KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF)
KIS GYULA JÓZSEF, DR. (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A nyári szünet előtt hosszas csatározást folytatott bizottságunk, hogy ezeket a kérdéseket még akkor napirendjére tűzze a Ház. Meg kell mondanom, örülök, hogy erre most kerül sor, egy pihent képviselőházban, hiszen ezek a kérdések olyanok, amelyek a legalapvetőbben érintik társadalompolitikánkat, döntően meghatározzák a nemzeti jövedelem megosztását az egyes rétegek, az egyes csoportok között; olyan filozófiai kérdéseket vetnek föl, mint az, hogy mennyit kell egy társadalomnak áldoznia jövőjére, illetve mennyit erkölcsi kötelezettségeire, meddig mehet ebben az áldozatvállalásban, hogyha egyúttal gazdasági növekedést kíván elindítani – és főleg: miből tudja ezt megtenni. Nemzeti jövedelmünk azon hányada, amely tulajdonképpen rendelkezésünkre áll, abszolút értékben rendkívül csekély. Az Egyesült Államok csak az egészségügy működtetésére 2600 dollárt fordít évente állampolgáronként. Ez azt jelenti, hogyha a magyar nemzeti jövedelmet teljes egészében erre tudnánk fordítani – tehát nem ennénk, nem innánk, nem világítanánk, nem lenne sajtó, posta, rádió, televízió, rendőrség, hivatali ügyintézés … (közbeszólás a bal oldalról: És MDF) …bíróságok, semmi nem lenne, és mindent erre fordítanánk –, akkor lenne olyan helyzetben a magyar egészségügy, mint amiből az Egyesül Államok egészségügye indít.
Nálunk ez az összeg 137 dollár – rendkívüli kevés. Ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy a nemzeti jövedelmünk teljes összegéből mennyi marad ilyen hosszú távú célokra, hogyha levonjuk azt a 100 tonna aranyat évente, amit adósságtörlesztésre kell fizetnünk, hogy utána importálhassunk, hogyha levonjuk azokat a kötelezettségeket, amik ránk maradtak – lásd: Bős–Nagymaros és számtalan egyéb –, akkor bizony, igen nehéz a Ház helyzete, amikor a társadalom biztonságérzetét igyekszik megteremteni. Mert mit jelent a társadalombiztosítás? Semmi mást, mint egy alapvető emberi igény kielégítését, azt, hogy biztonságban érezzem magam. Az embernek ez olyan ősi ösztöne, hogy a mamut füstölésétől kezdve mindig gondolt arra, mi lesz, ha jön a tél, mi lesz, ha én nem tudok vadászni, mert lesántulok, megbetegszem, és mi lesz velem, hogyha megöregszem, és nem tudom megkeresni a betevő falatot. A háromgenerációs nagycsaládok automatikusan oldották meg ezt a kérdést, mert gondoskodtak a nemzedék felneveléséről, de gondoskodtak a kiöregedett nemzedék életben tartásáról, ellátásáról is. A magántulajdon biztosította az állampolgárokat arról, hogy akármi történik velük, a magántulajdonuk révén – ha eladnak egy tehenet, vagy eladnak egy hold földet – meg tudják fizetni a műtétjüket: hogyha időben és jó későn íratják át az utódaikra a tulajdont, akkor biztos el fogják tartani őket.
Mindezt azok a rétegek, amelyeknek erre egyszerűen nem volt anyagi lehetőségük – tehát elsősorban a munkás és az alacsony jövedelmű rétegek –, oly módon próbálták áthidalni, hogy a családnál nagyobb közösségekbe tömörültek, kockázatkezelő közösségekbe, pénztárakat, önsegélyező egyesületeket, nyugdíjegyleteket hoztak létre, megosztva azt a kockázatot, ami mindannyiunkat fenyeget. Ezekből az önsegélyező egyesületekből a háború előtti időkre, évekre kialakult egy kitűnően működő társadalombiztosítási rendszer. Az országnak ugyan csak 43%-a volt biztosítva, de hiszen a magántulajdon miatt nem is volt szükség egy teljes körű, az állampolgárok mindegyikére kiterjedő biztosításra, és ez a 43% elég volt arra, hogy ne csak a kifizetéseket teljesítsék, hanem spórolni, tartalékolni tudjanak, vagyont gyűjtsenek. Ezeknek a biztosítóknak a kórházaikon, szeretetotthonaikon kívül ingatlanaik, bérházaik, bankjaik, jövedelmező tulajdonuk volt, amiből a bevételt arra tudták fordítani, hogy például 3 és fél % legyen a biztosítási díj, hiszen a tulajdon hozadéka hozzájárult ehhez.
