GALI ÁKOS, DR. (MDF)
GALI ÁKOS, DR. (MDF)
GALI ÁKOS, DR. (MDF) Köszönöm Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nekem nincs kétségem afelől, hogy az utóbbi hetek politikai viharaiban kissé háttérbe szorult ez a törvényjavaslat, hiszen már november közepén beterjesztette a Kormány, és annál fajsúlyosabb a gond valóban, mint ahogy miniszter úr is említette, amiről szó van, ez a munkanélküliség kérdése.
Úgy gondolom, hogy már évekkel ezelőtt is világossá válhatott az odafigyelő ember számára az, hogy a teljes foglalkoztatottság korábbi teóriája valójában egy álbiztonság volt, amelyet a valóságos gazdasági folyamatok napok alatt, pillanatok alatt lesöpörtek az asztalról. A problémának amúgy is súlyos voltát ez a pillanatszerűség, ez a sokkolóan gyors bekövetkezés még tovább nehezíti, hiszen nem volt meg bennünk a védekezés képessége, nem volt meg a veszélyérzetünk ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Felidézhetem, nem kell olyan messzire menni a félmúltban, a Veszprémi Építőipari Vállalat esetét vagy Ózdot, ahol ezek a problémák jelenségszinten voltak tapasztalhatók. Fölidézhetem a tanácstalan arcokat, melyekről leolvasható volt a feleslegességérzés, amelynél azt hiszem, hogy egy tevékenykedő ember számára kevés rosszabb érzés van a világon. És most ott tartunk, ahogyan erre miniszter úr is utalt bevezetőjében, hogy ez a réteg százezres nagyságrendben jelenik meg hazánkban. Csak egy adat arra, hogy milyen növekedési ütemben. 1990 decemberében az előző hónaphoz képest regisztrált munkanélküliek számának növekedése meghaladta a 18%-ot. Ez egy eszméletlen növekedési ütem.
És ne legyenek illúzióink, tisztelt Képviselőtársaim, a százezres számok mögött családok tízezrei vannak, félresikló emberi sorsok és indulatok sajnos, bár félve mondom ezt az egy órával ezelőtti felszólalások nyomán, de mégis el kell mondanom: nagyon könnyen feszülő, nagyon könnyen robbanó indulatok, és ha ehhez hozzáteszem még azt, hogy az állami tulajdon túlsúlyán alapuló gazdaságban, ahol nagyon csekély áttétellel maga az állam a legnagyobb munkáltató, ott ezek az indulatok rendkívül könnyen a Kormány vagy az új politikai berendezkedés felé törhetnek.
Meg kell jegyeznem, hogy nem lesz népszerű a tárca új vezetése sem várhatóan az elkövetkező időszakban, holott ki kell mondanunk, hogy lejárt az az idő, amikor az állam egyedül vállalhatta magára ezeknek a feladatoknak a megoldását, ha nem is azonos mértékű felelősséggel, de mindenképpen közös felelősséggel kell részt vennie ennek a feladatnak a megoldásában az államnak, a munkavállalóknak, a munkáltatóknak és ide sorolom még az önkormányzatokat is.
Azt is látni kell, tisztelt Országgyűlés, hogy az utóbbi időszakban a munkanélküliség súlyosbodása egyre szélesebb rétegeket érint. 1988 előtt a munkanélküli népességnek több mint a fele segédmunkás volt. A legutóbbi jelentések, 1990 novemberéről keltezett jelentés azt mutatja, hogy ez az arány már csak egyharmad, de ugyanakkor megjelent 21%-os nagyságrendben a szellemi foglalkozásúak rétege. Úgy gondolom, hogy ismét egy régi sablon tehát, ami ledőlt, nevezetesen az, hogy a munkanélküliség az alacsony képzettségű vagy éppen képzetlen rétegek sajátja volna.
Egy törvényjavaslat fekszik előttünk, miniszter úr vázolta azt a folyamatot, amely ehhez a kialakuló helyzethez vezetett, és vázolta az eszközöknek azt a körét is, amely megoldást nyújthat.
