GREZSA FERENC, DR. (MDF)
GREZSA FERENC, DR. (MDF)
GREZSA FERENC, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Sajátos élethelyzetben lévő emberekkel foglalkozó intézményrendszer fölállításáról dönt az Országgyűlés, amikor ezt a törvényjavaslatot vitatja és majd elfogadja.
Erre vonatkozó utalás már a szociális bizottság ülésén is elhangzott Laborczy képviselőtársam részéről, és a munkanélküliség problémájának lélektani vonatkozásaira az imént Frajna Imre képviselőtársam is utalt. Ezzel kapcsolatban szeretnék én is néhány gondolatot, számomra nagyon fontosnak tűnő elvet hangsúlyozni.
Meggyőződésem, hogy a munkanélküliség problematikáját nem lehet azonosítani az állástalanság problémájával. Lényegesen többről van szó. Az állástalanság nyilvánvalóan része a jelenségnek, de a két kategória nem azonosítható. Számos lélektani és szociológiai körülmény módosítja, alterálja ezt a helyzetet. Ennek megfelelően a munkanélküliség kezelése, s ha úgy tetszik, a munkanélküliekkel való foglalkozás egy komplex megközelítést igényel. Az előttünk fekvő törvényjavaslat – némi malíciával megállapíthatjuk, hogy olyan helyzetben van az ország, hogy az eddigi, talán legegységesebb törvényjavaslatot éppen egy ilyen problémakörről kell hoznia – elsősorban, véleményem szerint a munkanélküliség kezelésének technológiai oldalával foglalkozik.
Szeretnék arra utalni, hogy a szélsőséges individualizmus és a szélsőséges kollektivizmus csődjét tapasztalva a lélektan és a szociológia körülbelül a 40-es és az 50-es évektől kezdődően fokozatosan vizsgálódási körébe vonta az egyén és az intézmény, általában az egyén és az állam kölcsönhatását, kapcsolatát, és ebben a tekintetben felhívta a figyelmet arra, hogy mindenfajta intézményes munkában rendkívüli a veszélye az intézményhez forduló, a hivatalhoz forduló ügyfelek, kliensek és az intézmény, az intézményben dolgozók közötti elidegenedésnek, a személytelen kapcsolatok kialakulásának. Azt hiszem, aligha lehet közülünk valaki, akinek nem volt ebben a vonatkozásban személyes tapasztalata, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt évtizedekben olyan típusú intézményekben és intézményekkel kapcsolatban éltük az életünket, amelyekben az elidegenedettség és a személytelenség már az intézmény jellege és szerkezete miatt is különösképpen megfigyelhető volt.
Én magam is hadd osszam meg Önökkel egy hódmezővásárhelyi személyes élményemet. Közel egy éve jártam az akkori városi tanácson, ahol egy különleges módszerét találták ki a hivatalnok és az ügyfél találkozásának, nevezetesen piros és zöld lámpák felvillanásától függött, hogy a tanácsházra bemenő polgár találkozhat-e az ajtó mögött ülő hivatalnokkal. Ez a kép nagyon szemléletes – azt hiszem – az uralkodó viszonyokra.
Ezek a vizsgálatok, amelyekre én utaltam az előbb a lélektan és a szociológia részéről, felhívták a figyelmet az elidegenedettségre, és egy alternatívát is kínáltak, amelyet humán szolgáltatásnak, illetve a humán szolgáltatásokban megvalósuló ügyfél–hivatal kapcsolat tekintetében személyi központú megközelítésnek nevezhetünk. A személyi központú megközelítés lényege, hogy egy ilyen intézményben dolgozó számára munkaeszköze saját személyisége, valamint a hozzá forduló kliens is úgymond "a munka tárgya", ugyancsak személyiség.
Nemcsak ezek az általános megfontolások hangoztatják velem azt, hogy ezt az intézményrendszert humán szolgáltatásként kellene majd működtetni, hanem egy másik, sajátosabb meggondolás is, nevezetesen az – és ez a témához már jobban közelít –, hogy nem kell egy őstehetség ahhoz, hogy megpróbáljuk felbecsülni, hogy mely társadalmi csoportokból fog kikerülni a munkanélküliek széles tábora. Nyilvánvaló, hogy eleve a sérülékenyebbek válnak először munkanélküliekké; azok az emberek, akik még a teljes foglalkoztatottság idején is a társadalmi beilleszkedés kisebb-nagyobb zavarával küzdöttek, a csökkent teljesítőképességűek, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy elsősorban ők fogják alkotni a munkanélküliek táborát, legalábbis ebben a csoportban túl reprezentáltak lesznek.
Egyrészt ilyen kölcsönhatás érvényesül, másrészt pedig maga a munkanélküliség létállapota az, ami a különböző beilleszkedési zavarok előfordulását stimulálja. Ez a sajátos körülmény is felhívja tehát a figyelmet arra, hogy ne egy bürokratikus hivatalt építsünk fel, hanem egy humán szolgáltatásként működni képes intézményt.
Mi lehet a garanciája annak, hogy egy ilyen intézményrendszer felállhat? A garancia az lehet, hogy azok a készségek, amelyek egy hivatalt humán szolgáltatásként működő intézményként tudnak működtetni, elsajátíthatók, fejleszthetők. Rendkívül fontosnak tartom tehát azt, hogy ebben a majdan felálló intézményrendszerben ilyen vonatkozásban kiképzett és felkészített munkatársak dolgozzanak. Elsősorban az intézményrendszernek azokra a munkatársaira gondolok, akik közvetlen napi kapcsolatban lesznek magukkal a munkanélküliekkel. Tehát nemcsak egy diszpécserfunkciót kell ellátni, hanem egyfajta tanácsadó, problémaérzékeny funkciót is.
Ennek a javasolt képzésnek megítélésem szerint négy ismeretkörre kell majd szorítkoznia:
– a problémafelismerésre, tehát felismerni az ügyfél különböző problémáit,
– ismerni kell azt az intézményhálózatot, amely speciálisan hivatott a felismert problémák kezelésére ott a terepen, az adott önkormányzatban,
– az ügyféllel való kapcsolat személyközpontúságának való megfelelést kell elérnie ennek a kérésnek, és
– felhívom arra a figyelmet, hogy a humán szolgáltatásban dolgozó munkatársak személyükben maguk is nagyon megterheltek, tehát saját mentálhigiénés karbantartásukra is feltétlenül hangsúlyt kell fektetni, hiszen ezek az emberek a tapasztalat szerint nap mint nap elégtelenségi és kudarcérzésekkel küszködnek.
Meggyőződésem, hogy ha a kodifikáció során akár a törvényjavaslat általánosabb fejezeteiben, akár a munkaerőpiaci szervezetet érintő részletesebb fejezetekben, ha csak egy mondatban, egyetlen utalásként is erre a szempontra hangsúlyt tudunk fektetni, ha ez a szempont, amelyről beszéltem, meg tud jelenni ebben a törvényben, akkor európai mércével mérve is példamutató jogalkotást fogunk végezni. Az erre vonatkozó javaslatot majd a részletes vitában fogom megtenni.
Köszönöm a szíves figyelmet. (Taps.)