Hallottuk, hogy 53%, és azt is halljuk, hogy ez az 53% milyen kevés. Relatíve valóban magas, bár Olaszországban például 56, szóval nem abszolút magas szám, de relatíve mégis magas, és különösen magas akkor, amikor új vállalkozásokat akarunk indítani, élénkíteni, az elsődleges tőkefelhalmozást próbáljuk elősegíteni, mert akkor minden kifizetett százalék terheli az árut, hiszen megjelenik kölcsönként annak árában, rontja a piaci esélyeket, és csökkenti a hasznot. Mégis ez az 53%, ugye, arra elég csupán, hogy úgy, ahogy eddig, lehetővé tegye a társadalombiztosítás működését. De ez az úgy, ahogy és eddig azt jelenti, hogy holnap már nem teszi lehetővé. Olyan szerencsétlenül alakult népességünk, egyre kevesebb lesz az aktív korú, tehát dolgozó, és egyre több lesz a nyugdíjas, a betegségek úgy tizedelnek, hogy valóban Európában a legkisebb az esélyünk a túlélésre, az életben maradásra, és az egészségügyi költségek a világon évente 30-50%-kal növekednek, egyszerűen a tudomány fejlődése következtében. Erre ez nem elég. S ezért kell átalakítani a társadalombiztosítást. Nem azért, mert mindenáron meg akarjuk változtatni azt, ami van.
De ez az átalakítás igen nehéz, mert közben működnie kell. Úgy kell átalakítani, hogy egy hónapban sem maradhat ki a nyugdíj, egyetlenegy napra sem maradhat a kórház gyógyszer, orvos, fűtés és minden nélkül, ami kell a működéséhez. Akkor viszont mit csináljunk?
Mindenképpen tovább kell lépni azon az elképzelésen, amit 1950-ben úgy fogalmaztak meg, hogy az állam majd átveszi a gondoskodást az állampolgárok felett. Azt a biztosítói vagyont, amit összegyűjtöttek a befizetésekből, államosítja, a magántulajdont államosítja, és mindezek a fedezetek az állam tulajdonába kerülve elegendőek lesznek arra, hogy oly módon gondoskodjék az állam minden polgáráról, hogy nincs szükség ezekre a magántulajdoni biztosítói és egyéb formákra. Ez nem vált be. Egy ilyen nagy rendszer csak addig tud működni, amíg tartalékai vannak; ezek a tartalékok azonban kimerültek. Elfolyt nemcsak az, amit elődeink megtakarítottak, és az állam átvett tőlük; elfolytak a befizetések is, egy közös nagy kalapba, a költségvetésbe, az államháztartásba kerültek, és miután az a rendszer, az a modell nem volt gazdaságilag életképes, egyre kevesebb jutott, a maradék maradéka jutott erre a területre, tönkrement az egészségügyi infrastruktúra, egyre inkább csökkent a nyugdíjak értéke az infláció következtében, tehát egyre kevesebb maradt, és egyre nehezebb körülmények közé került a társadalombiztosítás.
Tehát ha egyszer az állam nem bizonyult jó gyámnak, rosszul bánt a gyámolítottjai pénzével, akkor valaki másnak kell ezt a pénzt, ezt a megtakarítást, ezeket a befizetéseket adni, mert hiszen gazda nélkül elbitangol a jószág. Egy ilyen gazda lenne a társadalombiztosítás önkormányzata, amelyik a lakosságot, a befizetőket valamilyen módon megtestesítve tulajdonosként kezelné ezeket a befizetéseket. Tehát a legelső és a legfontosabb feladat, hogy ténylegesen leválasztódjék a költségvetéstől a társadalombiztosítás tulajdona. Fontos ez azért is, mert a társadalombiztosítási tulajdont hosszú, 20-25-50 éves célokra kell használni, míg a költségvetés évente változik. Hogyha egyszer én egy biztosítottal szerződést kötöttem, és belépett a biztosítóba, akkor az első befizetett forintjával egy szerződést kötött, amit én nem tudok évente megváltoztatni egyoldalúan, mert akkor tisztességtelen vagyok. Tehát csak egy különálló és az évente változó költségvetéstől és a négy-öt évente változó kormányoktól független, a társadalomnak egy önmaga képviselőiből létrehozott testületére lehet rábízni ezt a vagyont. Ha van tulajdonos, akkor elképzelhető, hogy hatékonyabb lesz a működés.
