BETHLEN ISTVÁN (MDF)
BETHLEN ISTVÁN (MDF)
BETHLEN ISTVÁN (MDF) Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy igen jelentős törvényjavaslat fekszik a tisztelt Ház asztalán, és azt hiszem, azt is túlzás nélkül állíthatom, hogy kevés törvényre várt az ország lakossága, a közvélemény ennyire, mint erre a törvényre. Annál sajnálatosabb az a tény, hogy a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint a kárpótlási törvény körüli lényegében fölösleges viták a gazdasági törvényalkotást hónapokkal visszavetették, így ez az annyira fontos törvényjavaslat is csak hónapos késéssel kerülhet a Ház asztalára. (Kis taps balról.) Köszönöm a tapsot, egyetértésnek foghatom föl.
Hölgyeim és Uraim! Miért vár az ország közvéleménye ennyire erre a törvényre? Azt hiszem, ebben a Házban nem ül senki, aki különböző útjai során ne tapasztalta volna azt, hogy minden gyűlésen, minden szakmai értekezleten, minden szemináriumon, minden nemzetközi tárgyalásnál fölmerül a kérdés, hogy a magyar gazdaság mennyire nincs ellátva megfelelő mértékben hitellel!
Az ország közvéleménye azt várja ettől a törvénytől, hogy ezt a kérdést meg fogja oldani. És joggal is várhatja, mert hiszen azt nagyon jól tudjuk, hogy hitelek nélkül nincs gazdasági fellendülés, amely pedig úgy a Kormánynak, mint a Háznak, mind az egész országnak központi témája és törekvése.
A hitel az az olaj, amely nélkül a gazdaság gépezete nem működhet megfelelően, illetőleg csak, ha nincs megfelelő mértékben, döcögve, akadozva. Ezzel már le is írtam, Hölgyeim és Uraim, a magyar gazdaság jelenlegi állapotát. Döcögve, akadozva halad a magyar gazdaság. Na, ez természetesen nem a Kormány és a demokratikusan választott Parlament hibája, hanem annak a 45 évnek az öröksége, amely hál'Istennek elmúlt, és olyan gyászosan kimúlt, és amely a bankrendszert is megfosztotta eredeti, igazi funkciójától, és a pártállam, a mindenható pártállam parancs-végrehajtójává degradálta.
Hiába voltak Magyarországon kitűnő bankszakemberek, hiába szerettek vona a magyar bankok nemzetközi téren is tevékenykedni, erre nem volt lehetőségük. Még az annyit hangoztatott és dícsért 87-88-as bankreform sem engedte ezt meg, illetőleg a újjáalakított kereskedelmi bankokat olyan örökséggel látta el, amelynek terhei alatt ezek még ma is görnyednek, és csak igen-igen nehezen tudják viselni. A legnagyobb probléma a már említett connected lending problémája, az, hogy tulajdonképpen a tulajdonos és az üzletpartner sokszor azonos, illetőleg egymás között tudják a feltételeket olyan formában megtárgyalni, ami egy normál bankrendszerben nem lenne lehetséges.
