ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. a törvényjavaslat előterjesztője:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. a törvényjavaslat előterjesztője:
ZÉTÉNYI ZSOLT, DR. a törvényjavaslat előterjesztője: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hetek óta hallgatom a vitát. Amint látható, nem éltem a kétperces felszólalás lehetőségével sem, ezért türelmet kérek – remélem, hogy nem nyúlik hosszúra mondanivalóm.
Engedjék meg, hogy immáron a teljes vita ismeretében folytassam az általam 1991. október 8-án elmondottakat, s egyúttal figyelemmel legyek a vita eddigi, értékelendő tartalmára. Ennek megfelelően, a mai napig időrendben igyekszem követni az eseményeket, rövid kitekintéssel a jelenlegi kelet-közép-európai helyzetre, tárgyunk szempontjából.
Az általam készített törvényjavaslat, s vele együtt a társ-előterjesztőnek felkért képviselőtársam hosszú időn át méltatlan szóháború céltáblája lehetett – még ebben a házban is ért olyan megjegyzés, amely a merénylet meglepetésével ért. Az egyértelműség kedvéért most jegyzem meg, hogy egyetlen előterjesztői összefoglaló hangzik el.
Amint ismeretes, a törvényjavaslatnak az a célja, hogy megnyissa a büntetés lehetőségét az 1944. december 21-e, az ideiglenes nemzetgyűlés első ülésnapja és 1990. május 2-a, a szabadon választott új magyar Parlament első ülésnapja közötti időben elkövetett szándékos emberölésnek vagy hazaárulásnak minősülő cselekmények miatt, melyekkel kapcsolatban az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét. Egyértelműen az állam által vagy az állam érdekében mások által elkövetett főbenjáró bűntettekről van szó.
Milyen nemzetközi közegben döntünk? Németországban követelően erős az igény az igazságtételre. Az első perek már zajlanak. A német kormányfő hangsúlyosan szólt a felelősségre vonás szükségességéről. Az egykori pártállam népirtással vádolható vezetői ellen sokan követelik, hogy az elévülés kezdő időpontja a berlini fal lebontásának napja legyen.
Lengyelországban olyan törvénytervezetet dolgoznak ki – amely egyébként rendelkezésünkre áll tervezet formájában –, amely lehetővé tenné a felelősségre vonást oly módon, hogy a Lengyel Munkáspárt egykori tagjai – hangsúlyozom: a Munkáspárt tagjai! – tízévi időtartamra nem vállalhatnak közéleti szerepet, tisztséget; elkobozzák jogtalanul megszerzett javaikat; elesnek a tulajdonátalakítással szerzett előnyöktől. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága illetve Intézete az igazságügy-miniszter közvetlen felügyelete alatt működve feltárja mind a náci, mind a sztálini, kommunista bűntetteket, amelyeket a lengyel állampolgárok ellen követtek el. A bizottság tagjai a tudomány képviselői, a mártírmúzeumok szakértői, az igazságszolgáltatás képviselői, a különböző társadalmi szervezetek, mindenekelőtt az ellenállók és az üldözött személyek érdekképviseleti szervezetei. A szerv feladatait nyomozó irodák, a levéltár, tudományos kutató intézet segíti, sőt, területi bizottságai is működnek.
A sztálini bűntettek és más, politikai okok miatt 1944 és 89 között nem üldözött bűncselekmények üldözéséről szóló törvény tervezetének második cikke szerint: a büntethetőség elévülése a törvény életbe lépésével veszi kezdetét, ha a bűntettet 1944 és 89 között politikai okokból nem üldözték, nem indítottak büntető eljárást, vagy azt ok nélkül megszüntették. Tehát valamennyi bűntett büntetendővé válik, kivéve a háborús és népellenes bűntetteket és a népirtást, amelyek eddig is büntethetők voltak.
