SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Mélyen tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Én egy másik témáról, egy rossz hírre verekedett területről szeretnék az adózás kérdésében szólni, nevezetesen: az ingatlan, az ingó vagyontárgyak és a vagyoni értékű jogok adóztatásának kérdéséről.
Kutatásaim azt bizonyítják, hogy ez egy virtigli szocialista találmány, és azt is örököltük sok más egyébbel. Ha visszafelé nézünk, akkor látjuk, hogy a jelenleg hatályos 1989. évi XLV. törvény előtt lévő 1987. évi VI., az azt követően még alacsonyabbrendű jogszabályokban szabályozott személyi jövedelemadó kérdése, az 1983. évi kormányrendelet is tartalmazta, egészen vissza 1971-ig, amikor egy bizonyos 42/1971. Mt. rendelet hozta divatba ezt. Tovább visszamenve, 1969-ben még nem lehet fellelni a nyomát, amikor az azt megelőző szabály született.
Meg kell mondani, hogy körülbelül 20 éve, amióta bevezetésre került, napi kapcsolatom van munkám folytán az ingatlanforgalommal. Nagyon kevés olyan adónem van – vagy talán nem is tudnék kapásból mondani –, ami ilyen sok ellenszenvet, ellenérzést és a kijátszásra való hajlamot ébresztett az emberekben. Hogyha a gyökereit kutatjuk, tulajdonképpen azt kell mondani, hogy 1971-ben ez a téma teljesen képben volt, hiszen emlékeztetem önöket, hogy ekkor született az ingatlanforgalom korlátozásáról szóló két jogszabály is – egyik a lakótelek, a másik a lakásingatlanok vonatkozásában –, amikor a kormányzat vagy az akkori hatalom azt hitte, hogy ha valakinek egy ingatlannál több van vagy többet szerezhet, akkor talán már meggazdagodik, vagy ha egy ingatlant elidegenít és nem fizet utána adót, akkor ugyanerre a sorsra jut, és nem lehet őt orránál fogva vezetni esetleg, vagy abba az irányba terelni, amelybe annak idején a hatalom szerette volna.
Az élet azonban – bár a szigorú szabályok egy darabig állták az idők viharát – mégis áttörte vagy legalábbis lazította az idők folyamán azt a bilincset, amelybe a polgár e szabály által kényszerítve volt. Gondolok arra, hogy már 1987-ben lehetőség nyílt arra, hogy adókedvezményt kapjon az adózó – nevezetesen arról volt szó, hogy az ingatlana értékesítése során, ha abból a bevételből saját maga, hozzátartozója javára ingatlant vásárolt, amely lakáskérdésének a megoldására szolgált, akkor azt természetesen nem kellett adózandó jövedelemként figyelembe venni. Ugyanez volt a helyzet abban az esetben is, ha 10 évnél régebben a tulajdonában volt valamit értékesített.
Nézem ezt a mostani törvényjavaslatot, és meg kell állapítanom, hogy a legszebb pártállami idők gondolatiságához nyúl vissza, amikor mind személyi vonatkozásában, mind pedig tárgyi körét illetően ezt az úgynevezett kiharcolt kiváltságot vagy kivételt újra megkurtítja, és majdhogynem ahhoz a helyzethez kerülünk vissza, amikor csak egyszerűen, minden további nélkül az ilyen bevételt adóztatni voltunk kénytelenek, illetve adóztatását voltunk kénytelenek tűrni.