Ennek a társadalombiztosítási önkormányzatnak a megválasztásáról azonban külön törvény intézkedik majd; ezután kerül sor ennek a vitájára, ezért ebbe nem kívánok belemenni. Inkább a most napirenden lévő témának azokra az elvi, politikai, koncepcionális törésvonalaira szeretném felhívni képviselőtársaim figyelmét, amelyek a különböző variánsok végtelen sok lehetősége között meg kell, hogy határozzák elképzeléseinket.
Alapvetően tehát arról van szó, hogy a biztosítás semmi mást nem jelent, mint egy közös megtakarítási formát, egy közös alap képzését arra a célra, hogyha valakinek szüksége van rá, mert megbetegedett, megrokkant vagy idős korú lett, akkor biztosítsa a létét. Ez a világon nagyon sokféleképpen megoldott – de általában megoldott –, és alapvetően két szélső lehetséges megoldás van.
Az egyik a tisztán biztosítási elv, ami azt jelenti, hogy amit én életem során befizetek, azt tőkeként kezeli a biztosító, mint egy bank, és ennek a kamatait kapom én meg, úgy elosztva, hogy körülbelül a várható életkoromra statisztikailag elegendő legyen. Tehát itt kizárólag attól függ a hozzájutásom, hogy mennyit fizettem.
A másik szélső érték, szélső pont a szolidaritási elv, tehát az arányos közteherviselés elvén alapszik, és azt jelenti, hogy én annyit fizetek be, amennyiben a társadalom megegyezik, és ezt törvényben szabályozza, és ez keresetarányos; viszont úgy részesedik ezekből, ahogy rászorul.
Ezt a két szélső elvet mint lehetőséget nagyon sok módon lehet közelíteni, és nagyon sok módon lehet elegyíteni. De hogy hol húzódik meg a szolidaritás, és honnan kezdődik a tisztán biztosítás – ez az a vitatott kérdés, ami a variációkban végighúzódik. Tehát erre kell elsősorban figyelnünk, és ez alapvetően politikai döntést igénylő, ha tetszik, filozófiai, erkölcsi döntést igénylő kérdés, amit minden képviselőnknek meg kell tennie. És ezek után lehet válogatni a variációk között.
Ahogy mi látjuk: a biztosítást két ágra kellene választani, alapvetően egy egészségbiztosító és egy nyugdíjbiztosító ágra.
A kettő alapvetően más elveket kell, hogy tükrözzön. Más a szolgáltatás az egészségügyön keresztül és más a nyugdíj kifizetése a postán keresztül. Más önkormányzatot is igényel, de alapvetően mások az elvei. Az egészségbiztosítás csak a teljes körű szolidaritás elvén működhet. Ez azt jelenti, hogy keresetarányosan fizetem a biztosítási díjamat, de esélyegyenlőséget kell, hogy kapjak, függetlenül attól, hogy mennyit fizettem akkor, amikor rászorulok az egészségügyi ellátásra. Minden biztosított egyenlő jogú, az ő kártyája, akármennyit fizetett vagy nem fizetett, mert nem kereső családtag, ugyanannyit kell, hogy érjen, s ez a teljes szolidaritás elvének az érvényesülése. Ezt az egészségbiztosítási ágban így képzeljük. Az, hogy ezzel a kártyával hogyan válasszon orvost, szabadon, mennyire szabadon, hogyan válasszon intézményt, kórházat, s a kórház, az orvos ezáltal abban érdekelt, hogy a beteget végre kiszolgálja, és ne kiszolgáltatottjának tekintse, és ez mennyiben szünteti meg a paraszolvenciát, mennyiben eredményez megtakarításokat, mert hatékonyabban működik egy érdekelt egészségügy, mint egy érdektelen, arról most ne beszéljünk. Várjuk, hogy ezt a költségárrobbanást, ami az egészségügyben várható, nem kell követnünk, tehát alig növekvő költségekkel éppen a hatékonyság miatt meg tudjuk oldani.