Hölgyeim és Uraim! Az ország azt várja ettől a törvényjavaslattól – joggal vagy okkal, arra majd kitérek –, hogy 160 évvel gróf Széchenyi István oly alapvető munkájának megjelenése után a Kormány és a Ház – a hitel központi jelentőségét a magyar gazdaságban felismervén – garantálja a kedvezőbb feltételű hitelek magyar gazdaságba való beáramlását. Sajnos, Hölgyeim és Uraim, a szakemberek közöttünk nagyon jól tudják, hogy a magyar közvéleményt ebben a várakozásában némileg csalódásra kell késztessük. Ez a törvény ezt ugyanis nem teheti meg, illetőleg csak részben. Egy még oly tökéletes pénzintézeti törvény sem tudná megoldani az égető hitelproblémát. Egész más feladat áll e törvény előtt. Ugyanis a látszólag a pénzintézeti szektornál jelentkező problémák döntő részét a gazdaság jelenlegi általános problémái adják, továbbá a pénz- és tőkepiaci intézményrendszer fejletlensége. A pénzintézetek nem lesznek és nem is lehetnek képesek egyik napról a másikra a fejlett piacgazdaságban szokásos módon működni, teljesen eltérően a gazdaság többi partnerétől. Azoknak is meg kell tenni ezeket a lépéseket, és el kell indulniuk ezen az úton, és csak közösen lehet elérni európai vagy akár világnívót. Ugyancsak széles körű és sajnos szintén megalapozatlan elvárás az, hogy most a törvény után egyszerre a bankok egyrészt helyesen próbáljanak magas kamatokat fizetni a betétekre, de ugyanakkor biztosítsanak a gazdaság számára kedvező, tehát alacsony kamatú kölcsönöket. Az is túlmenő elvárás ezzel a törvénynyel szemben, ha azt hisszük, hogy most már el tudjuk érni azt, hogy a tőkével nem rendelkező vállalkozók hitelképessé legyenek a magyar bankrendszerben. Igen sokat tudunk tenni mégiscsak ezzel a banktörvénnyel, mert ha megfelelő fantáziával rendelkezve, megfelelően liberalizálván a magyar bankrendszert a jelenlegi körülmények között lehetőleg eléggé elvisszük az európai általános nívó irányába, és ha tudatosan, nem félvén a nyugati bankoktól, azok tőkéjétől, tudásától és menedzseri képességeitől, akkor igenis meg tudjuk teremteni azt a szituációt Magyarországon, hogy ez a zárt rendszer most már végre feltöressék, és Magyarországon végre valóban egy piaci alapokon működő, versenyrendszerű bankrendszer kialakuljon. Ez lehet és csak ez lehet az előttünk lévő törvényjavaslat célja. A törvényjavaslat, hölgyeim és uraim, véleményünk szerint jól tükrözi a szociális piacgazdaság – melynek programját mind az MDF, mind a többi kormánypárt, mind a Kormány, ezt történelmi sorrendben mondom – zászlajára írt alapvető problémáját. Egyrészt piacgazdaságot akarunk a bankrendszerben is, versenyrendszert, ugyanakkor azonban – és ez a szociális piacgazdaság megkülönböztetője a korlátlan, szabad piacgazdaságtól – össznemzeti érdekeket is figyelembe akarunk venni, ezeknek figyelembevételét a Kormánynak kell garantálnia még a bankrendszeren belül is. A piaci verseny valóságát csak az állam tudja, hölgyeim és uraim, garantálni, és nagyon jól tudjuk mindnyájan, akik valaha foglalkoztunk egy kicsit gazdaságtörténettel, hogy az állam által nem korlátozott, korlátok közé nem helyezett piac és annak versenye csak monopóliumokhoz vezet. A monopóliumok kialakulása elég másodlagos kérdés, hogy egy szocialista monopóliummal van dolgunk vagy pedig egy kapitalista monopóliummal, egyiket sem akarjuk, és egyikből sem kérünk. Tehát Szkülla és Kharübdisz közt kell ebben az esetben is hajózni és megtalálni a megfelelő utat, liberalizálni, amennyire csak lehet, hogy elérjük a nemzetközi, az európai, a világnívót. Ugyanakkor igenis szükséges össznemzeti, társadalmi szempontot figyelembe venni. Ezzel kapcsolatban, hölgyeim és uraim, az általános vita, főleg a részletes vita folyamán nagyon-nagyon sok mindenről beszélhetünk és kell is, hogy beszéljünk egymással.
Itt csak néhány kérdésre szeretnék kitérni, amelyek legelsősorban – hogy egy divatos kifejezést használjak – a törvényjavaslat filozófiáját érintik. Az első ilyen, amit a miniszter asszony már említett, a tulajdonosok egyenlő elbírálása. Helyes-e az, hogy amikor a törvényjavaslat előírja azt hogy 28%-os tulajdonlást senki, egy bank esetében nem léphet át, akkor az államnak ezt megengedhetjük. Nos, remélem, hogy ebben a Házban és az ország közvéleményében engem senki nem fog azzal vádolni, hogy bankellenes lennék. Egy nagy nemzetközi banknak voltam vezető igazgatója hazámba való visszatérésem előtt, és azt hiszem, senki nem fog engem valójában azzal vádolni, hogy külfölditőke-ellenes lennék és etatisztikus lennék gondolkodásmódomban, tehát az államot helyezném minden fölé.