Két tekintetben – ahogy mondtam –, sajnos, nagyon komoly visszalépés történt. Nevezetesen arról van szó, hogy végül is ha valaki az ingatlanát értékesíti és abból bevétele származik, már a hozzátartozója részére nem áll fenn ez a kedvezmény, csak a saját személye vonatkozásában. Meg kell mondanom, hogy a kedvezmények, tehát az adómentesség köréből számomra nem túlzottan érthető módon, a bevétel körébe került át ez a téma, de ott nem tekinti bevételnek a jogszabálytervezet – hangsúlyozom azonban, csak ebben a szűk személyi körben nem tekinti annak. Ugyancsak arról van szó, hogy tárgyi körében is egy megnyirbálást végez el rajta, mert azt mondja, hogy amíg a korábbi jogszabály végeredményben minden ingatlan értékesítéséből származó bevételnél megadta ezt az adókedvezményt, addig már most csak a lakótelek, illetőleg a lakóingatlan, tehát házas ingatlan értékesítésénél, illetőleg átruházásánál áll fönn ez a kedvezmény – tehát személyi és tárgyi körét illetően, sajnos, azzal kell számolnunk, hogy ha ez a jogszabály ilyen formában, módosítás nélkül elfogadásra kerül, nagyon komoly hátrány éri azokat az illetőket, akik az ingatlanukat értékesíteni fogják – vagy pedig, természetesen az ingójukat, illetve a vagyonértékű jogukat is.
Ugyancsak azt kell mondani, hogy a 10 évnél régebben tulajdonában volt valamijét, ha valaki átruházza, akkor a jogszabálytervezet, sajnos, ezt a kedvezményt is egy lassú halálra ítéli. Odateszi tudniillik, feltételként, azt a fél mondatot, hogy a tíz éven túli értékesítésből adódó kedvezmény – itt kedvezményről beszél – csak akkor maradhat meg, ha a szerzés 1992. január 1-jét megelőzően történt. Eljutunk majd tehát egy idő után oda, hogy elfogynak az évek múlásával azok az ingatlanok, illetve ingók és vagyonértékű jogok, amelyeknek a szerzése tíz év előtti – ilyen körülmények között tehát fokozatosan ki fog halni azoknak a köre, amelyekre ez a kedvezmény vonatkozik.
Kormánypárti képviselőként úgy illene, hogy nagyon mély és nagy mérvű kritikával ne illessem ezt a jogszabályt, illetve ezt a tervezetet, mégis, meg kell mondanom, tisztelt Országgyűlés, hogy etikátlannak tartom ezt a megoldást – több okból is.
Az első az, hogy egy rókáról két bőrt akarunk lehúzni. Mire gondolok? Gondoljuk meg, hogy ha valaki ezen átruházás folytán – amely egy adókeletkeztető tényező –, megszerzi azt a valamit mint szerző fél, akkor illetéket köteles fizetni. Kérem szépen, ez rendben lévő dolognak tűnik: amióta világ a világ, azt gondolom, az ingatlan elidegenítéséhez mindig tartozott egy olyan magatartás az állam részéről, hogy egy kicsit tartotta a kezét. Rendben van. De akkor hogyan kerül a csizma az asztalra, hogy az elidegenítőt is megadóztatjuk? Mert, végül is, mind a kettő az államháztartás bevétele – ha most szigorúan pénzügyi jogi szempontból közelítjük meg a kérdést –, és egy pénzügyi jogi axióma az is, hogy az illetékre is, a vámra is, a jövedékre vonatkozóan is az adójogi jogszabályokat kell alkalmazni. Magyarul: az illeték is egy adótermészetű valami. Ilyen körülmények között tehát magyarul arról van szó, hogy a vevő megfizeti az illetéket, az eladó pedig adózik. Kérem, ne haragudjanak a profán hasonlatért: azt még csak értem, hogy amikor levegőt veszek, illetékelnem kell. De miért kell adóznom, amikor kifújom azt a levegőt? (Derültség. – Közbeszólások.) Majd azt a képviselő úr elmondja, hogy Ön hogy látja.
Továbbmenve: azért is etikátlannak tartom ezt a jogszabálytervezetet, mert lényegét tekintve a visszalépése vonatkozásában nem valóságos jövedelmet adóztat. Rögtön az első vagy a második passzusa úgy szól a jogszabálynak – nem akarok bakizni –, hogy a jövedelmet adóztatjuk. Kérem szépen, felteszem a kérdést, hogy tartalmát illetően jövedelemről van-e itt szó, vagy pedig csak egy látszólagos jövedelemről. Én azt állítom, hogy csak egy látszólagos jövedelemről, mégpedig azért, mert szerintem, ha nekem van egy vagyontárgyam – ingatlan, ingó vagy vagyonértékű jog – és ezt elidegenítem, igazából többletjövedelemhez, többletbevételhez nem jutottam, legfeljebb egyik vagyoni formációból a másik vagyoni formációba megy át a meglévő vagyonom. Ilyen körülmények között, álláspontom szerint, tarthatatlan az, hogy ezt a metamorfózist, ha úgy tetszik, megadóztatjuk.
