FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP) Tisztelt Országgyűlés! Egy rendhagyó bejelentéssel szeretném kezdeni, azzal, hogy a javaslat koncepcionális kérdéseiben pártunk és frakciónk tagjai nincsenek teljesen azonos állásponton. Először úgy gondoltam, hogy emiatt a bejelentés miatt szégyenkeznem kell. Meg kell mondanom, hogy az itt elhangzott beszédek nyomán voltaképpen nagy kő esett le a szívemről. Én úgy vélem kiolvasni az elhangzott nyilatkozatokból, hogy azokban is meglehetősen keverednek és súlyos belső ellentmondásokban állnak egymással szemben jelentős és kevésbé jelentős koncepcionális kérdések. Úgy gondolom azt is, hogy ha a most elhangzott nyilatkozatokat összevetjük a sajtóban, a tömegtájékoztatási eszközökben az elmúlt, közeli időszakban elhangzott javaslatokkal, akkor nagyon sok ellentétet, nagyon sok ellentmondást és nagyon sok változtatást fedezhetünk föl – és ez vonatkozik nem csupán a kormánypártokra, hanem a tisztelt ellenzéki pártok nyilatkozataira is.
Úgy gondoltam ezért, jobb, hogyha bevezetésképpen előrebocsátom, hogy pártunk részéről van egy kisebbségi álláspont is, amelyet a második fordulóban fellépő szereplő vezérszónokunk fog kifejteni. Az eltérés nem túl nagy és nem túl lényeges a többségi állásponttól, úgy gondolom azonban, jobb, ha előrebocsátom, mert ilyen vájtfülű hallgatóság nyilván a legkisebb disszonanciákat is észrevenné, és ezért jobb, ha előre bejelentem azokat.
A koncepciók közül csak kettővel szeretnék az idő rövidsége miatt foglalkozni. Az igazságügy-miniszter úr egyértelműen kifejezésre juttatta a Kormánynak azt az álláspontját, hogy a sérelmeket a Kormány orvosolni kívánja olyan mértékig, amenynyire az ország állapota és az ország anyagi lehetőségei megengedik. Orvosolja annak ellenére, hogy messzemenően nem azonosítja magát a sérelmek okozóival.
Nagy figyelemmel hallgattam Torgyán képviselőtársam és Orbán képviselőtársam eszmefuttatásait az igazságosság, jogszerűség kérdéséről. Én úgy gondolom, hogy a Kormány, ha tehetné, akkor teljesen mindegy, hogy jogi vagy erkölcsi érvelés alapján nincs erre lehetőség. Azt, hogy a teljes restaurációra, a reprivatizációra nincs lehetőség, elsősorban nem jogi és nem igazsági, hanem gyakorlati érvek szabják meg. Elvileg volna lehetőség a reprivatizációra. Ha erre lehetőség lenne, akkor úgy gondolom, a kormányzat nem zárkózna el előle
Az első morgást vagy mozgolódást akkor éreztem, vagy akkor véltem hallani, amikor az igazságügy-miniszter úr arról kezdett beszélni: a reprivatizálásnak az az első akadálya, hogy az eredeti tulajdonviszonyok teljes helyreállítása általában lehetetlen. Meg kell mondanom, hogy a mozgolódást a Kisgazdapárt soraiból észleltem. Úgy gondolom, hogy a kisgazdák tudatvilágát nagy mértékben a föld foglalja el. A föld esetében valóban sokkal több lehetőség van az eredeti állapot visszaállítására, mint az egyéb tulajdontárgyak tekintetében – azonban óriási problémákat és megoldhatatlan vitákat jelentene azoknak az ipari üzemeknek a visszaadása, amelyeket az elmúlt negyven év alatt felfejlesztettek, visszafejlesztettek, megszüntettek, amelyeknek a berendezése megváltozott, az üzletek profilja, üzletköre goodwillja csak a legritkább esetekben a régi. Ennél sokkal nagyobb és sokkal súlyosabb akadálynak vélem azonban a másikat, azt, hogy az állam anyagi lehetőségei nem engednek többet.
