OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP)
OLÁH SÁNDOR (FKgP) Elnök Űr! Tisztelt Országgyűlés!
Elnézést kérek, hogy mindig egy kis koalíciós duzzogással kell kezdjem mondanivalómat: én ma reggelig vártam, hogy a Kormány, annak felelős előterjesztője, a Kormányt alkotó pártok képviselőinek véleményét meghallgatja vagy kikéri erről a törvénytervezetről. Ez nem történt meg. Ezért most, még ha ellenkező véleményem van is, egy kormánypárt tagjaként kénytelen vagyok ezt itt az Országgyűlésben elmondani, erre lelkiismeretem késztet.
Nem titkolom, én a választóknak mondom el véleményemet. Nem a leendő választóknak, hanem a volt választóknak, akiknek a kisipar, a kiskereskedelem, a vendéglátás és általában a privatizálás kérdéseiben a Parlamentben ma itt ülő pártok képviselőjelöltjeinek majdnem mindegyike bizonyos ígéretet tett. Ezeknek a megvalósítását nemigen érzem ebben a törvénytervezetben.
A magam részéről kénytelen vagyok véleményt nyilvánítani. Nem csökönyösség ez, mert ha az előterjesztés és a törvénytervezet meggyőzött volna arról, hogy a reprivatizálásra vonatkozó álláspontom helytelen, akkor helytelen álláspontomat feladnám és támogatólag nyilatkoznék a törvénytervezetről.
Nem tudtak meggyőzni erről: nem tudtak azért, mert ez a törvénytervezet egyetlen utalást sem tartalmaz arra, hogy - esetleg csak abszolút abszurd helyzetekben - az üzlet, a szolgáltató egység, a vendéglő volt tulajdonosát, akitől azt elvették, valamilyen formában mégis vegyük figyelembe az adásvétel, a privatizálás technikája során.
Nem akarok rögtön abszurd példákkal, példák sorozatával előhozakodni itt. Még az értékesítési lehetőségből is bizonyos fokig korlátozottabb a patikák esete, ahol a dinasztikus családok ugyanabban az épületben, ahol laktak, építették a patikájukat, mert ez egy olyan szakma volt, ahol éjjel-nappal a beteg rendelkezésére kellett állni, hiszen ez a törvény még megkülönböztetetten kedvezőtlenül foglalkozik például a patikusokkal. Neveket lehetne említeni, olyan kisembereket, nem nagy tőkével rendelkező vállalkozókat, kisembereket, akik egy élet munkájával hoztak össze egy kis boltot, így például Budakeszin egy kis textilüzletet és nem kaphatják vissza, mert ma nem ők a szerződéses kezelőik. Még az az előnyük sincs meg, nemhogy vissza nem kaphatják, még az az előnye sincs meg a volt tulajdonosnak, akitől elvették, eltulajdonították - mondhatnám tovább (ellopták, elbitorolták) a meghatározást - a tulajdonát, még az a joga sincs meg, hogy valami elővásárlási joggal vagy kedvezőbb feltétellel bírálják el, azonos ajánlatok esetén sem.
Ez a törvényjavaslat úgy próbál tulajdont rendezni, hogy szerintem alapvető morális kérdéseket nem rendez. Itt, a Parlamentben egy-egy szóhasználat miatt hamar alakul ki hisztérikus állapot, ezért nagyon vigyázni kell arra, mit mond az ember, hogy jelzi a helyzetet, az eseteket. Úgy érzem, itt egy kicsit olyasmiről van szó, hogy az összerabolt holmi tetejéről hirdetjük a magántulajdon szentségét.
Aki most lesz vállalkozó, mennyi biztonságot, mennyi morális biztonságot fog érezni vállalkozása kezdetén?
Nem kis pénzekről van szó a vállalkozás során és itt hadd térjek rá a másik elvi fenntartásomra, amely ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban személyemet érinti, mármint saját személyes lelkiismeretemet. Ez pedig az: ki lesz versenyképes ajánlattevő, a privatizált üzletnél? Tessék végiggondolni. Nem filléres boltokról van szó, százezres, milliós biztosítékokat kell nyújtani, lehelyezni, hiszen 15 fős, alkalmazottat foglalkoztató üzletek, vendéglátóegységek privatizálásáról van szó. Nem kis érték ez kérem, kinek van erre pénze? A normál, tisztességes életet folytató embernek? Vagy pedig valami különleges, extra módon összeszedett, összegyűjtött tőkével vállalkozónak? Kik felé privatizál a szabad választásokon megválasztott új magyar Parlament? Azok felé, akik ezzel a hatalmas tőkével rendelkeznek? Nem ezek voltak a mi választóink, ezek voltak, vannak és lesznek a mi ellenségeink, ezek felé privatizálunk.
