SZŰRÖS MÁTYÁS, DR. (MSZP):
SZŰRÖS MÁTYÁS, DR. (MSZP):
SZŰRÖS MÁTYÁS, DR. (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Jogosan történelminek nevezhető eseményhez érkeztünk azzal, hogy június 16-án, még az egyezményes határidő lejárta előtt a szovjet csapatok utolsó egységei is távoztak Magyarországról. Az idegen haderő kivonásával újabb fontos lépés történik szuverenitásunk kiteljesedésének irányában. Mindezt a magyar társadalom már hosszú ideje óhajtotta és várta. Mohács óta ez az ország alig volt szabad és független.
A nyolcvanas évektől kezdve a magyar külpolitika próbálta fokozatosan lazítani a keleti függőség béklyóit, tágítani mozgásterünk korlátait.
Ez megnyilvánult a Nyugattal való gazdasági együttműködés látványos kibontakozásában is. A kötöttségektől való végleges megszabaduláshoz azonban ez sem lett volna elegendő. Mindenképpen szükség volt arra a szovjetunióbeli fordulatra, amelyet a reformerők, Mihail Gorbacsov és Edvard Sevarnadze vezetésével elsősorban a külpolitikában megvalósítottak. Történelmi érdemük, hogy felismerték és megértették: Közép- és Kelet-Európa népeinek szabadon kell rendelkezniük saját sorsuk felett. Képesek voltak arra a nagy elhatározásra is, hogy szakítsanak a múlttal, túllépjenek a birodalmi szemléleten, s ezáltal új korszakot nyissanak a térségbeli országokkal való együttműködés terén. Így születhetett meg, nem sokkal a szabad választások előtt, a csapatkivonásról szóló magyar-szovjet megállapodás.
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar társadalom többségének helyeslésével találkozott és találkozik az a törekvés, hogy lazítsuk, illetve szüntessük meg hazánk korábbi túlzott keleti függőségét. Közvéleményünk kevés kérdésben egységes annyira, mint abban, hogy igyekezzünk Magyarországot közelebb vinni a földrészünk fejlődési gócpontját jelentő Nyugat-Európához. A mind átfogóbb integrálódás, nemzetköziesedés a részvevőktől azonban a nemzeti szuverenitás ésszerű és korszerű felfogását követeli meg, hiszen a kölcsönös függés világában élünk. Ha mi is csatlakozni kívánunk az európai nemzetek eme közösségéhez, akkor ez ránk ugyanúgy érvényes kell, hogy legyen.
Különös felelősség hárul ezért minden politikai tényezőre, hogy a múltbéli egyoldalúságok felszámolását ne követhessék újabbak. Meg kell tanulnunk egy új külpolitizálást. A Kormánynak azt, hogy nem egyeduralkodó, az ellenzéknek pedig azt, hogy politikai céljai követése során is messzemenően figyelemmel kell lennie nemzeti érdekeinkre.
Június 16-a, e nevezetes nap jelképesen új fejezetet nyithat a magyar-szovjet kapcsolatokban is. A szovjet katonai jelenlét megszűnése kétoldalú viszonyunkat politikai, lélektani szempontból egyaránt megtisztíthatja, tehermentesítheti. Jóllehet a függés, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás évtizedeit nem lehet egyik napról a másikra elfeledni, meg nem történtté tenni, mégis kár lenne csak a múlton merengeni. A tanulságok levonására természetesen szükség van, de előre tekintve. Abból kell kiindulnunk, hogy a Szovjetunió Európa fontos része volt, ma is az, és az lesz a jövőben is. A hozzá fűződő jó viszony alapvető számunkra.
Hadd idézzem ezzel összefüggésben két eltérő indíttatású történelmi személyiség véleményét. Szekfű Gyula történész, a II. világháború utáni első moszkvai nagykövetünk 1948-ban így nyilatkozott: "Az új helyzetben nekünk teljes őszinteséggel kell együttműködnünk a Szovjetunióval. És ha ez így történik mindkét részről, akkor állami fennállásunk, függetlenségünk, anyagi felvirágzásunk jobban lesz biztosítva, mint a középkor óta bármikor." Akkor ez nem így történt, de szavai ma s még inkább a jövőben valóra válhatnak.