A reprivatizáció hívei gyakran emlegetik az új, az egyesített német államnak az egyértelműen reprivatizációs törvényét. Ezzel kapcsolatban én csak azt tudom mondani, hogy egy ilyen törvényt nyilvánvalóan egyhangúlag, közfelkiáltással szavazna meg a Parlamentünk akkor, ha – ezt megelőzően, a múlt év végén, a múlt év decemberében – ugyanolyan költségvetést tudott volna megszavazni, mint amilyen az egyesített német állam költségvetése. (Taps a jobb oldalról.)
Az előterjesztők figyelmét egy szempontra szeretném felhívni. A törvény szövege nem tartalmaz olyan kitételt, amely a kárpótlás folyamatát egyértelműen lezárná és akadályozná, hogy a jövőben – ha az állam anyagi helyzete más lesz – további, esetleg teljes vagy legalábbis nagyobb mértékű kártalanításra kerülhessen sor.
Úgy gondolom, hogy nyitva kell hagyni, sőt, meg kell erősíteni ennek a kiskapunak a nyitva hagyását. A törvény záró rendelkezései között, ott, ahol arról van rendelkezés, hogy az 1949 előtti kártalanítások ügye még nem fejeződött be, és arra a kormányzat vissza fog térni, ott, a záró rendelkezések között kifejezésre kell juttatni azt, hogy ezzel a törvénnyel a kárpótlásnak csak az első üteme fejeződik be, és akkor, ha a gazdasági körülmények mások lesznek, következhet egy újabb, olyan kárpótlás, amely közelebb fogja vinni a károk megtérülését a ténylegesen létrejött és megvalósult károkhoz.
A másik, a legsúlyosabb koncepcionális kérdés az, hogy ebben a törvényben helye van-e a föld bármiféle megkülönböztetésének. A többségi véleményünk szerint a föld speciális tulajdon, speciális termelőeszköz. Ezt a közgazdászoknak – talán nyugodtan mondhatom – minden árnyalata elismeri; a fiziokratáktól, a liberális közgazdaságtan híveitől, a marxistákig és az utópista szocialistákig.
A gazdasági példaképeinknek tekintett fejlett európai államok mindegyikében speciális szabályok szabályozzák a föld tulajdonjogát, forgalmát, sőt nagyon sok helyütt még a megművelésének módját is. A kereszténydemokraták, de azt hiszem, hogy minden, vallásos felfogásból kiinduló ember is a földet életforrásnak és élettérnek tekinti, amelyet az emberiség, és nem az emberiség egy része, hanem az egész emberiség kapott az Istentől. Ebből a kiindulási alapból kiindulva jut el a kereszténydemokrácia ahhoz a koncepcióhoz, amelyhez sokan sok irányból és sok más kiinduló pontból is eljutnak. Ahhoz, hogy a földnek az egész emberiség javát kell szolgálnia, kénye, kedve szerint a földet senki ki nem sajátíthatja, és tulajdonában csak az tarthatja, aki elismeri és teljesíti azt a kötelezettséget, hogy a földet meg kell művelnie, vagy annak megműveléséről gondoskodnia kell, és tulajdonosi jogait kizárólag a közjó érdekében gyakorolhatja. Közel áll ez az elgondolás ahhoz a rég ismert és régen sokat hangoztatott jelszóhoz, hogy a föld azé, aki megműveli.