Hölgyeim és Uraim, az adott helyzetben értsük meg, Magyarországon egy teljesen különleges helyzet alakult ki. Az állam nemcsak mint állam jelenik meg, mint tulajdonos, hanem az állami vállalatokon keresztül, a régi szervezettségű szövetkezeteken keresztül is, tehát itt is van lehetőség lebontani az állami tulajdonlás arányát. Ezen túlmenően meggyőződésem, hölgyeim és uraim – ezt mutatják a nemzetközi példák is, nézzék meg a bécsi börzét vagy bármelyik börzét –, ha mi ma minden nyakló nélkül privatizálnánk, akkor a magyar bankok részvényei mélyen áron alul, igazi értéken alul kelnének el. Erre nagyon sokan, a korlátlan liberalizmus követői azt felelik: igen, a piaci ár mindig a helyes ár, tehát ha ezen az áron kel el, az nagyon jó. Nem az a lényeg, hogy mennyit vesz be ez vagy az a bank vagy a magyar állam, a lényeg a privatizáció ténye. Nos, Hölgyeim és Uraim, ez nem így van. Minden magánvállalkozás nyugaton is arra törekszik, hogy először is megteremtse a saját piacát, ezt a piacot kiépítse, ápolja, hogy termékeit a számára kedvezőbb áron tudja eladni. Ha mi ma nyakló nélkül privatizálnánk, elfogadván a nagyon-nagyon szűk, tulajdonképpen bécsi – ezen túl jelen pillanatban nem nagyon megy – magyar bankok piacát, azt hiszem, a szakemberek nagyon jól tudják, hogy mi volt például a pénteki kurzuson a Hitelbankra, az OKHB-ra vagy a Budapest Bankra, jobb, ha nem ismétlem meg az ország nyilvánossága előtt. A következménye az lenne, hogy nagyon komoly gazdasági erőt, értéket képviselő bankokat mélyen áron alul adnánk el. Ez nem lehet össznemzeti érdek, ezért szociális piacgazdaság, ezért legyen igenis az államnak az átalakulás során jelentős szerepe, hogy azt elérje, amit az előbb mondtam: piacalakítás, piackiépítés, piacápolás és ezen keresztül egy magasabb ár, az igazi értékhez jobban közelítő ár. A következő kritikus pont, hölgyeim és uraim, a bankfelügyelet kérdése.
Ezzel természetesen szorosan összefügg a betétek garanciájának a kérdése. Itt is aszerint, hogy a szociális piacgazdaság alapján állunk, vagy pedig a kötetlen, úgynevezett szabad piacgazdaság alapján, más és más lesz természetesen a válasz. Hadd utaljak arra, hogy mint ahogyan például a szomszédos Ausztriában négy és fél évtizeden keresztül remek eredményekkel dolgozott az a két legnagyobb bank, a Creditanstalt Bankverein és a Landesbank, amelynél most kezdik a privatizálást, tehát tulajdonképpen mostanáig állami többségben volt az osztrák állam birtokában, tehát nem az dönt egy bank eredményes vagy eredménytelen működésében végső soron, hogy ki a tulajdonos, hanem az, hogyan él ezekkel a tulajdonosi jogokkal, milyen jó menedzsmentje van, milyen jó üzletpolitikája van, és a többi, és a többi. Ugyanúgy ebben a kérdésben is nem az dönt, Hölgyeim és Uraim, hogy milyen mértékben szól bele az állam a bankfelügyeleten belül a bankok tevékenységébe, hanem az, hogy milyen minőségű a bankfelügyelet.
