SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF)
SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF)
SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF) Igyekszem röviden beszélni, mégis szeretnék általánosságban is néhány mondatot hozzáfűzni a törvényjavaslathoz.
Valóban régi jogintézmény a közkegyelem, és általában csakugyan valamilyen jelentős eseményhez kapcsolódik: rendszerváltáshoz, hatalomváltáshoz. A hatalom ugyanis – akárcsak néhány képviselőtársunk – szeret elérzékenyülni, és jeles napokon ellágyul, emberiességi szempontokat vesz figyelembe. Így cselekedne adott esetben akár a Kőszeg Ferenc vezette kormány is, szelektálva, súlypontozva a bűncselekmény-típusok között, és ezzel hosszas parlamenti vitára adna alkalmat.
Akadtak, persze, a történelemnek olyan félreeső pillanatai is, amikor ez a közkegyelem valóban igencsak álszentre sikeredett. Elegendő, ha az 1963. évi IV. számú törvényerejű rendeletre gondolunk, amelyből kiderül, hogy az akkori hatalom – hadd idézzem – "emberiességtől áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek." Az idősebbek emlékeznek erre a megbocsátásra.
A mostani közkegyelmi javaslatunk, ha nem is tökéletes, szerencsére nem ilyen indíttatású. Ezt az Országgyűlést bizonyára valóban a megbocsátás, a hit és a bizalom vezérli: hiszünk és bízunk abban, hogy a most hozandó törvény által fellélegzők valóban együtt akarnak élni velünk, vissza tudnak, és viszsza akarnak illeszkedni a társadalomba. Arról azonban aligha lehetünk meggyőződve, hogy a szabadulók emberséges visszatéréséhez megvan a megfelelő társadalmi háttér – egyrészt a kellően hatékony intézményi háttér, szociális, kulturális háttér, másrészt a megértő közhangulat. Az úgynevezett utógondozás mai formájában semmit sem ér, csak megalázó és megbélyegző, változtatni kell rajta. Ezzel is összefüggésben van, hogy az utóbbi években nőtt a visszaesők száma, és egyáltalán, ijesztő mértékben romlott a közbiztonsági helyzet: a fővárosban is, Borsodban is, Békésben is – de gyakorlatilag minden megyében. Vélhetőleg növekszik a földerítetlen bűncselekmények száma is.
Valljuk be legalább most, a határozathozatal ünnepélyes pillanatai előtt, tisztelt képviselőtársak, hogy népszerűtlen döntésre készül az Országgyűlés. A közhangulat manapság, Magyarországon nem közkegyelem-párti. Még a politikai vonatkozások egyik vagy másik pólusán, vagy onnan tekintve sem. Aligha szabadulna bárki, aligha szüntetnék meg bárki ellen az eljárást, hogyha ezt a kérdést népszavazásra bocsátanánk. Úgyis az most a divat! Talán az elítéltek hozzátartozói is fölmérték esélyeiket, csupán ezért nem gyűjtöttek eddig százezer aláírást a kérdéskörben.
Még valamit hadd valljunk be, egy kissé szemérmesen! Azt, hogy minden közkegyelem-gyakorlás – így a mostani is – átmenetileg jelentős megkönnyebbülést okoz a rendőrségi adminisztráció, illetve az igazságszolgáltatás számára. Később ugyan meglesz ennek a böjtje, legalábbis, ha a közkegyelem nevelő hatása nem mutatkozik meg kellőképpen – ám hadd reméljük, hogy mégis megmutatkozik majd. Ebben a tekintetben a magam részéről optimistább vagyok, mint választópolgáraim egy része.
Ennyit szerettem volna általánosságban hozzáfűzni a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslathoz, megértve és támogatva a Kormány humánus és méltányos kezdeményezését, de mégis megfontolásul és a szélesebb összefüggésekre, a távlati feladatokra utalva, amelyek Horváth Balázs és Balsai István miniszter uraknak alighanem álmatlan éjszakákat jelentenek majd.