Tévedés az, hogy ez a jelszó a kommunisták jelszava volt, és a kommunista pártnak az elképzeléseit rejtette maga mögött. Ezt a jelszót annak idején valamennyi párt és az egész ország népe is magáévá tette. Tartalmilag nehéz ennek a jelszónak az igazságtartalmával vitatkozni. Azok, akik jobb- és baloldali kommentárok nélkül ismerik a két háború közötti magyar történelmet, tudják, hogy a szociális pápai enciklikákat lobogtató KALOT-legények mozgalma és a más indíttatású népfőiskolai és népi mozgalmak együtt külső beavatkozás nélkül is rövid időn belül szétrobbantották volna a nagybirtokrendszert. Végeredményben tehát pártunk koncepcióját nem tudnám tömörebben és teljesebben megfogalmazni, mint ahogy ezt a második vatikáni zsinat iránymutatása teszi. Így szól: "A körülményektől függően a reformokat kell bevezetni ahhoz, hogy megnőjenek a hozamok, hogy javuljanak a munkafeltételek, hogy növekedjék a vállalkozás biztonsága, hogy ösztönzést kapjon a kezdeményező kedv. Arra is szükség van, hogy az elégségesen meg nem művelt földbirtokokat felosszák azok között, akik képesek lesznek felvirágoztatni." A törvényjavaslat kapcsán pártunk felfogása tehát az, hogy a törvényben meghatározandó felső határig, de egyébként a lehető legcsorbítatlanabbul kárpótlási jegy közbeiktatásával vissza kell hogy jusson a föld azoknak, akiktől elvették, és akik képesek és akarják is azt megművelni vagy megműveléséről gondoskodni. A többi volt tulajdonost pedig a kártalanítás, illetve kárpótlás általános szabályai szerint kell kárpótolni. E felfogással szemben a leggyakrabban felvetett aggályok az Alkotmánybíróság ismert döntéséből erednek. Én ebből a döntésből pontosan azt olvasom ki, hogy az Alkotmánybíróság szándékosan nyitva hagyta a kaput a földdel kapcsolatos pozitív diszkrimináció mellett felhozható érvek számára. Sőt, a legfontosabb érvet maga is elrejtette a határozatban. Ez az érv a modern piacgazdaság, amelynek megteremtése alkotmányos kötelességünk. A példaképpen előttünk álló országok mezőgazdasága, a földek korlátozott magántulajdonát, a tulajdonosok általi megművelését és a szigorúan önkéntes, sokszínű szövetkezetek virágzását mutatja. Az e kép elérése irányában tett első nagy lépés, amelyet ez a törvény jelentene, semmiképen nem lehet alkotmányellenes. Elhangzott a FIDESZ részéről egy olyan álláspont, amely lényegének azt értelmezem, ami egybecsendül pártunk néhány tagjának véleményével, hogy ebben a törvényben csak a kárpótlási kérdésekkel kellene foglalkozni, és semmiképpen nem hozhatók össze egy törvényen belül olyan rendelkezések, amelyek a földre, a föld sorsára, a föld felosztására, tulajdoni rendszerére vonatkoznak.
Úgy gondolom, hogy ezek a nézetek sok igazságot és realitást tartalmaznak. Valóban senki nem gondolhatja azt, hogy a jól működő piacgazdaságot ez a törvény fogja megteremteni, hanem további szabályozások sorozatára, elsősorban a földtulajdoni, földhasználati és új szövetkezeti törvényre van szükség. Úgy gondolom, hogy a jelen javaslat a kétségtelenül számos módosítással korrigált formájában alkalmas arra, hogy első lépést tegyen, olyan lépést, amely ezzel a koncepcióval nincs ellentétben, és amely lépést meg nem tenni most, a jelen körülmények között az irántunk megnyilvánuló nagy várakozás közepette lehetetlen és óriási hiba lenne.
Pártunk földprogramját a szövetségeseink és az ellenzéki pártok nem kísérték olyan figyelemmel és megértéssel, amit az véleményünk szerint megérdemelt volna. A koncepció lényege az lenne, hogy a reális földárak kialakulásáig a földek zömét az önkormányzatok tulajdonába kellene adni, amelyek a helyi és személyi ismereteik birtokában előbb bérleti szerződések rendszerével, később tervszerű és célszerű eladásokkal alakítanák ki a legéletképesebb és legjobban működő birtokformákat. (Mozgolódás, közbeszólások a Kisgazdapárt soraiban.)
Úgy gondolom, hogy ez a törvényjavaslat a szükséges és indokolt módosításokkal együtt elfogadás esetén még ez előtt a megoldás előtt is nyitva hagyja a kaput.
Befejezésül engedjék meg, hogy a várható nagy vitára, az indulatokra és az esetleges személyeskedésekre tekintettel egy idézettel próbáljam alázatra inteni tisztelt képviselőtársaimat. Ebben az idézetben gyermekkorunk kedvenc szerzője, Jonathan Swift a Gulliver-történetek egyébként valójában vitriolos tollú írója inti a politikusokat alázatra. Így szól az idézet: "Az az ember, adja Gulliver szájába a szót, aki két búzakalászt vagy akárcsak két szál füvet is tud növeszteni ott, ahol eddig csak egy nőtt ki a földből, nagyobb dicséretet érdemel az emberiségtől, és mérhetetlenül értékesebb szolgálatokat tett a hazának, mint a politikusok minden fajtája együttvéve."
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