Mi a helyzet a Cseh és Szlovák Köztársaság-ban? A szövetségi parlament elfogadja azt a törvényt – elfogadta, múlt időben –, amely kimondja, hogy a belügyi szervek egykori dolgozói, a kommunista pártapparátus függetlenített alkalmazottai – járási párttitkárig –, az egykori népi milícia – az ottani munkásőrség – tagjai öt évig nem tölthetnek be bizonyos közéleti tisztségeket. Ez alól kivételt képeznek a választás útján betöltött tisztségek, mint például az országgyűlési képviselői munkakör. A törvény következtében várhatóan általános őrségváltás következik a cseh és szlovák közélet számtalan posztján – ezt jövendöli a londoni Economist és a Financial Times kommentárja, amelyik egyértelműen pozitív fejleménynek tekinti a törvényt, feltételezve a korrekt és tisztességes végrehajtást.
Ha nem is maradunk el, azzal sem dicsekedhetünk, hogy nagyon elöl járnánk a tág értelemben vett igazságtételt tekintve. Nyilvánvaló, hogy a most tárgyalt törvénytervezet csupán egy szelete annak a nagy területnek, amely az "igazságtétel" szóval jellemezhető.
A következőkben megkísérlem, hogy választ adjak azoknak, akik bosszúállásról vagy boszorkányüldözésről beszélnek.
A boszorkányüldözés nem létező bűnök miatt való igazságtalan üldözést jelent, a bosszúállás pedig aljas indokból, általában kegyetlenül és igazolhatatlanul végrehajtott megtorlást jelent. Mi egyiket sem akarjuk. Ez a törvény nem erre a célra készült. Amikor egy önkényuralmi állam bosszúhadjáratot és megtorlást indít polgárai ellen, erre megtalálja az eszközöket, azt meg tudja tenni ilyen törvény nélkül is. Meg tudja teremteni a törvényes eszközöket önkényéhez.
Mi a büntetés célja? Egyik neves jogászunk nem egyedülálló, elfogadott véleménye szerint, amennyiben a büntetés céljának a fogalma a törvényhozó, a bíró és a büntetésvégrehajtás céljának a hordozója, akkor a büntetésnek célja a megtorlás is, a bűnmegelőzés is, a társadalom védelme érdekében. Ez a megtorlás nem tévesztendő össze a kegyetlenséggel, az ésszerűtlen szenvedésokozással. Szóhasználat kérdése csupán, hogy megtorlásról vagy megbüntetésről beszélünk – de az is érthető, hogy a "megtorlás" kifejezéshez a diktatúra időszakának legsötétebb bűntettei, törvénytelen ítéletek, kivégzések képe kapcsolódik, mondhatjuk tehát, hogy a büntetés célja ez esetben joghátrány alkalmazása a bűnös emberrel szemben azért, hogy maga a bűnös is, a társadalom is tudja: a nemzet és a demokrácia ellen elkövetett súlyos bűnök nem maradnak büntetlenül.
Azt hiszem, hogy jogom van ezt megismételni, még akkor is, hogyha többen elmondták előttem.
Erre mindenkinek számítania kell a jövőben is. A jogállam lényegétől különbözik, ezért nehezen tűr törvényi szabályozást az a feltételezés, hogy a jogállam politikai okból nem üldöz főbenjáró bűntetteket. Az állam már nem lenne jogállam, ha ezt tenné – ezért kérdéses, hogy egy jogállam büntető törvénykönyvébe a jövőre nézve, hangsúlyozom: a jövőre nézve betegyünk-e ilyen szakaszt. Ezért nem javasoljuk ilyen szakasz betételét.
Ezzel szemben nagyon szükségesnek tartanánk a súlyos bűntettek, mindenekelőtt az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek elévülésének kizárást, ugyanúgy, ahogy az számos nyugati jogállamban történt.
A tervezet kritikusai nem foglalkoznak a tervezet egyik igen nyomatékos érvével, és ezt Fodor Gábor képviselőtársam figyelmébe is ajánlom, tehát azt, hogy az elévülés nyugodott ebben az időben. (Dr. Fodor Gábor: Mi a fene?!) Tudniillik, sokasodnak a tünetek és a jelek, hogy elfogadtatik ez az érvelés, és a nyugvás esetén a visszaható hatály sérelme még ennyire sem lesz feltételezhető, tudniillik ha nem telt az elévülés, akkor nincs bekövetkezett elévülés – és ez végig az egyik érvünk volt.
