ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP) Köszönöm Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Az előbb azt hittem, hogy vissza kell lépni a felszólalásomtól, hiszen Zsigmond Attila és Mécs Imre megvédte már a képzőművészeket, feltalálókat, és gyönyörű szép módosító javaslatával találkoztam Bánffy György képviselőtársamnak is. Gondoltam, hogy talán felesleges is elmondanom az irodalom védelmében elkészített felszólalásomat.
Szabó Iván képviselőtársunk hát… indulatos fölszólalása után azonban úgy látom szükséges lesz fölolvasnom, amit elterveztem.
Talán emlékszünk még arra a kedves, mosolyt fakasztó elszólásra, ami itt a túlsó oldalról egyszer elhangzott egyik ügyvéd képviselőtársunktól, aki "Tisztelt Bíróság"-ként szólította meg a Parlamentet. Szeretném őt követni, és én is így megszólítani, s mindjárt védőügyvédnek fölcsapva kegyelmet kérni a magyar kultúrának, ezen belül – miután már csak ez maradt nekem – a magyar irodalomnak.
Nem lenne ilyen drámai a hangütésem, ha csupán a személyi jövedelemadó ide vonatkozó tételes elszámolási tervezete mutatkozna olyan tehernek, amely alatt alighanem végleg összeroppanhat a magyar alkotóművészet, de mindnyájan tudjuk: nyomasztanak itt egyéb súlyos gondok is. Ma már talán közismert, hogy például az író számára biztonságot jelentő könyvkiadás összeomlott, még előbb és még látványosabban a -terjesztés, folyóiratok szűnnek meg és lehetetlenülnek el, nehéz helyzetbe kerültek a színházak, s az sem mondható el, hogy a Televízióban egymást követnék az új magyar bemutatók. Vagyis összezsugorodott az író mozgási terepe, a kérdés most már az, vajon lesz-e jövőre egyáltalán bevallható jövedelme. Több száz új kis kiadó működik – mondhatná erre valaki. Igaz. Ám e kiadók nem a klasszikusokat, és nem is a valódi értéket teremtő kortársakat adják ki, hanem valamiféle vonal alatti irodalmat, hiszen vállalkozásukból ők hasznot remélnek. A nemzeti megújhodás programja nem erre tett ígéretet. Egyetlen mondatára utalok. Azt mondta, hogy: a forrásokat az államháztartási törvényben ezeknek a támogatására meg fogjuk teremteni.
Szólhatnék, de szóltak már előttem, a tudósok, képzőművészek és mások gondjairól, én mégis az irodalom nehéz helyzetéről beszélek, nemcsak azért, mert talán ezt ismerem jobban, de erre külön is biztatást kaptam ennek a céhnek a választott képviselőitől.
Ha igaz, hogy adórendszerünk korszerűsítő szakemberei lényegesen gyorsabban és kíméletlenebbül akarják piackomforttá tenni ezt az intézményt, mint azt a jelenlegi magyar gazdasági-társadalmi környezet lehetővé tenné, akkor különösen igaz ez a tudományos és művészeti alkotómunkából származó bevételek új elszámolási rendszerére, annak az egyszerű és ésszerű átalány-elszámolásnak a tervezett elvetésére, amely pedig egyáltalán nem tökéletes adórendszerünkben egy szép példája volt a nem-bürokratikus, hanem a valósághoz illeszkedő szabályozásnak.
Ha valamit igazítani kellene rajta, szerintem az emlegetett nehézségek és a nagyarányú infláció miatt –, éppen az alsó határ fölemelése lenneméltányos, mint ahogyan azt Bánffy György képviselőtársam javaslata is tartalmazza. Az alkotók társadalma persze megelégedne a korábbi módszer életbentartásával, akár annak alternatívaként való továbbélésével is. De az ellen együttesen és nagyon sokan tiltakoznak, hogy a számukra, pontosabban az értéket teremtő alkotásra nézve megalázónak és egyszersmind antipraktikusnak tartott tételes költségelszámolást ezen az érzékeny területen általánossá tegyék. Mindezt nem tevékenységük magasabbrendűsége okán kérik, bár a közös szellemi kincstárat gyarapító, alkotóképes agyvelő minden országban kivételesen megbecsülendő nemzeti vagyon, annak a működtetése pedig közös érdek.
Mégsem arról van szó, hogy a magyar alkotó értelmiség kivételezett kedvezményeket kérne. Az eddig életben volt elszámolási mód ugyanis – jól mondja Mécs Imre képviselőtársam – nem kedvezmény. Ezt sokan és számtalanszor bizonyították már, mégis makacsul fölbukkan újra meg újra ez a szó.
