehetsége ennek az országnak a kárpótlásra.
A kárpótlás költségei ugyanis, tisztelt képviselőtársaim, óriásiak. Szakértők számítása szerint a kifizetendő kárpótlás összege hozzávetőlegesen azonos az egy évben kifizetésre kerülő nyugdíjaknak mintegy harmadával, vagy más összehasonlításban az összes magyar állampolgár által egy évben fizetett jövedelemadó felével, de akkor még nem beszéltünk a kárpótlási ügyeket intéző állami bürokrácia működtetésének a költségeiről, amelyek akár meg is duplázhatják az előbb említett milliárdokat.
Kárpótlás tehát csak úgy lehetséges, ha a többségében kárpótlásra nem jogosult adófizető polgárok befizetéseinek egy részét a kárpótlási igények kielégítésére fordítja a Kormány.
A másik esetünkben is alkalmazott megoldás, ha a Kormány fedezetlen értékpapírt bocsát ki, ami törvényszerűen erősen növelni fogja az inflációt.
A vitában több párt is amellett érvelt, hogy a kárpótlás, illetve annak kiterjesztett változata megéri a fent említett költségeket, mert ezzel a módszerrel gyorsan megteremthető a piac működtetéséhez szükséges magántulajdonosi réteg. A FIDESZ frakciójának a véleménye szerint azonban a kárpótlási jegy kibocsátása nem fogja szélesíteni a magántulajdonosok körét. A kibocsátott kárpótlási jegyeket ugyanis a tőkével már ma is rendelkező réteg töredékáron fogja tömegesen felvásárolni, ezért akik a kárpótlási jegy mellett érvelnek, valójában nem új magántulajdonosok megjelenését támogatják, hanem egy, már tőkeerővel rendelkező réteget részesítenek állami támogatásban, és ezt a kiváló közgazdászokkal rendelkező pártok pontosan tudják. Mintegy ráadásképpen a kárpótlást szorgalmazók bizonyos monopolhelyzetek megszilárdítását is támogatják, és ezzel az előző rendszert, a monopolhelyzetbe került csoportok érdekeit szolgálják ki, ha tudják, ha nem.
Összegezve tehát a kárpótlás mellett és ellen szóló érveket, azt a következtetést kell levonnunk, hogy az igazságossági, jogszerűségi és gazdasági megfontolások nem támasztják alá a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt, a Magyar Szocialista Párt és az SZDSZ által szorgalmazott megoldásokat.
Természetesen nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy igazságossági, jogszerűségi és gazdasági érveink mindenkit meggyőztek volna azok közül, akik egykori vagyonuk visszaszerzésében reménykedtek. Sokan lehetnek olyanok, akik az előadott érvek ellenére várnak valamit ettől a törvénytől. Ne tegyék! Az előttünk fekvő törvény fillérekkel szúrná ki az egykori tulajdonosok szemét. Kizárólag az egykori földtulajdonosok juthatnának jelentősebb vagyonhoz. Ez is jól mutatja, hogy a kárpótlási törvény álnéven beterjesztve egy földreprivatizációs törvényt készül elfogadtatni a Kormánnyal. Azt is tudnunk kell azonban, hogy szándéka alkotmányellenes, mert ütközik az Alkotmánybíróság ide vonatkozó 1057/B 1990. évi 2-es határozatával.
Alig hihető, hogy a kormánypártok ne ismerték volna fel, hogy javaslatuk gyakorlatilag végrehajthatatlan. Tisztázatlan ugyanis, hogy ki és milyen eljárásban állapítja meg a tulajdon elvételkori értékét. A felállítandó hivatalos szabályozásokban kidolgozatlan a hatáskör, az illetékesség, a felügyelet kérdése. Ezekre nincs válasz. Jogviták ezrei várhatók, végeláthatatlan pereskedések fognak következni.
Az OTP-lakáskamatok visszafizetésekor a napokban tapasztalható tumultuózus jelenetek békés teadélutánoknak tekinthetők a még fel sem állt hivatalokban majd eluralkodó káoszhoz képest.
A kárpótlást támogatóknak azt is nagyon jól kell tudniuk, hogy jelenleg nem folyik Magyarországon olyan típusú privatizáció, amelybe be lehetne kapcsolódni a kárpótlási jegyekkel. A felfokozott várakozás lázában égő egykori tulajdonosok használhatatlan vagy ki tudja, mikor használható papírokat tartanak majd a kezükben a várt vagyon helyett. Amennyiben a kárpótlás megvalósul, mindenki elégedetlen marad: a várakozásaikban csalatkozó egykori tulajdonosok és a kárpótlás költségeit fedező adófizető állampolgárok egyaránt igazságtalannak érzik majd. Teljes joggal.
Mindezek alapján a kárpótlás gondolatait elutasítjuk, és azt tanácsoljuk a Kormánynak, hogy más irányban keresse a megoldást. Meggyőződésünk szerint nem lehet a Kormány által vállalt összes célt egyetlen törvénnyel megoldani. A koalíciós pártoknak fel kell adniok a föld burkolt reprivatizációjára vonatkozó álláspontjukat, és külön kellene választaniok a privatizáció és a jóvátétel kérdését. Még egyszer le kell szögeznem: a privatizáció és a jóvátétel kérdését egymástól el kell választani.
A volt tulajdonosok vagyonhoz juttatását nem kárpótlással, hanem néhány fennálló törvény könynyen és gyorsan elvégezhető módosításával kell elindítani. A szövetkezeti törvények, a társasági törvény, az átalakulási törvény néhány szakaszos módosításával ez a folyamat megindítható lenne. Ezzel egyidejűleg – megítélésünk szerint – deklarálnunk kell, hogy a tulajdontól való megfosztás egyike volt az elmúlt rendszer emberi életeket derékba törő intézkedéseinek.
Ezért dolgozzon ki a Kormány az eddigi részleges jóvátételi rendelkezéseket követő, átfogó jóvátételi törvényt, amely a volt hadifoglyokon, politikai üldözötteken kívül a még élő, volt tulajdonosokat is bevonja a jóvátételre jogosultak körébe.
A jóvátétel mértékének megállapításában azonban ne az egykori tulajdon nagysága, hanem a jelenlegi élethelyzet legyen a mérvadó. Így olyan szimbolikus jóvátételt kaphatnak, amely hozzásegítheti őket az emberhez méltó életfeltételek megteremtéséhez. Ezt követelik etikai elveink. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Nagy taps.)
