SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mint kormánypárti képviselőnek, úgy illik, hogy az amnesztiatörvény-javaslatot megszavazzam. Ezt a pártfegyelemre való tekintettel meg is teszem, kínomban.
Engedjék meg azonban, hogy különbejáratú véleményemet elmondhassam a törvénytervezetről, és ezzel némiképpen megoszthassam Önökkel ezt a kínomat.
Bármilyen ünneprontó leszek is, azt kell mondanom, hogy a törvénytervezettel nem értek egyet. Pedig mint ügyvédnek úgy tűnik, hogy egyet kellene értenem, hiszen több ügyfelemet kedvezően érinti ez a törvényjavaslat. Itt azonban nem erről van szó.
Próbálom átugrani a saját árnyékomat, és felülemelkedni önös szempontjaimon, amikor elmondom érveimet. Az igazságügyi miniszter úr és az előttem felszólaló Kőszeg úr – akinek csak csodálni tudom a felszólalását – arról beszéltek, és ezzel magam is egyetértek, hogy az amnesztia lényegében egy gesztus; egy gesztus az államhatalom részéről, mindegy, hogy azt ki személyesíti meg, király-e vagy köztársasági elnök, kormány vagy Országgyűlés, egy alkalomból. Mert hogy új király lép trónra, mert hogy új Országgyűlés alakul.
Megítélésem szerint azonban ez a gesztus mindig nemcsak az alkalomhoz kötődik, hanem ahhoz is, hogy annak a gesztusgyakorlásnak a feltételei meglegyenek. Megitélésem szerint azonban most ennek nincsenek meg a felételei. Mire gondolok? Teljesen tarthatatlan és ellentétes irányú mozgás a törvényjavaslat azzal a most kialakult helyzettel, amiben élünk. A bűnözés olyan mérvű elszaporodottságot mutat most, és a közbiztonság olyan, hogy úgy mondjam, szerény mérvűvé csökkent ebben az országban, hogy ilyen körülmények között a kegyelem gyakorlásának nincsenek meg a feltételei.
Dobos ezredes, az országos rendőr-főkapitányságtól nemrég tájékoztatta a nyilvánosságot arról, hogy rekord számú bűncselekmény elkövetésére került sor Magyarországon 1989-ben: a bűncselekmények száma meghaladta a 200 ezret. És az 1990-es év első negyedévében ez a szám arányosan nőtt. Ugyanakkor arról is tájékoztatott bennünket, hogy a felderítettség aránya 40 százalék körül mozog. És ez a felderítettségi arány 1990-ben még romlott. Hát akkor mi végre a közkegyelem?
Az az érzésem, hogy úgy járunk ezzel, mint az egyszeri tanító, aki a rossz gyermeket kiküldte a sarokba térdelni, de mielőtt óra vége lett volna, odament hozzá és bocsánatot kért tőle, hogy ilyen vakmerőséget követett el ellene. Úgy gondolom, ez a tanító megnézheti magát, hogy ez előtt a gyermek előtt, illetőleg az osztálya előtt a jövőt illetően lesz-e valamilyen tekintélye?
Nemrégen olvastam egy cikket, Gönczöl Katalin kriminológussal készítették, arról szól és a címe is az, hogy "A társadalomtól elvadulva". Arról beszél benne a kriminológus, hogy nagyon sok ember van Magyarországon becsukva a nyugat-európai, egyáltalán az európai országokhoz képest. Beszél arról, hogy végül is kevesebb embert kellene fogva tartani, és más eszközökkel kellene elérni a büntetési célokat.
Ha így áll a dolog, én azt mondom, hogy beszélhetünk arról, hogy módosítsuk a Büntető Törvénykönyvet, enyhítsük annak szigorát, vagy beszéljünk arról, hogy a börtönhelyzeten, a katasztrofális börtönhelyzeten változtassunk.