Kitérőként elmondom, olyan érvelés is elhangzott már, amint ezt kollégáimtól tudom, nem is akárkitől, hogy az írók csak ne kapálózzanak, ezt a kedvezményt (már megint kedvezmény!) ők az előző rendszerhez való lojalitásuk fejében kapták.
Ha nem félnék a plágium vádjától, azt mondanám erre: szamárság. Magam, aki az elmúlt másfél-két évtizedben – hol fegyverhordozóként, hol bajvívóként – részese lehettem sokféle irodalmi csatározásnak, talán hitelesen tanúskodhatok emellett.
De mindenki, aki csöppnyi figyelmet fordított a magyar írótársadalom szívós és permanens szabadságharcára, velem együtt emlékezhet például, hogy egy-egy közelgő írószövetségi közgyűlés előtt bizony a "helytartótanács sápadt volt és reszketni méltóztatott."
E kitérővel csupán arra szerettem volna figyelmeztetni, ne hozzunk be ilyesféle száraz tényekről folyó vitákba ingatag politikai szempontokat. Nézzük inkább a számokat. Vajon mekkora summáról van itt szó, hogy a pénzügyi kormányzat – tudomásom szerint a kulturális kormányzat ellenére is – keresztül akarja vinni akaratát? Megbízható kimutatások szerint 1990-ben a tudományos és művészeti alkotó munkából szerzett jövedelmek az állampolgárok jövedelmének mindössze 0,83%-át tették ki. Ha hozzáillesztek még két adatot, a helyzet tovább világosodhat. Ugyanebben az évben a Művészeti Alap 770 író tagjából 661-nek az éves jövedelme nem érte el a 200 ezer forintot, a további fele ennek alig tudott kimutatni írói jövedelmet. Vegyük még számításba, hogy a 16 éve egyfolytában – ha nem is az infláció mértékében, de mégiscsak – emelkedő írói jövedelmek ugyanebben az évben már 2 millió forinttal csökkentek.
Nem kell talán tovább bizonygatnom, hogy nem egy kiemelkedően dotált társadalmi csoport érdekében koptatom itt a szót.
Ellenérvet rengeteget hallunk. Ilyeneket példádul: kibővült a kör, ma már nem csupán írók, költők, irodalomtörténészek, festők és szobrászok élvezik az úgynevezett kedvezményt, hanem például szoftver-készítők és más megfoghatatlan szakma képviselői. Igaz lehet. De a magam részéről készséggel elismerem az ő értékteremtő tevékenységüket is, másfelől – senkit nem akarván megbántani – ők legalább alkupozícióban vannak, amikor honoráriumukat megállapítják, míg az író a kiadó által diktált tiszteletdíjért kénytelen átadni – mondjuk 2 éven át írt regényét, amelyért kap némi előleget, újabb 2 év múlva pedig egy igencsak összezsugorodott, inflálódott összeget a végelszámoláskor, ha kap egyáltalán. Ehhez a kiszolgáltatottsághoz jönne most a számlák gyűjtése.
Értem én, hogy igazodnunk kell az áhított európai normákhoz. De mindig csak a megnyomorításnak ezeket a csábító eszközeit kell átvennünk? S akkor, amikor a feltételek – mint erre többen rámutattak már – ehhez nem adottak? Nem részletezem, milyen anomáliákat tudok elképzelni, ha mondjuk egy komparatista irodalomtudós beállít számláival fröccsöntőkön és trafikosokon edződött adóhivatalnokhoz. Azt meg már nem is akarom elképzelni, hogyan rakosgatja el tárcájába a csobánkai buszjegyet Sánta Ferenc, vagy miként számolja el feketekávéját Mándy Iván.
Elkérgesedett lelkek világában – uraim – talán semmire nem lenne nagyobb szükség, mint a humánum, az irodalom és a valódi művészet lelket emelő és egymáshoz közelítő csodatevésére. Persze, az adószedő – akit magunk között nevezhetnénk mohó sapiensnek is – … (derültség) nehezen érti meg, hogy a művészetet nem rőffel mérik. Vagy nagy költőnkkel szólva: "iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger"? (Derültség.)
Nemrégiben vidéki rendezvényen Andrásfalvy Bertalan miniszter úr azt mondta: "művészet nélkül talán nem is érdemes élni". Úgy látszik, a Kormányban nem sokan osztják véleményét, pedig igazsága megdönthetetlen. Hadd egészítsem ki az ő szavait egy nagy klasszikus szavaival: "Nagy baj nem történik persze, ha nem íródik több szonett meg irodalomtörténeti tanulmány, csak éppen elgörbül a világ gyémánttengelye, ha nem íródik több vers!" Ne engedjük! Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