A büntethetőség jogállamban azért évülhet el, mert a bűnüldöző szervek nem szereznek tudomást a bűncselekmény elkövetéséről, vagy tudomást szereznek ugyan, de az elkövető kézre kerítésére irányuló intézkedések egy bizonyos időn belül nem vezetnek eredményre. Az állam egyfelől mindent megtesz büntető igénye érvényesítésére – hangsúlyozom: a jogállamban –, másfelől méltányossági és célszerűségi okokból elévülés címén eltekint a büntető igény érvényesítésétől meghatározott idő után.
A fejtegetés lényege: az elévülést szükségképpen meg kell, hogy előzze az állam minden törvényes eszközzel érvényesíteni kívánt büntetőigénye, enélkül nem folyhat és nem következhet be elévülés. Ahogy a jogfilozófus írja tanulmányában: az elévülésnek társadalmi előfeltétele tehát, hogy a jogérvényesítésre irányuló igény jogérvényesítéshez vezessen, s hogy ezt jogi vagy jogon kívüli eszközökbe burkolt gyakorlat ne zárhassa ki. Alapgondolatunk szerint nem lehet kizárni főbenjáró bűnök elkövetőinek üldözését akkor, amikor az állam tételes szabályokat alkot, és ezeket saját maga szegi meg saját érdekében, s a bűnelkövetők erre a jogtipró, terrorista magatartásra, végül is saját bűnös magatartásukra hivatkoznak előnyszerzésre, azaz a büntetőjogi üldözés elkerülése végett a jogállam más célra rendelt intézményeire hivatkozva.
Állítjuk ezért, hogy az elévülés nem telt el, nyugodott a megjelölt időszakban a megjelölt bűncselekmények tekintetében. Bár az előbbi megállapítás már önmagában indokolja és igazolja a jogi megoldást mint szakmai eljárást, tovább megyünk az elemzésben; és itt rövidítek mondanivalómon, csupán a Magyar Köztársaság Alkotmánya 57. § (4) bekezdését idézem: "Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény." Én ezt bátran mondom, hogy ezt az alkotmányi követelményt minden körülmények között teljesítjük, és ez a javaslat megfelel ennek az alkotmányos követelménynek.
Nincs akadálya a Btk. egyes rendelkezései olyan értelmű megváltoztatásának, amely kivételesen lehetővé tenné egyes, már elévült bűncselekmények utólagos elbírálását. Egy ilyen törvénymódosítás érinti a Btk. 2. §-át, de kivétel teremthető rendelkezései alól, úgy, ahogy itt részletesen elhangzott.
Jól ismerjük a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam voltáról szóló alkotmányos rendelkezést, ismerjük az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló római egyezmény 6. cikkét, amelynek témánk szempontjából jelentős szövege a következő: mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott, független és pártatlan bíróság méltányosan, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja. Pontosan erről van szó! Felfogásunk szerint ez nagyon sokat jelenthet, többek közt azt, hogy a megindult eljárás elhúzódása beleütközik a nemzetközi szerződésbe, de semmiképpen nem jelentheti eljárások késői megindításának tilalmát. Tudniillik akik ezt az egyezményt szerkesztették, azok szerkesztették az elévülést kizáró egyezményeket is. Ez a két egyezmény egymásba ütközne, hogyha az előző tiltaná a harminc, negyven vagy ötven évvel későbbi felelősségrevonást!
Az ENSZ keretében New Yorkban 1968-ban elfogadott nemzetközi egyezmény 4. cikke az elévülés intézménye eltörlését írja elő a háborús és népellenes bűntettekre, márpedig 1968-ban – gondoljuk meg! – több mint húsz év telt el a második világháború befejezése óta. Ennek az 1971. évi 1. tvr-rel kihirdetett egyezménynek a szellemében járt el a magyar állam is akkor, amikor kizárta ezen cselekmények elévülését.
