KÁNYA GÁBOR (MDF)
KÁNYA GÁBOR (MDF)
KÁNYA GÁBOR (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A vagyonpolitikai irányelvek 3067-es szám alatt benyújtott országgyűlési határozati javaslata kapcsán úgy gondolom, hogy olyan nagyságrendű kérdésben mindenképpen véleményt kell nyilvánítani, amelyik nemcsak számszerű nagyságát tekintve, hanem az elérendő célt tekintve is nagyon fontos.
A határozati javaslat próbálja megfogalmazni az állam gazdasági vállalkozásokban működő vagyona értékesítésének feltételeit, és ezek a feltételek annyiban érdekesek és nagyon fontosak számomra is, hogy ennek a gyakorlati vonatkozásait az általam látott módon szeretném elmondani, mert úgy gondolom, nem elméleti privatizációra van szükség és nem csupán arra, hogy egy országgyűlési határozati javaslatban rögzítsünk bizonyos elveket, ami jogi keretet ad az ÁVÜ működésére, hanem ennél többről van szó.
Ebben a kérdéskörben a feltételek között én átfogóan… engedjék meg, hogy kérjem figyelmüket ahhoz, hogy megpróbáljam áttekinteni a magyar állami vállalkozásokban működő vagyon privatizációjának jövőbeni lehetséges eredményeit vagy eseteit; először azt, hogy ugyan, mit privatizálhatunk, mire van módunk. Véleményem szerint itt arról a 2400 állami vállalatról kell beszélnünk, amelyik a privatizáció alanya lesz a közeljövőben, de nem így, ahogyan ez a szám kifejezi, hanem olyan megközelítésben, hogy vajon változtatás nélkül ez a vállalati kör alkalmas-e egyáltalán a privatizációra. Az a határozott állításom, hogy ilyen formában nem alkalmas. Ebben pedig a megfelelő forma megkeresése – hogy ezeket a vállalatokat kisebb egységekre lebontani szükséges-e első lépésként, vagy előbb a privatizációt végrehajtani, és a privatizáció menetében bomlanak kisebb egységekre ezek a vállalatok –, ez egy alapkérdés.
Megítélésem szerint nincs abban a helyzetben a jelenlegi szabályozás és a jelenlegi gazdaság – magyar gazdaság –, hogy a privatizációt olyan módon próbáljuk jól előkészíteni, hogy ezeket a vállalatokat megfelelő méretűre és megfelelő jövedelmezőségűre vagy gazdasági helyzetűre változtassuk. Márcsak azért sem, mert a privatizációs kérdéskör egy másik vonatkozása kapcsán, a munkavállalói résztulajdonosi program kapcsán, előtanulmányok készültek a Magyar Tudományos Akadémia által. Ebben a megítélésben azt lehet mondani, azt lehet tudni, hogy privatizációra a magyar vállalkozásokban működő vagyon 90%-a alkalmatlan. Alkalmatlan abból a szempontból, hogy nem képes biztosítani azokat a jövedelmezőségi feltételeket, amelyekkel egyáltalán helyesen lehetne élni. Ha pedig ez így van, akkor úgy gondolom, feltétlenül a privatizáció valamilyen megvalósítására kell első lépésként gondolni, és ez a privatizációs menet kialakítja a helyes vállalati, vállalkozási arányokat.
A másik alapvető kérdéskör, hogy mennyiért lehet a működő állami vagyont a privatizáció során az értékesítéskor számba venni. Ma erre választ adni – úgy gondolom – nem lehet. Egy kiindulópontunk van: az úgynevezett mérleg szerinti vagy könyv szerinti vagyonérték. Ez a vagyonérték nem fejezi ki azt a piaci értéket, ami a privatizáció menetében elérhető. Nem tudjuk megmondani, hogy mi a sok és mi a kevés, mi az olcsó és mi a drága, a jó privatizáció. Azonban a vagyonérték meghatározásánál én szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen a vevőtől – attól, aki a privatizációban magántulajdont kíván szerezni – nagymértékben függ az, hogy ennek az állami vagyonnak milyen bevételi értéke lesz majd.
Így tehát az a követelmény, hogy az üzleti értékelések vagy vagyonértékelések nélkülözhetetlenek, ezzel egyet lehet érteni, de azt már nehéz megfogalmazni, hogy ezek olyan pontosak és olyan korrektek legyenek, hogy ne érje semmiféle támadás ezeket az értékeléseket olyan vonatkozásban, hogy túl alacsonyra értékelnek esetleg vállalati vagyonrészeket. Ezt sem az ÁVÜ, sem szakértői szervezetek, a mai magyar gyakorlatban helyesen – és pontosan, főleg – nem tudták és véleményem szerint nem is fogják tudni meghatározni.
