SOLT PÁL, DR. a Legfelsőbb Bíróság elnöke:
SOLT PÁL, DR. a Legfelsőbb Bíróság elnöke:
SOLT PÁL, DR. a Legfelsőbb Bíróság elnöke: (Elfoglalja az előadói emelvényen a helyét.) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az a körülmény, hogy önök elé középütt állok, ez megítélésem szerint akár szimbolikus lehet – ámbár csak technikai oka van. Az a megfigyelői poszt, ahol van szerencsém követni az önök tárgyalásait, természetesen nincs felszerelve mikrofonnal, érzékeltetve azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke a Házszabályok 27. §-a értelmében ugyan felszólalási joggal bír, ezt visszaélésszerűen nem gyakorolja. (Derültség.) Azt hiszem, láthatják, hogy ez az első alkalom, amikor az önök megtisztelő bizalmából eredő megválasztásom óta szót kértem.
A felszólalásomnak két elég természetes korlátja van. Az egyik korlát a kompetencia körére szorítkozás, egyébként gondolom általános igénye. Én tehát igyekszem abban a körben mozogni, amelyben kompetenciám érzésem szerint fennáll. A másik korlátot maga az Alkotmány kimondott rendelkezése tartalmazza, amelyik 50. §-ában minden bíró számára, éppen a bírói függetlenség jegyében, kötelezővé teszi a párttagságoktól való tartózkodáson kívül a politikai tevékenységtől való tartózkodást. Minthogy az Országgyűlés a politikai tevékenység egyik par excellence székhelye és helye, kifejezetten őrködnöm kell azon, hogy mondanivalómban ne sértsem az Alkotmánynak ezt a bíróra vonatkozó tilalmát. Ebből okszerűen következik, hogy semmiképpen nem kívánok állást foglalni abban az immár kibontakozni látszó és mélyrehatónak tűnő különbségben, ami a törvényjavaslat fogadtatását illeti.
Engedjék meg, hogy elmondjam, a felszólalásom célja ezek után mégis csak az önök érdeklődésének felkeltése, másrészt bizalmának és támogatásának elnyerése a törvényjavaslat mellett. Az igazságügy-miniszter úr utalt arra, hogy a törvényjavaslat a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyetértését bírja. Ezt általában valóban megerősítem. Utalni fogok azonban egyáltalán nem elhanyagolható olyan részletre, amelyre ez nem állítható. Nagyon jól ismerem az önök házszabályait, tehát amikor részletre utaltam, nem kívánok a törvényjavaslat általános vitájában részletekről szólni, de ebben a mondatomban már találják meg azt az ígéretet, hogy a részletes vitában már nem kívánok részt venni.
A törvényjavaslat indoklása, a miniszteri expozé és Kutrucz Katalin képviselő asszony fölszólalása eléggé világossá teszi azokat a célokat, amelyeket a Kormány e javaslatban maga elé tűzött.
Hozzá kell tennem – erre is volt már utalás –, hogy ez az irány nagyon nagy mértékben találkozik a bírói kar kívánságával. Való igaz az, hogy az előkészítésben eddig szinte példa nélküli módon, menynyiségében és minőségében részt vett a bírói kar, és itt bírói karon nem a régen szokásos reprezentatív részvételt, tehát a bírói vezetők részvételét a bírók nevében értem, hanem olyan rendezvényeket, ahol a bírók nagyon sok esetben erősen kontesztálva saját vezetőik kompetenciáját, legitimitását – kiét miért –, egyes esetekben mindkettőt, erősen részt vettek a kidolgozásban, vagyis véleményüket elmondták.
Én két kérdéskört szeretnék érinteni. Az egyik a bírók és a bíróságok oldaláról egy igen rövid, szükségképpen vázlatos, de reményeim szerint eléggé karakterisztikus helyzetkép. A második pedig, ami mondható talán részletnek is, de egyáltalán nem az, hiszen már a most elhangzott, két előző felszólalásban felmerült, ez pedig a bírói kinevezés, mint a hatalmi ágak megosztásának keresztező pontjában, ütközőpontjában található intézmény vagy jogosultság.
Az első kérdés: ebben az első kérdéskörben három részt fogok érinteni. Az első a bíróságok munkával – mennyiségileg és minőségileg – megterhelt volta.