Az előbbi fejtegetésnek az a része, amely szerint a tervezet elévülést kizáró rendelkezése nem ütközik sem a magyar Alkotmányba, sem a nemzetközi jogba, megegyezik Békés Imre, Király Tibor, Bihari Mihály, Schlett István, Varga Csaba és Vékás Lajos véleményével. Szinte minden szakértő megegyezik abban, hogy a tervezett szabályozás a törvényhozó hatáskörébe tartozik, ezért nem bújhatunk jogtudósok és bírák talárja mögé, hiszen miénk a döntés lehetősége és felelőssége. Nincs az a jogtudós, aki előre meg tudná mondani a teljes bizonyosság erejével, hogy miként dönt egy tervezettel kapcsolatos beadványról az Alkotmánybíróság vagy az Emberi Jogok strasbourgi bírósága. Ilyen véleményeket – gyakorló jogászok jól tudják – igazi szakértő nem ad. Különösen akkor nem, amikor a jogállami klauzula sem a magyar jogban, sem a nemzetközi jogban, különösen pedig a büntetőjogban nem részletezett, nem elemzett fogalom ebből a szempontból.
Néhány szót szólok az általános vitáról. Mécs Imre képviselő úr amondó volt, hogy gondolkodjunk együtt, és mindjárt azt is kérte, hogy ne fogadjuk el a törvényjavaslatot. A két óhaj közül az együttgondolkodásra tett indítványt tartom elfogadhatónak és természetesnek. A képviselő úr azon megjegyzései, amelyek szerint nincsenek kéziratok 1959-ből – idézem: "Hol vannak a magyar írók munkái, hol van a magyar értelmiség produkciója?" –, izgalmas irodalomszociológiai kérdés, de nem tartozik a javaslat vitájához. Az a vélekedése Mécs Imrének, hogy egy egész rendszert kellene nekünk megítélni, nagyon nagy igény. A törvényjavaslat nem a korábbi rendszer megítélését célozza – amennyiben tárgya a történelem, amennyiben embertelen bűnök feltárását és megítélését szolgálja. Az a kijelentés, hogy rossz hírét keltjük az országnak, visszautasítandó túlzás. Hogy mi lesz hírré, épp oly nehéz előre tudni, mint azt, hogy mi által költődik valahol rossz híre országunknak. Ez a törvényjavaslat hozhat eltérő véleményeket, vitákat, de döbbenetet, megütközést, hisztériát aligha kelthet – eltérően más jelenségektől.
Dr. Szabó János véleményét megértem. Az előzőekben utaltam arra, hogy törvénytervezetemtől nem várható az egész igazságtétel vagy annak nagyobb hányadának megoldása. És itt áttérek Nagy Attila, az MSZP részéről felszólaló vezérszónok érzelemgazdag szónoklatára, amely tele volt a csodálkozás fenntartásaival. Megértem, hogy az ő számára a büntetőjogi felelősségrevonás valamiféle misztikus módon történik. Vele ellentétben én az egészséges jogérzék tényét, illetőleg jelentőségét nem tagadnám pusztán azért, mert valami hasonló kifejezést sikerült előbányászni valamely meglehetősen szégyenteljes környezetből, történelmi analógiát keresgetve. Sajnálatos, hogy az MSZP vezérszónoka olyanképpen kezeli az igazságtétel ügyét, hogy magát Hitlert és Sztálint, saját magát és engem egy helyre ültet. Nagy Attilával szemben úgy vélem, jogrendünk alakításában eljutottunk odáig, hogy politikai leszámolásokra és sortüzekre senkinek sincsen lehetősége. Remélem, hogy olyan párt, amely ezeket a módszereket elfogadottnak tartja, sohasem kerül hatalomra újra a mi országunkban! (Taps a kormánykoalíció soraiban.)