Ha megengedik, röviden, két-három mondat erejéig rátérnék módosító indítványomra, és akkor a részletes vitában mindezt nem kell elismételnem.
Módosító javaslatom – mint az már elhangzott, csak talán Kőszeg Ferenc figyelmét kerülte el – arra irányul, hogy az eljárási kegyelem ne terjedjen ki a hivatali visszaélés, a vesztegetés, a hűtlen kezelés bűntettnek minősülő eseteire. Ezt a javaslatot a kormányzó pártok egyikének egyik tagjaként tettem meg. Örülök, hogy a törvény-előkészítő bizottság és a Kormány egyaránt elfogadja és támogatja javaslatomat. Remélem, hasonlóképpen cselekszik az Országgyűlés is. Ez a három büntett ugyanis, amelyről szóltam, tipikus szocialista képződmény, a Kádár-korszak egyik jellegzetessége. Meggyőződésem, hogy ezeknek a büncselekményeknek csak töredékrészét sikerült felderíteni, és valójában sokkal gyakoribbak, mint azt a bűnügyi statisztika mutatja.
Az említett büntettek elkövetői túlnyomórészt tanácsi, szövetkezeti, egyesületi vezetők, tisztségviselők. Hogyha az új Országgyűlés hitet tesz a rendszerváltás alsóbb szinteken való megvalósulása, mielőbbi végrehajtása mellett, akkor nem engedhető meg ennek árán, hogy örökre tisztázhatatlanok maradjanak egyes ügyletek. Egyetlen telekspekuláció, eladott bajnoki pont, a közös vagyonból elherdált fillér sem merülhet feledésbe! Akik a zavarosban halásztak, azoktól hadd kobozzuk el utólag is a pecabotot!
Előfordulhat, hogy csak az önkormányzati választások, illetve a munkahelyi vezetők újraválasztása után derül fény nagyon sok olyan – fentebb említett bűncselekményre, amelyeket még június 1-je előtt követtek el, és amelyekkel kapcsolatban utólag is kívánatos lenne a törvény szigorával fellépni. Ezek a bűntettek ugyanis az elkövetőket tekintve valamely közösség bizalmából kikerült vezetők cselekményei, ezzel a bizalommal éltek vissza, ott követhették el elvtársi huncutságból, amit elkövettek. Nem a szükség kényszerítette őket garast rabolni, csakugyan.
A már régóta folyamatban lévő, és rétestésztaként nyúló ügyek egy része – így például a békéscsabai bunda-botrány – élénken foglalkoztatja egy-egy település közvéleményét. Súlyos politikai presztízsveszteség lenne valóban, hogyha az új Országgyűlés ezekben is közkegyelmet gyakorolna. Igaz, talán nem nagy ügyek ezek, néhányszor tízezer vagy százezer forint, esetleg néhány milliócska. Nem nagy ügyek ahhoz képest, ami már hosszú ideje folyt Magyarországon – és ebben Mészáros Istvánnal értek egyet. Ugyanis nagyban is folyt egyfajta vesztegetősdi: az egész országot nagyon hűtlenül kezelték, akik kezelték, különösen nagy vagyoni hátrányt okozva ezzel mindannyiunknak. Ez azonban már nem jogi kérdés, hanem politikai, tudom, és csak a történelem ítélőszékére tartozik a megítélése, ahol köztudomásúlag nincsen amnesztia.
Ne feledjük el azt sem, hogy a nagy hűtlen kezelés, a nagy "vesztegetősdi", "visszaélegetősdi", sok kicsi, hűtlen kezelésből, vesztegetésből, visszaélésből állt össze mint társadalmi kórkép! A gyógyulás ebből a kórból lassú lesz: a vírusokat izolálni kell.
Ezért javaslom, hogy a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslatot az általam benyújtott módosítással együtt fogadja el a tisztelt Országgyűlés.
Köszönöm a figyelmüket. (Hosszan tartó taps.)