Itt a hosszadalmas felszólalást mellőzhetővé teszi az, hogy az igazságügy-miniszter utalt már arra, hogy a Parlament jóvoltából – és itt az igazság kedvéért meg kell mondanom, már az ezt megelőző Parlament működésének utolsó éveinek jóvoltából – nagyon nagy mértékben emelkedett azoknak az ügytípusoknak a köre, – ez nem ügymennyiség, hanem ügytípus – amelyekben természetesen még a munkateher ellenére is egyértelmű örömünkre úgy találta az Országgyűlés, hogy a jogilag egyáltalán megfogható viták természetes konfliktusmegoldó fóruma végső esetben a bíróság. Ez a felismerés több mint 50 olyan törvényhelyre vezetett, amely új bírói kompetenciát teremtett, többek között egészen újakat is, vagy fölélesztett elhalni tűnő régieket. Ez utóbbi a cég-ügyekkel kapcsolatos bíráskodás.
Tehát új szemléletben új típusú ügyek, ha csak egyetlen példát mondok a közelmúltból e Parlament működésében, amelyik a közigazgatási bíróság kiterjesztéséről szóló terveinkben testesül meg, amely igen szélesre nyitja a közigazgatási típusú döntések felett – majdnem teljessé – a bírói felülvizsgálat lehetőségét.
Van azonban egy minőségi oldal melletti menynyiségi aspektus, amiről néha teszünk említést. Óvakodnék attól, hogy figyelmüket egyébként össze nem vethető számokkal vagy mélyebb ismeretek nélkül nem sokat mondó számokkal terheljem, mégis azt hiszem, hogy néhány szám abszolút értéke – legalábbis a bíróságokra figyelőkben – bizonyos riadalmat kell, hogy keltsen. Ezek az adatok 1990. évi bírósági ügyérkezésből vétetnek.
Egy-két markáns szám: a helyi bíróságokhoz, tehát városi, kerületi bíróságokhoz 145 ezer polgári per, 91 ezer büntetőügy, 42 ezer házassági bontópert megelőző meghallgatási ügy érkezett. Munkaügyi bíróságokhoz 21 ezer ügy, megyei bíróságokhoz 83 ezer cégügy, amelyből 44 ezer új cég bejegyzésére irányult, a másik fele módosítás. 170 ezer bírósági végrehajtási ügy és 526 ezer közjegyzői ügy. A közjegyzői ügyekre már mondhatják önök – velem együtt –, hogy a szabad foglalkozásúvá vált közjegyzők gondja legyen, de tudjuk, hogy ez nem így van, ez mindenkit terhel.
Nos, a Legfelsőbb Bíróság, amely a jogrendszer felső és harmadik fokozatában áll az igazságszolgáltatás élén, ugyanígy meg van terhelve – hozzáteszem, méltatlanul és a következő évek jogalkotásában feltétlenül változtatandó módon – ügyekkel. Itt minden szám részletezése nélkül csak arra a végsőre utalok, hogy 1990-ben több mint 13 ezer ügy érkezett a Legfelsőbb Bíróságra.
Tisztelt Országgyűlés! Egy számomra nagyon fájdalmas ponthoz érkeztem el. Az eddigiek ugyanis csak a nehézségeket jelentették, amit most mondandó vagyok, azok fájdalmas pontok. Ez pedig az a klíma, amely a bíróságok működését körülveszi ebben az országban.
Részletek helyett és elmélkedés helyett engedtessék meg itt is három teljesen konkrét példa. Az egyik ahhoz a sajnálatos esethez fűződik, amelyet önök jól ismernek: a minap Szolnokon, délután fél 5-kor napsütésben, a nyílt utcán, munkából hazamenet az 55-56 éves, 30 éve bírói szolgálatot teljesítő, polgárjogi ügyekben eljáró bírót egy idős, volt ügyfele, aki az ügyét jogerősen elvesztette minden fórumon – ideértve a Legfelsőbb Bíróságot –, az otthonról magával hozott késsel mellbe szúrta. Az eredmény szerencsés, mert fölépül a bíró.
A következő nap vagy az ezt kettővel követő napon címmel és aláírással megérkezett hozzám egy levél, amelyet természetesen nem hosszan idézek, csupán azt, hogy "Hála Istennek, hogy azt a szolnoki igaz bajnokot ledöfték, csak az a kár, hogy nem pusztult el. Már a rendszerváltás második napján ki kellett volna szórni őket, bírót, ügyészt, mind." Név, aláírás.
Második idézet: A Magyar Országgyűlés egyik képviselője – ennek az országgyűlésnek egyik képviselője –, akinek az egyik helyi bíróságon polgári jogi típusú ügye van vagy volt, az országgyűlési képviselők ismert levélfelzetén levelet intézett az ügyben eljáró másodfokú bíróhoz. Ebben utalva az ügyének ügyszámára, kijelenti. Idézem: "A bíróságokon és ügyészségeken ma is változatlanul vannak ott a pártállam lelkes apollogétái" – két l-lel – "és hűséges kiszolgálóik, akik az elmúlt évtized szégyenteljes ítéleteit hozták, és akikben, bár titokban, a legizzóbb gyűlölet él az új rend képviselője és a pártok vezetői ellen." Most innen úgy csinálok, ahogy a televízóban vagy a rádióban szokták, amikor törölnek egy bizonyos részt, ugyanis természetszerűen a nevet és a pártot nem említem, de itt az a rész következik. (Közbeszólások: Halljuk! Halljuk!)
Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés elnökének rendelkezésére áll a levél. (Dr. Kóródi Mária közbeszólása: Az ország közvéleménye előtt sárosak vagyunk!)
Engedjék meg, hogy abban az intencióban folytassam, ahogy én elképzeltem. Tehát innen folytatom ezt a csonka idézetet: "mint az x párt ismert tagja és országgyűlési képviselője, az említettektől nem számíthatok tárgyilagos ítélkezésre.– kihagyom és tovább idézem –, .csak olyan bírói tanácsot tudok elfogadni, amelynek tagjai nem voltak és ma sem kommunisták, és minden tekintetben távol állnak az MSZMP-től. Amennyiben ilyen tanács a megjelölt városban nincs, úgy szíveskedjék máshova az ügyet áttenni. Aláírás, tisztelettel, xy országgyűlési képviselő, az NN képviselőcsoport tagja, 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 1-3." Ennek a levélnek a feladó címe ez a ház. Ez volt a második példa.
A harmadik idézetnek a forrását nem kell önöknek elmondanom, abból csak egy mondat: "Az ügyészségek és a bíróságok éléről le kell váltani a lejáratódott régi vezetőket."
E három példa teljesen más, s az én megítélésem szerint – ha ezt önökkel megoszthatom – háromféle kezelést igényel. Az első értelemszerűen büntetőjogi, jogi eszközöket. A második, az az érzésem, etikai megvitatást igényel, míg a harmadik jellegzetesen politikai típusú megvitatást.
Miért mondtam én el ezt? Elsősorban azért, mert végre mód volt arra, hogy önök elé álljak egy, a bíróságok vonatkozásában fontos kérdésben. Ezen klímában ítélkezik az a bíróság, amelyet önök, vagy önök közül többen még mindig nem tartanak eléggé legitimnek, a szóbeli durvaságok, a tettlegességgel való fenyegetés és a tényleges tettlegesség légkörében. Ezt összevetve azzal a néhány százezres ügymennyiséggel, továbbá azzal a ténnyel, hogy a bírók 70 százalékát 1975 után nevezték ki a bíróságokra, én mindenesetre nagyon figyelemreméltónak tartom azt a felhívást, hogy ezt a törvényjavaslatot mielőbb el kellene fogadnia az Országgyűlésnek. Nemcsak a Kormánynak a kívánsága ez. A vezetőiket szeretnék legitimnek látni a bírók is, mert tőlük védelmet is várnak.
Tartozom egy ténnyel. El kell mondanom, hogy elméletileg lehet persze az igazságügyminiszter vagy a Kormány beleszólási jogáról beszélni, és ez megvitatható, a tényekhez azonban az tartozik, hogy a működésem ideje alatt semmiféle kormányzati tényező részéről sem írásban, sem telefonon – én nem tudom oroszul idézni (derültség) – nem történt intervenció. De hiszen ez nem is történhetett, mert ha önök elé nem is állhattam ide a megválasztásom után, hogy a bizalmat megköszönve megígérjem, csak addig leszek ebben a székben, amíg ez nem történhet meg, de még a kísérlete sem történt meg. Ez bizonyos csalódást okozott bennem is, aki igyekeztem volna bátornak mutatkozni (derültség) , de nem volt alkalmam ezt az erényemet gyakorolni. Én azonban itt megmondom, hogy megvan. (Derültség, taps.)
Ebben a körben az utolsó mondat az az, hogy szeretném a bírói kar irányába megmutatkozó bizalmamat és szolidarításomat erről a pulpitusról kifejezni, nem azok iránt, akik ezt nem érdemlik meg, hanem azon nagyon túlnyomó többség iránt, amely ezt nagyon-nagyon megérdemli, már csak az említettek fényében is. Legyenek ők is meggyőződve arról, hogy az a nagyon csekély eszköz, amivel a Legfelsőbb Bíróság elnöke akár hivatali, akár – ha van – erkölcsi tekintéllyel rendelkezik, ezt mindig latba fogja vetni azon bírók védelmében, akik ezt megérdemlik.
A második, kicsit konkrétabb kör pedig a tervezetben foglalt kinevezési hatáskörökkel kapcsolatban egy kérdéskör. Érthető önök előtt majd, hogy miért erről beszélek, mert ez a Legfelsőbb Bíróság bíráira vonatkozik.