A másik aggályom: ki fogja fizetni a révészt? Ki fogja megfizetni a privatizálásnak a költségét? A vállalkozó? Ha ügyes ember, bebiztosítja magát. Megveszi a boltot, image-áért fizet, eszmei díjakért fizet, hitelkamatot fizet, magyarán mondva a kereskedelmi árrésre, az adó és egyebekről nem beszélve, természetesen olyan költségrárakódások lesznek, amit ő nyilván a tisztelt vásárlóra, és a tisztelt fogyasztóra át fog hárítani. Mi fogjuk megfizetni, a társadalom fogja megfizetni. Ezt tudjuk.
De vajon abban az esetben, ha reprivatizálás történik, legalább olyan esetekben, ahol napnál világosabban felfedezhető, megtalálható és joghelyzetébe visszahelyezhető a tulajdonos? Ő más anyagi feltételek mellett és más jövőkép-építéssel indul el. És ez a következő aggályom.
Ebben a törvényben nem találom a szakmai hozzáértés keresését. Itt úgy volt szó a módosításban erről, hogy a kereskedő és az iparos szót nem merjük használni, az adásvétel fogalmát nem merjük használni, vállalkozó szót látunk, és nem vesszük észre, ami más esetben, más privatizálásnál olyan nagyon kétséges, hogy vajon a szakértelem és a végzendő munka hogyan találkozik össze. Vagy hogyan találkozik össze a tulajdonjog és a használatjoga? Ez a privatizálás nem tesz ilyen disztinkciót, nem keres szakmai felkészültséget, itt csak kellő vállalkozói készség, képesség, a pénz jó megforgatásának készsége szükséges, hogy egy jobb jövőt képzeljünk el magunk elé a kereskedelem és a szolgáltatás terén.
Sajnos nem találom nemcsak a volt tulajdonosnak, hanem a leendő tulajdonosnak a védelmét sem minden esetben. Kérem, egészen furcsa helyzetet tükröz az egyik módosító indítvány. Én magamban úgy neveztem - elnézést kérek az előterjesztőtől hogy ez egy szendvics-módosítás, mert Széchenyi idézettel kezdődik, Kossuth-idézettel végződik, és közte Horváth Béla gondolatai vannak (derültség, taps) s nem szerencsés gondolatai. (Derültség és szórványos taps.)
Miért? Egyszerűen módosításba javasol egy olyat, hogy az üzlet image-áért a forgalmi érték húsz százalékát a jelenlegi bérlőnek a leendő vevő fizesse ki. Annak is, aki fél éve bérlő, aki semmit nem tett ennek az image-nak a kialakításáért. Lehet, hogy ez 30 év alatt alakult ki, vagy lehet, hogy a volt tulajdonos alakította ki valamikor ezt az image-t, egy Mátyás pince image-át mondjuk, még csak nem is a Vendéglátó Vállalat tette fogalommá, s most egy mai bérlőnek ezért a forgalom húsz százalékát fizesse ki. Mit? Egy tisztességtelen hasznot. Adhatunk-e törvényes alapot a vállalkozói tevékenység társadalmilag amúgy is eléggé kritikusan fogadott működése során arra, hogy a társadalom még inkább vállalkozás (mint kategória, nem mint tevékenység) -ellenes legyen?
Már nem beszélünk kereskedőkről, tisztes iparokról, nem ismerjük a "nagy forgalom, kis haszon" jelszót, nem ismerjük az iparosnak azt a szándékát, magatartását, hogy jó munkával teremti meg a maga számára hosszú távon a megbízói, vevői kört, de ismerjük a vállalkozót, aki az én fiatal koromban kifejezetten a "pénzember" megfogalmazását takarta, mert volt kereskedő, iparos és vállalkozó. Ismerünk vállalkozót, akit sajnos sokszor az állam a változó és emelt adókkal kényszerített arra, hogy gyors haszonszerzéssel biztosítsa be magát, hogy vállalkozásában ne bukjon meg.
Ez a törvény - s egyik-másik módosítása eleve olyan feltételeket vázol fel, amelyek a vállalkozó számára ezt a bizonyos gyors bebiztosító anyagi-pénzügyi magatartást követelné meg és írná elő.
Mielőtt Orbán Viktor - igen tisztelt képviselőtársam - hozzám intézné a kérdést, hogy felszólalásomat hogyan minősíteném, módosításként-e, rögtön válaszolok, véleményem elmondásaként. Módosító javaslatot egy olyan törvényhez nem tudok fogalmazni, amelyik ilyen kérdésben teljesen más koncepciót képvisel, mint az én véleményem. Legfeljebb csinálhatnék olyat, mint az SZDSZ elkövette, hogy új törvényt fogalmazok, de ehhez, azt hiszem, nekem már nincs meg a képességem. Köszönöm türelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)