Érjük el azt, hogy a börtön ne egy továbbképző intézet legyen a bűnelkövetők részére, hanem valóban a nevelés otthona és a nevelés háza, hogy ne kerülhessen sor olyan anomáliákra, mint például az én választókörzetemben nemrégen, amikor egy fiatalember erőszakoskodott egy lánnyal, de a cselekményét nem tudta befejezni, mert megakadályozták a járókelők. Letartóztatták őt, bekerült a cellába a többi elkövető közé, és a sors különös fintora, hogy az éjjel folyamán őt megerőszakolták a férfitársai.
Ezek olyan gondok, amelyek ellen természetesen küzdenünk kell, azonban megítélésem szerint nem a kegyelem ennek az eszköze. Megajándékozzuk az elkövetőket a szabadsággal. De mivel ajándékozzuk meg a társadalom többi tagját? Szerintem a szabaduló elkövetőkkel! És ennek a társadalom nem örül.
Választókörzetemben, de máshol is azt hallom az emberektől, hogy aggódnak amiatt, hogy a nyakukra szabadítja az Országgyűlés, illetőleg ez a törvény a bűnelkövetőket. Kérem, bizonyos értelemben az aggodalmuk jogos. Ha mi olyan eszményeket akarunk megvalósítani gazdasági vonatkozásban is, amely a Lajtán túl van, és afelé nézünk, akkor fel kell hívnom a tisztelt Országgyűlés szíves figyelmét arra, amikor ennek a törvényjavaslatnak a megszavazására kerül a sor, hogy a Lajtán túl a vagyon elleni cselekmények vonatkozásában nem ismernek tréfát. Ugyanis ennek a kétszázezer bűnelkövetésnek – és itt hozzáteszem, hogy ez olyan bűnelkövetés, amelyik a hatóság tudomására jut; de tudjuk azt, hogy nagyon sok bűncselekmény nem jut a hatóság tudomására, és előfordulhat, hogy ez a kettőszázezer csak a jéghegy csúcsa. Namármost ha ezeket az embereket ilyen kegyelemben részesítjük, akkor a társadalomra rászabadítva őket, az emberek félnek. Aggódnak, nem mernek este már kimenni az utcára, féltik a javaikat.
Mondok két egyszerű esetet a családom köréből. Nem akárhol: Budapesten, a Péterffy Sándor utcai kórház előtt az anyósom kezéből egy fiatalember világos nappal kitépte a táskáját, de mert az anyósom erős asszony, és ragaszkodott a táskájához (élénk derültség) , a földre kerültek, a táska szétszakadt, de a fiatalember elvitte, és kirámolta a tartalmát.
Más. Pár hónappal ezelőtt elvittek harmincezer forint értékű dróthálómat, természetesen az elkövető nincs meg.
Kérem, ilyen körülmények között meggondolandó, hogy a törvényjavaslatot megszavazzuk-e!
Nagyon rövidre fogom most már, az idő előrehaladottságára tekintettel. Csak szeretném felhívni az Önök szíves figyelmét arra, hogy 1868-ban, amikor megalakult a Budapesti Rendőrkapitányság, és nagyon komolyan vették a rendőrnyomozók a dolgukat, emiatt több reklamáció érkezett a kapitányhoz, az sommásan úgy fejezte ki az álláspontját, hogy: "Röndnek muszáj lönni." Namármost azt gondolom, hogy potom százhúsz évet követően is ez az óhaj realitás, és ez az óhaj olyan, amelyiket meg kell fogadnunk.
Ezért én tisztelettel – befejezésként – a Kormány szíves figyelmébe ajánlanám azt, hogy véleményem szerint hiába hirdetünk mi itt nemzeti megújhodási programot, amíg ebben az országban rend és fegyelem nem lesz, addig előfordulhat, hogy ennek a programnak a megvalósulása esetleg ezen fog megbukni. Ha a Kormány ennek érdekében mindent megtesz az én felszólalásom nélkül is, akkor elnézést, hogy nyitott kapukat döngettem, de inkább ezt tegyem, mintsem bármit is elmulasszak. Köszönöm szépen. (Taps.)