Ez a törvényjavaslat nem varázspálca. Úgy gondolom azonban, hogy jó eszközöket tartalmaz, annak ellenére, hogy a kilátások nem túl rózsásak. És nemcsak a költségvetésre gondolok, azt mindenki ismeri, 1-2 milliárd forint mindig hiányzik, és erre a célra is hiányzik. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy nagyon sokaknak nincs már lehetőségük arra, hogy a második vagy ki tudja hányadik gazdaságban jövedelmet szerezzenek. Tudomásul kell vennünk azt is, én legalábbis úgy gondolom, hogy a jelenleg működő magánvállalkozói szféra munkaerő-felvevő képességéről terjengő latolgatások legalábbis abban a mértékben, hogy ez számottevő nagyságrendű volna, inkább csak jóslások, magam inkább kívánom ezeket, mint komolyan számolnék velük.
Azt is figyelmébe ajánlom tisztelt képviselőtársaimnak, hogy a privatizáció, ha nagyobb mértékben beindul, mindenképpen munkahelyteremtő tendenciákat fog eredményezni első megközelítésben, legalábbis úgy gondolom, mindenképpen.
Ennek ellenére megismétlem: a törvénytervezet jó kezelési lehetőségeket, jó eszközöket tartalmaz a munkanélküliség problémájának a kezelésére. Nem véletlen ez, hiszen a törvény előkészítői egy olyan mintát vettek alapul, amely Európa-szerte közismert, ez a német minta, magam is tagja voltam annak a parlamenti delegációnak, amely a múlt év októberében néhány napos tanulmányúton az ottani német viszonyokkal ismerkedett.
Semmi értelme nincs a mechanikus összehasonlításnak, ott egy jól bevált rendszerről van szó, 1969 óta működik, az ottani 1969-es nagykoalíció által elfogadott "Arbeitsförderungsgesetz" alapján teljesen más gazdasági körülmények között, mert önmagában a mechanikus összehasonlításnak nincs értelme. Bár azért engedjenek meg egy megjegyzést. Németországban is zöldebb a szomszédok kertje, a németek a financiális lehetőségeknek 38-40%-át fordítják az úgynevezett aktív munkaerőpiacok finanszírozására, és ők Svédországot szeretnék utolérni, ahol ez az arány 70%-os. Mások meg azt mondják, hogy a svéd modell már nem túlzottan szerencsés. Én úgy gondolom, hogy sajnos ez nem a mi problémánk.
Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat színvonalára tett megjegyzésemet nem érinti az a tény, hogy Markó István képviselőtársammal jegyzünk néhány módosító indítványt. Ezek között van, amelyik szövegpontosításra irányul, szeretnénk markánsabban elhatárolni egymástól a Foglalkoztatási Alapot és a Szolidaritási Alapot, szeretnénk egyes helyeken kedvezőbbé tenni a munkanélküli járadékhoz jutás feltételeit, de ezekről bővebben természetesen a részletes vitában fogunk szólni.
Úgy gondolom, nem marad más hátra, mint az a kötelező iskolai mondat, amit Önök kormánypárti képviselőtől hallhatnak, egy törvényjavaslat általános vitája során. De talán engedjenek meg azért egy lassú körfutást ez előtt, és némileg visszautalok itt a költségvetés elfogadása körüli ütésváltásokra. Kérem szépen, én kormánypárti képviselő vagyok. Ez azt jelenti, hogy ehhez a Kormányhoz a fűződésem, a kapcsolatom jóval túlmegy a lojalitás határain. Nem jelenti azonban azt, hogy akár a Kormány működésének, akár miniszterelnök úr működésének szolgai feldicsérője volnék, és a kettő között semmilyen ellentmondás nincs.
Amikor egy kormánypárti képviselő úgy nyilatkozik, és ebben az esetben megalapozottan nyilatkozhat úgy erről a törvényről, hogy az jó törvény, akkor semmiképpen sem szabad azt félreértelmezni. Úgy gondolom, hogy e törvény és a munkaügyi kormányzat kapcsán tényleg elmondhatom azt, amit emlékezetem szerint Bethlen Miklós mondott a 17. század végi Erdély korlátozott mozgási lehetőségére utalva, amely valahogy úgy hangzott – elnézést, ha nem pontosan idézem –, hogy "Tudtuk mi azt jól, hogy mit kellene tenni, de csak azt tettük, amit lehetett". Én így ajánlom képviselőtársaim figyelmébe ezt a törvényjavaslatot. Mivel határozott meggyőződésem, hogy megfelelő célt, megfelelő jogi eszközöket kíván szolgálni, javasolom ennek az elfogadását. Egyebekben megköszönöm a figyelmüket. (Taps.)