A másik személyiség pedig Nagy Imre, aki az 1957. szeptember 2-i kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint többek között ezt mondta: "Én a Szovjetunió és népeinek őszinte barátja vagyok és maradok. Meggyőződésem, hogy Magyarország jövője a szovjet és a magyar nép őszinte barátságán nyugszik a legbiztosabb alapokon." Ez az ember, mártír miniszterelnökünk mekkora lelkierő és politikai bölcsesség birtokában volt, amikor e szavakat kimondta, világosan különbséget téve a népek és a mindenkori politikai kurzusok között. Pedig ha valakinek, neki lett volna oka haragra.
Egy kis nép számára az igazi erőt a nemzeti önérzet megtartása mellett a bölcs alkalmazkodás jelenti. A Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainkat a jövőben az egyenjogúságra, a kölcsönös előnyökre alapozva kell fejlesztenünk. Nem szabad, hogy indulatoktól, előítéletektől vezettetve járjunk el. Magyarország jelenlegi és távlatos érdekeiből kiindulva kell együttműködésünket építenünk a Szovjetunióval és az egyes tagköztársaságokkal. Nagyon fontos, hogy ne romboljunk, hanem építkezzünk. Gyarapítsuk tovább a meglevő gazdag szellemi, tudományos, kulturális és gazdasági kapcsolatokat. Ne hagyjuk, hogy veszendőbe menjen mindaz – kultúra, országismeret, nyelvtudás, személyes kontaktus –, ami értékként országainkban kölcsönösen jelen van. Valamennyi politikai tényező, társadalmi erő felelőssége ezért, hogy új alapokon segítse a szellemi érintkezés, az együttműködés továbbfejlődését.
A szovjet csapatok magyarországi tartózkodása nyomán keletkezett anyagi, környezeti károk helyrehozatalához, a lelki sebek gyógyulásához hosszabb időre van szükség. Talán a régen várt pillanat nagyszerűsége és emelkedettsége segít majd abban, hogy lehetőleg mihamarabb eljussunk idáig.
Látjuk, belátjuk, hogy a katonák, akik most végleg hazatérnek, nem önszántukból jöttek ide. Mint ahogy a kivonulásról szóló döntést meghozó vezetőik sem tehetők felelőssé elődeik tetteiért. Ez a Szovjetunió nem azonos az 56-os, a 68-as Szovjetunióval. Június 16-án a csapatkivonás lényegében tehát befejeződött. Két hét múlva a hírek szerint megszólalnak majd a harangok is. Örülni fogunk, sokan talán túláradóan is. (Derültség a jobb oldal közepén.) De bizonyára kevesen élnek azok közül, akik emlékeznek. Harangzúgás búcsúztatta a Don-kanyarhoz vonuló magyar honvédeket is. A mértéktartó ünneplésre int az a körülmény is, hogy miként a szovjet csapatok bejövetele, úgy távozásuk sem csak a mi elhatározásunkon múlott. A történelem nagy kelet-közép-európai színjátékában mi szereplők, és nem rendezők voltunk. A tényezők és az események drámai, nagy íve Jaltától Máltáig terjed.
1945-ben a szovjet csapatok a háborúban megfáradt magyar népnek a felszabadulást, de főleg a békét s a demokrácia újraéledésének reményét (zúgás) hozták. Az események – tudjuk – más irányt vettek, ám akkori reményeink másként, más körülmények között újra időszerűek.
Ennek jegyében, tisztelt Országgyűlés, nemzeti méltóságunkhoz, tartásunkhoz azt érezném illőnek, ha a most a távozóknak jelképesen csak annyit mondanánk: Béke veletek! Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