A nyugdíjaknál egészen más a helyzet. Ketté kell választani a már nyugdíjasokat, a mai nyugdíjasokat és a holnapi nyugdíjasokat. A mai nyugdíjasok egyszer már egy társadalmi szerződést kötöttek, ők már befizették a járulékaikat, az ő egykori biztosítójuk vagyona szintén az ő filléreikből állt össze. Ők már várhatják a társadalomtól, hogy a megállapított nyugdíjukat értékén tartva megkapják, még akkor is, ha ez a vagyon már eltűnt, látszólag legalábbis nincs meg. Megvan ez a vagyon a nemzeti vagyon formájában. Benne van a gyárakban, benne van a bankokban, benne van a nemzet tulajdonában. Teljes joggal várják, elemi jogunk, hogy elismerjük, hogy ennek a vagyonnak egy megfelelő hányadát a nyugdíjbiztosító meg kell, hogy kapja, nem pénz formájában, hanem tulajdon, hasznosan, gyümölcsözően működtethető tulajdon formájában, hogy ennek a hozadékából biztosítani lehessen a nyugdíjak olyan értékállóságát, ami a munkabérek növekedését követi.
A mai vagy holnapi, tehát az új nyugdíjasok esetében az a gond, hogy minél inkább a biztosítási elv felé megyünk el, annál hosszabb várományfedezeti idő kell ahhoz, hogy egy biztosító szerződést kössön velük. Ha egy év múlva megyek nyugdíjba, és ma kezdek járulékot fizetni, akkor képtelen magas járulékot fizetni, hogy a biztosítónak megérje, hogy utána még 5-10 évig nyugdíjat kapjak. Itt hosszabb érési időre van szükség, és a biztosítási elv alapján a befizetésekkel fedezett nyugdíjak rendszere csak hosszabb távon bevezethető. Ugyanígy a magasabb életkorban vagy a nőknél különösen a férfiakhoz közeledő nyugdíjkorhatárt is csak úgy lehet megcsinálni, hogyha meghirdetem, és kétévente egy évvel vagy háromévente egy évvel emelve fokozatosan vezetem be. Még abban az esetben is, ha fokozatosan fogom bevezetni, lesz a társadalomnak egy olyan része, amely egyszerűen képtelen összeszedni elegendő fedezetet arra, hogy nyugdíjat kapjon, akkora nyugdíjat, amiből meg is tud élni. Hiába dolgozott 20 évet, csak olyan munkát végzett, végezhetett, amely nem termelt elegendő jövedelmet ahhoz, hogyha azt befizeti, ebből biztosan a megélhetéséhez elegendő nyugdíjat fog kapni. Éppen ezért az új nyugdíjasok nyugdíjrendszerének is tartalmaznia kell két elemet, egy alapnyugdíjat, amit a szolidaritás elve alapján állapítunk meg, tehát nem ő rakta ehhez össze a fedezetet, hanem a társadalom jobban kereső tagjai, ennek az alapnyugdíjnak el kell érni a megélhetési költségeket, és kell tartalmaznia egy másik részt, ami most már biztosításmatematikai alapon kalkulálva a befizetéseket követő tulajdonképpeni kamat. Ez eddig társadalombiztosítás, tehát kötelező, általános és államilag garantált. Ami e fölött van, ha valaki nagyobb nyugdíjat szeretne a munkanyugdíj, plusz az alapnyugdíj öszegénél is, és van hozzá megfelelő jövedelme, akkor külön biztosítást köthet erre, de ezt kizárólag önkéntesen és semmiképpen nem államilag garantált nyugdíjrendszeren belül.
Háromlépcsős nyugdíjrendszert gondolunk, de csak azokra, akik majd nyugdíjba mennek, a meglévő nyugdíjakat átszámolni teljesen értelmetlen, lehetetlen, amellett erkölcstelen lenne.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elején azzal kezdtem, hogy minden ember számára, aki előre lát és gondolkozik, alapvetően meghatározza az életérzését, hogy mennyire érezheti magát biztonságban, mennyire gondoskodott jövőjéről, vagy betegsége esetén megélhetéséről. Hadd mondjam végül azt, hogy minden politikus számára a jó közérzetet az kell, hogy biztosítsa, hogy egy ilyen lehetetlenül nehéz helyzetben is képes erkölcsösen politizálni, mert csak az erkölcsös politika, tehát bizonyos fokú szolidaritásvállalás azokkal, akik még nem termelnek, és azokkal, akik már nem tudnak termelni, az lehet az alapja egy tartós és gazdaságilag is virágzó országnak. Köszönöm szépen. (Taps.)