Az amerikai példára hivatkozunk, Hölgyeim és Uraim. Aki valaha járt Amerikában, tudja, hogy milyen kemény az amerikai bankfelügyelet. Éppen akkor tanítottam az Egyesült Államokban, amikor az úgynevezett and crisis tehát a takarék- és kölcsönpénztárak krízise a tetőfokára hágott, amiről először azt mondták, hogy ez egy kis, jelentéktelen probléma, tízmilliárd dollár, utána azt mondták, hogy húszmilliárd, aztán rájöttek, hogy több mint százmilliárd dollár. Ma már nem is tudjuk, hogy hol lesz ennek vége. Nos, ez a probléma létrejöhetett az Egyesült Államokban azt mutatván, hogy jobb lett volna egy sokkal erősebb bankfelügyelet. Nekem ne mondja senki azt, amit Milton Friedemann és tanítványai, a Chicago-boyok mondanak, hogy az and crisis annak a következménye, hogy garancia van, hogy az Egyesült Államokban százezer dollárig minden betétet az állam garantál. Nem! Annak a következménye, hogy az amerikai törvényalkotó elfelejtette azt megtenni, amit ez a törvényjavaslat részben már megtesz, és amit majd nekünk meg kell tenni a csatlakozó törvényekkel, hogy komoly különbséget tegyünk az általános kereskedelmi bankok tevékenysége és az úgynevezett speciális intézetek között. Az and crisis nem volt semmi más, hölgyeim és uraim, mint az, hogy nem megfelelő menedzsmenttel, nem megfelelő tapasztalattal rendelkező bankvezetők azt hitték, hogy olyan operációkra képesek, mint komoly, nagy kereskedelmi bankok. Ne tévesszük össze ebben sem az okot az okozattal, és ne fogadjunk el látszólagos érveket valós érveknek.
Nagyon fontos, alapvető kérdés, Hölgyeim és Uraim, minden jogállamban, minden piacgazdaságban, a lakossági betétek garantálása. Azt hiszem, hogy ezen a téren az előttünk fekvő törvényjavaslat a jó úton halad.
A következő kérdés, amiről érdemes beszélni és amiről azt hiszem, még részleteiben fogunk beszélni, itt csak nagyon röviden szeretném megemlíteni: szerencsésnek tartom a bankfelügyelet megoldását, ahol a törvényjavaslat értelmében valóban az érdekeltek, tehát az állam, a Pénzügyminisztérium, a Magyar Nemzeti Bank, a bankok és szakemberek, független szakemberek ülnek együtt és döntenek azokról a miniszterasszony által már említett nagyon fontos banki mutatókról, amelyek a bankrendszer átalakításánál döntő szerepet játszanak, különösen abból a szempontból, hogy ezekkel a banki mutatókkal egyre inkább el kell, hogy érjük az európai nívót.
Hölgyeim és Uraim! Szeretném összegezni az általam elmondottakat. Nagyon-nagyon fontos törvényjavaslat fekszik előttünk, egy olyan törvényjavaslat, amely egy nagyon-nagyon technikai kérdésről beszél ugyan, de a magyar gazdaság fellendülése szempontjából központi jelentőségű. Nincs olyan törvényjavaslat, amelyet ne lehetne javítani. A Magyar Demokrata Fórum – nem mint szavazógépezet, hanem mint gondolkodó emberek pártja – természetesen minden jobbító szándékú és megalapozott javaslatot úgy fog tekinteni, hogy az az összcélnak megfelel-e. Mégpedig annak, hogy egyrészt magyar bankrendszert európai nívóra vezessünk, másrészt a lakosságnak végre azt tudjuk biztosítani, amit joggal megkövetel egy bankrendszertől. Erre készek vagyunk, de nagyon-nagyon kérjük, hogy most szakmai szempontok álljanak a középpontban. Itt össznemzeti érdekről van szó. Nagyon jól tudjuk, hogy egy működő pénzintézeti bankrendszer nélkül gazdasági fellendülés nem lehet. Ez mindnyájunk érdeke, össznemzeti érdek. Nagyon-nagyon kérjük tehát, hogy hozzák elő – mindazok, akik úgy érzik, hogy jobbítani tudnak ezen a törvényjavaslaton – elképzeléseiket, vitassuk ezeket meg. Kérjük, hogy szakmai szempontok és semmi más ne vezesse tanácskozásainkat. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