Jelen törvényjavaslat, amely előttünk fekszik, tarthatatlan – mondotta Fodor Gábor képviselő úr, és ezt a ránk nézve nem hízelgő értékítéletet kísérelte meg igazolni nagyívű, akadémiai igényű előadásában. Nos, az előbb már választ kapott ezekre a kérdésekre, s azt hiszem, joga, hogy véleményét fenntartsa, mint ahogy nekünk is jogunk, hogy fenntartsuk a magunkét. Avval az állításával viszont, amely nagyon érdekes, filozofikus mélységű állítás, tudniillik hogy a törvényjavaslat ellentétben áll a magyar büntetőjoggal, lényegét illetően egyetértek. Ezt hiba volna tagadni, hiszen ennél semmi sem természetesebb; a törvénymódosításokat általában az jellemzi, hogy ellentétben állnak a hatályos joggal, egyébként nem volna szükség a törvény módosítására! (Derültség a jobb oldalon.) Nagyon tisztelem a fiatal képviselők tapasztalatát és felkészültségét, de ez esetben kétszer is ellent kell mondani nekik. Egyszer azért, mert nem tudok Orbán Viktor felszólításának eleget tenni, tudniillik hogy vonjuk vissza a törvényjavaslatot, s nem tudom igazán megérteni és elfogadni Fodor Gábor képviselő úr alkotmányossági aggályait.
Az Alkotmány hiteles értelmezése az Alkotmánybíróság feladata, minden más megnyilatkozás magánvélemény.
Nyomós okaim vannak annak feltételezésére, hogy a képviselő úr nem egy majdani alkotmánybírósági állásfoglalást ismertetett. (Derültség.) Azon hivatkozása, hogy 1878 óta, tehát az ismert Csemegi-kódex óta érvényesülnek a magyar jogban ezek a szabályok, némileg vitatható. Ő ezt mellékesen jegyezte meg, mint mondta, én is csak mellékesen jegyzem meg, minden gúnyolódási szándék nélkül: a Csemegi-kódex 1880. szeptember 1-jén lépett hatályba.
A FIDESZ álláspontja kapcsán azt kell mondanom: az Országgyűlés vállalja ezt jó lelkiismerettel, vállalja, hogy a pártállam idején nem üldözött gyilkosságok miatt felelősséget érvényesít.
Dr. Hasznos Miklós értékes felszólalásának minden szavával egyetértek.
Egyetértek azzal, hogy a büntetőjogot nem tekinti tetszőleges társadalmi és politikai rendszerek mindenkori szolgálójának, és a keresztény etikára is találóan hivatkozott.
Dénes János független képviselő úr hozzászólását köszönöm, természetes érvelése rokonszenves és felelősségteljes.
A módosító indítványokkal és a csatlakozó módosító indítványokkal kapcsolatos véleményem röviden az, hogy ezekkel általában egyetértek. A szavazásnál pontosan meg fogom mondani, hogy melyikkel.
Kivételt jelent dr. Szabó János képviselő úr csatlakozó módosító indítványa, amely azt jelenti, hogy kizárnánk a korlátlan enyhítés lehetőségét. Nem vitatom ennek az álláspontnak a következetes voltát, de ez a felfogás az én kezdettől fogva hangoztatott filozófiámmal nem egyezik, úgyhogy kénytelen vagyok a saját álláspontomat továbbra is fenntartani.
Dr. Kutrucz Katalin képviselő asszony módosító indítványával ugyancsak egyetértek azon lényegét illetően, hogy a hazaárulás tényállását egy jobban megragadható, kirívóbb jogsértésekben megnyilvánuló tényállásra szűkíti. Itt jegyzem meg, hogy a hazaárulási tényállással kapcsolatos aggályokra az a természetes válasz: ezek csak az elbíráláskor is egyértelműen észlelt materiális jogellenesség, társadalomra veszélyesség esetén büntetendők. Különösen vizsgálni kell, hogy sérelmet szenvedett-e a népszuverenitás.
Az Alkotmány 2. szakasz (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Az olyan állami berendezkedés, amely hatalmát nem a népszuverenitás forrásától, a néptől kapta, természetszerűleg nem kereshet orvoslást, nem kaphat védelmet hazaárulás címén, feltéve, hogy a kifogásolt magatartás nem sérti a hatalom forrását, nem legitim. Csak legitim intézmények veszélyeztetése, sértése valósíthatja meg ezt a cselekményt. Csak legális intézmények, csak törvényes intézmények veszélyeztetése nem valósítja meg mai értékrendünk szerint ezt a bűncselekményt.