A privatizációt érintően nagyon fontos az, hogy megvizsgáljuk – és itt egy kicsit alaposan körültekintsünk –, hogy vajon kinek akarunk eladni, kik a potenciális vevők. Mert végül is az az alapvető cél, hogy a privatizáció során magántulajdonú működésű vállalkozások keletkezzenek, nem szoríthatja háttérbe azt a másikat, hogy az államadósság érdemi csökkentésére elegendő anyagi eszközök folyjanak be. Márpedig a Ház előtt már az Állami Vagyonügynökség jelentésében egy olyan megállapítás szerepelt – itt az elmúlt hónapokban beszéltünk erről –, amely azt állapítja meg, hogy várhatóan a magyar állami vagyon privatizációjából az államadósság meghatározó arányú csökkentésére megfelelő összeg nem fog befolyni.
Ha pedig ez a megállapítás igaz, akkor én ezen nagyon elgondolkodom.
Elgondolkodom azért, mert a képviselői felelősségem is elő kell hogy jöjjön, felszínre kell hogy jöjjön, és ennek kifejezést adok, miszerint az általam is támogatott Kormány programjában bizony pontosan ez egy lényeges központi cél, hogy az államadósságok érdemi csökkentését próbáljuk meg elérni. Próbáljuk meg azért, mert az a hatalmas mennyiségű államadósság az elmúlt évtizedekben az előző rendszer által keletkezett, amit mi nagyon bírálunk – joggal –, és ez az egyik legnagyobb baj, amit elkövethetett, és hagyatékul ránk adhatott az elmúlt rendszer. De abból a szempontból kell ezt nekünk most véleményezni, hogy hogyan tudjuk mi kezelni. Ennek az irányelvnek a tárgyalása kapcsán ez egy elengedhetetlen kérdés.
Ha pedig azt nyilvánítjuk ki, s hallgatólag is tudomásul vesszük, hogy igazán nem tudjuk kezelni, tehát várhatóan hosszú távon ezzel számolni kell, akkor úgy gondolom, hogy egy más koncepciót kell kidolgozni a privatizációra, akkor tudomásul kell venni, hogy egy gyors és hatékony privatizációt nem szabad erőltetni. De akkor ezt ki kell mondani. Itt tehát nem érzem, hogy ez megtörtént volna. Éppen ezért a kinek privatizálunk, ki a vevő, vagy próbálunk meg eladni kérdésre én úgy gondolom, hogy a mai tények alapján megállapítható válasz, legalábbis részemről az, hogy itt a potenciális többségi vásárlók külföldi és nem hazai köre hosszú távon nem járható út. Én magam egyébként nem szeretném ezt dramatizálni, de mégis a magyar nemzeti tulajdonos megteremtését ez egyrészt nem segíti elő.
Ezzel a problémával az 1800-as évek második felében is szembe kellett már Magyarországon nézni, hogy vajon a magyar nemzeti tulajdonosréteg kialakul-e. Most ugyanezzel a kérdéssel látom szemben magunkat, hogy hol vannak. Hát tudom, hogy vannak az elmúlt években vagy az elmúlt évtizedben olyan vagyonok, amelyek vállalkozásban működnek – ezek akkor alakultak ki –, amelyeknek lehetőségük volt arra, hogy koncentráljanak anyagi erőket, de ez a vállalkozói kör a gazdasági teljesítménynek legfeljebb a 20–30%-át adja – ezek becslések –, és számszerűen is kis létszám.
Itt arról van szó, hogy vajon a ma működő állami vagyon vállalatokban vagy vállalkozásokban olyanok kezébe kerülhet-e, akiknek nincs meg az az induló tőkéjük, nem versenyképesek azokkal szemben, akik akár külföldiek, akár pedig az elmúlt években vagy évtizedekben képesek voltak felhalmozni annyi pénzt, annyi vagyoni eszközt, amivel el tudnak indulni, versenybe tudnak állni. Ezért a privatizációs technikán túl egy koncepcionális irányt is véleményem szerint nemcsak a vagyonpolitikai irányelvekben, ott is, de a stratégiában is ki kell tűzni, és ezt érvényesíteni kell, hogy igenis, ezeknek a leendő vállalkozóknak olyan kedvezményeket és olyan konstrukciókat teremtsünk meg – és ez elsősorban úgy gondolom, a Kormány feladata –, amivel el tudnak indulni.