Most akkor fölvetődik a kérdés: állandóan arról beszélünk, hogy a láthatatlan jövedelmeket adóztatni kell, azon kívül arra kell szorítani az állampolgárokat, hogy tisztességesen vallják be a jövedelmüket, tisztességesen adózzanak utána. Kérem, ha etikátlan egy jogszabály, akkor hogyan várom el, hogy megfelelő legyen a befizetési morál? Én azt gondolom, hogy a kettő között valamiféle ellentét van. Ahhoz, hogy ugyanolyan szigorúan járhassak el az adócsalókkal szemben, mint ahogy Amerikában teszik, azt gondolom, hogy egyfajta adóetikának, adókivetési etikának is kellene ehhez párosulni, mert csak a kettő együttesen képes arra, ha összhangban vannak, hogy valamilyen tisztességes eredményt el tudjunk érni.
Végül arról szeretnék még beszélni, hogy a piacgazdaságot áhítjuk. Megítélésem szerint a piacgazdaság egyik velejáró jelensége a teljesen szabad és korlátok nélküli ingatlanforgalom. Megkérdezem én, ilyen körülmények között, ha valakinek ezekkel a lehetőségekkel kell számolnia, amikor az ingatlanát elidegeníti, akkor vajon beszélhetünk-e arról, hogy az ingatlanforgalom teljesen szabad és teljesen korlátozásmentes legyen.
Régen, amikor ezt az adószabályt bevezették, akkor az is egy áhított cél volt, hogy a spekulációt kiszűrjük. Hát kérem szépen, tessék már egyszer végre tudomásul venni, hogy a piacgazdaság velejárója a spekuláció is! A jó és a rossz értelemben vett spekuláció egyaránt.
Ilyen körülmények között pedig megítélésem szerint ez a jogszabályi tervezet egy ellentétes irányú mozgást jelent, mint amelyik összhangban lenne a piacgazdaság felé való haladással és az annak kialakulásához szükséges jogszabályok megteremtésével. Nem akarom nagy nyilvánosság előtt mondani, mi a megoldás, vagy milyen megoldás is létezik, de felhívom a figyelmet arra, nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy a fiktív ügyletek sora fog napvilágot látni és alkalmazásra kerülni annak érdekében, hogy egy jobb kéz bal fül vakarással valahogy mégiscsak a polgárok kisasszézzák ezt a jogszabályi rendelkezést.
Úgy gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy helyénvalóbb lenne, ha egy olyan megoldást alkalmaznánk, amelyik nem kényszeríti a polgárokat ilyenre, és ugyanakkor pedig az állam is talán elérhetné azt, hogy ha kevesebbet is, de végül is valamit ebből a bevételből esetleg tudna kapni.
Én magam, bár se nem vagyok naiv, se nem vagyok idealista, mégis olyan módosító javaslatot terjesztettem elő, amelyik ennek az egész kérdéskörnek tokkal-vonóval való kihagyását javasolja a törvénytervezetből, mert úgy gondolom, nem lehetünk machiavellisták, mert adózni ugyan kell, de meg kell tudni választani azt a kérdéskört is, amelyikre vonatkozóan az adóztatást előírjuk. Ez pedig megítélésem szerint nem az.
Én tisztelettel azt kérem önöktől, szíveskedjenek támogatni ezt a módosító javaslatomat, amelyet maximális programnak tekintek. Ha pedig ennek nem látnák helyét, akkor szíveskedjenek a frakció részéről már előterjesztett másik módosító javaslatnak helyt adni, ami esetleg egy minimális programnak nevezhető, hogy ti. maradjon meg a jelenleg hatályos, ide vonatkozó szabályozás, mert sajnos nincs olyan rossz szabály, amelyiknél még rosszabb ne lenne. Köszönöm szépen. (Kis taps.)