Idézte Kutrucz Katalin képviselő asszony azt a számomra is eléggé megnyugtatóan körülbástyázott igazságügy-miniszteri bírói kinevezési kört, amelyet – hogy úgy mondjam – önállóságától jelentősen megfoszt az a körülmény, hogy a bírói tanács egyetértése szükséges és a megyei bíróság elnökének az együttes javaslata. Tehát az igazságügy-miniszternek önálló kinevezési elképzelései is csak egy vétó jellegű szűrőn keresztül mehetnek. Ez a helyi bíróságok bíráira vonatkozik.
Van azonban egy pont, amit – a tisztesség azt kívánja – önök elé kell tárnom, mert ez az előterjesztett törvényjavaslatból nem tűnik ki. A Kormány elé a legfelsőbb bírósági bíró kinevezésével kapcsolatban alternatív javaslat került, a Kormány azonban úgy döntött, csak a javaslatban itt szereplőt hozza, mégpedig azt a javaslatot, hogy a legfelsőbb bírósági bíró személyére a Legfelsőbb Bíróság elnöke az igazságügy-miniszterrel egyetértésben tesz javaslatot. Ez már csak kisebb mértékben hordozza a múltat, ugyanis azt a szépészeti, egyébként nagyon udvarias gesztust teszi, hogy a korábbi szabályozást megfordította: az igazságügy-miniszter terjesztette elő a Legfelsőbb Bíróság elnökével egyetértésben. Ez szép, de nem elegendő.
Miről van itt szó? Az elő nem hozott alternatíva azt tartalmazta, hogy az igazságügy-miniszter véleményének meghallgatása után önállóan a Legfelsőbb Bíróság elnöke tesz előterjesztést a köztársasági elnökhöz.
Ez miért fontos? És miért elvi? Fontos azért, mert ha a Legfelsőbb Bíróság az Alkotmány értelmében az ország valamennyi bíróságának bírói működése feletti elvi irányítást gyakorolja, nem sokat indokolandó, hogy a legfelső bírósági bírók személyének kiválasztása fontos. Miért elvi? Azért elvi, mert konkrét vita ebben a kérdésben sem volt az igazságügy-miniszterrel, és az egy merő véletlen, hogy ma ő az igazságügy-miniszter, én vagyok a Legfelsőbb Bíróság elnöke, és ez a viszony örvendetesen kollegiális és megfelelő.
Elvi kérdés azonban a Kormánynak a Legfelsőbb Bírósággal kapcsolatos felelőssége gondolata. Mindig, amikor a miniszter egyetértése kell valamilyen előterjesztéshez vagy utólagos ellenjegyzése, ez azt kívánja érzékeltetni, hogy a kormányzatnak ebben a kérdésben politikai felelőssége van. A kormányzatnak hol van politikai felelőssége? Itt, önök előtt az Országgyűlésben.
Szeretnék arra rávilágítani, hogy a mai alkotmányos helyzetben a kormányzat nem visel felelősséget a Legfelsőbb Bíróság működésével kapcsolatban. Ez a felelősség a Legfelsőbb Bíróság elnökére hárul még akkor is, ha a mai jogszabályok valamilyen módon már nem tartalmazzák azt a régi tételt, hogy időről időre be kell számolnia az Országgyűlés előtt. De ez természetesen az Országgyűlés szuverén döntésének kérdése.
Miért van ez így? Azért, tisztelt országgyűlési képviselők, mert a Legfelsőbb Bíróság elnökét éppen egy és negyed évvel ezelőtt az új Alkotmány szerint önök úgy választották meg, hogy a javaslatot a köztársasági elnök tette, önök pedig az összes képviselő kétharmadának szavazatával döntöttek. Ez azt mutatja, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökének alkotmányos pozíciója legalábbis egyenrangú a felelősség szempontjából, megítélésem szerint természetesen meghaladja a miniszteri, a kormányzati szintet és felelősséget. Ezért tehát osztva azt a nézetet, hogy ma a Kormánynak különösen azért, mert a költségvetésen keresztül, amelyet az igazságügy-miniszterhez allokált, ha elkülönítve is a bíróságot, van felelőssége. A Legfelsőbb Bíróság azonban – amint önök nagyon jól ismerik a magyar költségvetés fejezetrendjét – IV. fejezetként önálló, tehát pénzügyi okok sincsenek, amelyek involválnának bárminemű felelősséget. Minthogy azonban nekem a törvényjavaslathoz módosító javaslattételi jogom nincs, ezért – és miután jól ismerem azt, hogy az általános vitában kell módosító javaslatot tenni –, erről a pódiumról is kérem olyan képviselő vagy képviselők támogatását, akit vagy akiket az érvelésem meggyőzött. Köszönöm figyelmüket. Köszönöm, Elnök Úr, a szót. (Taps.)