A dolgozói résztulajdonlás egy másik kérdés, az is a privatizációt érintő rész, idetartozik, de azt most nem szeretném érinteni.
Ennek folytatásaként röviden arról szeretnék még beszélni, hogy vajon miből lehet a privatizációs élénkítést megvalósítani. Ha az aktivizálható pénzösszegeket próbálom meg áttekinteni, akkor nagyon egyszerűen abból szeretnék kiindulni, hogy a magyar fogyasztók, a magyar lakosság megtakarítása egy olyan nagy bázis, aminek egy részét privatizációs aktív felhasználásra lehet tekinteni. Ez a bázis 300–330 milliárd forint körüli nagyságrend. Nem valószínű, hogy a mai pozíciók, pénzpiaci pozíciók – viszonylag kedvezőek –, ezekben az esetekben felcserélendők a betétesek szempontjából, vállalkozásba adják tőkéjüket. Én nem tenném.
Éppen ezért szükséges az, hogy olyan kedvezményes garanciális rendszert kell kiépíteni a privatizációs kivásárlások ösztönzésére, amelyek átmenetileg nem vonják ki, nem teszik szükségessé a kamatszerű, vagy nettó jövedelemszerű értékről való lemondást, hanem megéri, és néhány éven belül a hozadék pótolni fogja azt a hiányt, ami a pénzintézetektől történő tőkekivonásból ered.
A másik ilyen rész úgy gondolom, hogy maga az a vállalkozói, vállalati kör, akik betétesek, mert nemcsak hitelfelvevők, hanem komoly betétesek is vannak a vállalati körben. Ez durván 200 milliárd forint nagyságrend. Ez a vállalati kör, hogy vajon ilyen értelemben befekteti-e, vagy befektetni hajlandó-e ezt a pénzt, ez egy nagyon komoly kérdés. Erre vonatkozóan is azt kell megállapítanom, hogy nem hajlandó. Tehát itt is komoly gazdaságpolitikai környezetváltozást kellene elérni, aminek csak hosszú távon megvalósítási lehetősége van. Tehát ebben az esetben is az az ösztönzési rendszer hiányzik, amivel kedvezményezni lehetne a privatizációs kivásárlás felé való terelést.
Mindezen túl azok a garancia-intézmények, vagy kedvezményezést elősegítő intézmények, amelyek elsősorban a kisvállalkozásokhoz kapcsolódva elkezdtek kiépülni Magyarországon, nem hatékonyak, pedig az én ismereteim szerint, a nemzetközi pénzügyi szokások szerint a hitelezésnek két alapvető feltételét vizsgálják meg a hitelintézeteknél. Az egyik a kezesség, a másik pedig a jelzálog, nem pedig a saját erő. Mert ha van vállalkozni tudó ember, megvizsgálják azt, hogy ért-e a szakmához, ha úgy minősül, hogy igen, akkor ha visz megfelelő kezest, vagy ad megfelelő jelzálogot, akkor el lehet indulni. Most természetesen itt egy százmilliós nagyságrendű vállalkozásnál, ami a kis- és középkategóriájú üzemek, működő vállalkozásnál, ami a kis- és középkategóriájú üzemek, működő vállalkozások megvásárlására egy érdemi nagyságrend, nem lehet ilyen nagyságrendű kezességet magánemberektől összeszedni semmilyen alapon. Itt volna szükség arra, hogy olyan intézmények épüljenek ki, amelyek bizony megpróbálnak ilyen nagyságrendű vállalkozásokhoz is bizonyos garanciákat és kezességet adni.
Rengeteg tehát a hiány, nagyon összetett a kérdés, de annyira szükségesnek láttam, hogy itt a vagyonpolitikai irányelveknél mondjuk el, mivel azt éreztem más törvényeknél, vagy más jogi szabályozásoknál, ami a Parlament előtt lesz, a Parlament elé fog kerülni, hogy nem fog az előjönni, nem fog szerepelni, hiszen szükség lesz minden körülmények között az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény módosítására, az átalakulási törvény módosítására, de a vagyonpolitikai irányelvek alkalmazása tekintetében ha ezek a kérdések kimaradnak, akkor ezekben a törvényekben egyszerűen nem tudjuk kodifikálni ezeket a szempontokat.
Köszönöm szépen. (Taps.)