Ennek legjellegzetesebb példája a párt által hatalomra jutott Nagy Imre-kormány, amely 1956. november 4-én kétségkívül legitim hatalomnak volt tekinthető.
Ebben a körben nagy óvatosságra van szükség, olymódon, hogy a nép érdekeit, életkörülményeit ténylegesen is érintő, sértő magatartások jussanak bírósági megítélés elé.
Varga János javaslatát ugyancsak támogatom a benne felhozott indok miatt, tehát a halált okozó testi sértés bevételét a javaslatba. Ugyanis az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés számos esetében bizonyítási nehézségek miatt csak ezt a bűncselekményt fogják tudni megállapítani. Emiatt pedig indokolt legalábbis ezt a bűntettet büntetni.
A korlátlan enyhítéssel kapcsolatos következetes eljárás tényleg az lenne, hogy mellőzzük ezt a szakaszt, ha ez megfelelő elbírálást tenne lehetővé. Ha ebben a körben ugyanúgy nem lenne enyhítési lehetőség, ahogy nincsen enyhítési lehetőség a háborús és népellenes bűntetteknél, ez teljesen logikusnak látszana, és ezt akarja a képviselő úr. Ennek ellenére az eredeti megoldás filozófiájával tudok azonosulni azért, mert ez a megoldás lehetőséget ad a bírónak előre nem látható olyan esetek megfelelő elbírálására is, amelyekben a törvényi minimum alkalmazása is súlyosnak mutatkozik. Ennek megítélése jogalkalmazóink feladata. Ezért bár megértem, de nem tudom támogatni dr. Szabó János képviselő úr javaslatát.
Tisztelt Országgyűlés! Mondanivalómnak lassan végére érek. A kételkedőknek hadd idézzem Bibó Istvánt, aki felteszi a kérdést: milyen társadalmi cél kívánja, hogy a büntetőjog a megtorlás-büntetés formájában szolidaritást vállaljon a társadalmi közösség felháborodott tagjaival? Ez a cél nem lehet más, mint éppen ennek a felháborodásnak a szublimálása és levezetése, intézményessé, absztrakttá, objektívvé, igazságossá tétele mindama technikai eszközök, a pártatlan bíró, a tagolt és kontradiktórius eljárás, a fellebbvitel lehetősége és a közösség hatalmával biztosított végrehajtás segítségével, amelyik ennek a célnak a szolgálatában a jog számára ősidők óta rendelkezésre állottak. Az önbíráskodás, a magánbosszú, a lincselés jelenségét akarja elkerülni a jog akkor, amikor a bűncselekményt a sértett helyett maga torolja meg.
Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt napokban temetőkben jártunk, láttuk a múltra emlékeztető gyertyák sárga lobogását, és 1956. november 4-ére is emlékeztünk, az árulás napjára.
Ez a nap – hogy tárgyunknál maradjak – mintegy 400 ember halálra ítélését és kivégzését, számtalan ember megkínzását és eljárás nélkül való megölését, számtalan ember megkínzását, több mint 200 ezer embernek az országból való elmenekülését, sokaknak az országból való elhurcolását, közel 22 ezer fogságba vetését és szabadságvesztéssel sújtását hozta.
Ezért kénytelen vagyok feltenni újra a költői kérdést: gondolkoztak-e azon, hogy mi lenne akkor, ha a 301-es és a 298-as és más parcellák és névtelen temetők és névtelen sírok néma lakói feltámadnának, ha a legéppuskázottak, ha azok az anyák, akik gyermekükkel itt ezen a téren vonultak fel 1956. október 25-én békésen, a demokráciát követelve, és itt maradtak vérbe fagyva, lemészárolva, mit mondanának.
Ez az a demokrácia, amiért harcoltak? Vagy elfogadnák-e, hogy képtelenek vagyunk a bűnösök megnevezésére és a bűnök megméretésére? Hugo Grotius-szal, a modern nemzetközi jog megalapozójával válaszolhatunk: crimen grave non potest non esse punibile, azaz nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
