5.
5.
Szebek Miklós fülében tovább zümmögött, zakatolt, kopogott ez a dal. Mérhetetlen messzeségből érkezett, ahol fura figurák ugráltak az ütemére. Mintha kintornán forgatnák, szünet nélkül, szakadatlan s szinte már hősiesen, vidor hősiességgel, iszonyatosan szomorúan. Mint a kintorna. Most egy roppant zenekar vette át: Teveled – Csibikém – elmennék, fékezve, tagoltan, s megállnak s a kürtök újrakezdik, magasabban: Teveled Csibikém –, ismét megállnak és még magasabban, rikoltva: Teveled Csibikém! Aztán újra belecsap az egész, tízezer hegedű kapja fel, teveled, teveled, teveled, teveled, keresztül-kasul, rándulnak a vonók, zsongva, ujjongva, keresztül-kasul fonják, hálózzák a dalt, Csibikém-el-mennék, teveled-elmennék-teveled-Csibikém, a mélykürtök a gordonnal perelnek, Bergengóciába, Bergengóciába, s az egész aranyló, lobogó szövedék a magasba emelkedik, még magasabbra, hogy onnét világítsa be nagy fénnyel az emlékek egy táját. Meleg szél csapott az arcába.
Koronaherceg-utca tizennégy, második emelet. Itt laktak, egy penzió kicsike szobájában. A déli szél a vízcsap szagát, a folyosó örökös leves-szagát hozta feléje. Különös élességgel látta maga előtt a szobát.
«Koronaherceg-utca tizennégy, – gondolta. – A húsvét közelgett. Lassú kék-fehér szárnycsapásokkal közeledett a húsvét. Boldogok voltunk? Dehogy voltunk boldogok, tele voltunk bajjal, nyugtalansággal, búcsúznunk kellett s még cigarettánk sem volt, a szobalány szerzett nagy üggyel-bajjal két Dunát. Micsoda kincs! Keserű volt és büdös. Vagy ilyen keserű és büdös a boldogság igazi íze? Csibikém, te tudod, no, szólj.»
– Régi nevén neveztem őt, – motyogta.
«Ahá – gondolta –, itt ül, de nem szól. Mert szobor. Régi nevén nevezte őt, a kővendég megjelent…» Szimatolt, élvezte önnön vajákoskodását. Hanna hozzásimult, átölelte a nyakát. A kislány tisztelte a szavakat s alázatosan és komolyan hallgatta a férfit, nem sokat törődve avval, hogy mit sem ért az egészből. Jobban tudta ő Szebek Miklósnál, amit az magyarázott s amiből ő mit sem értett.
Felálltak és kifelé indultak. A lány, ahogy a szobája elé értek, megfordult és a karjaiba bújt. Didergő bátorsággal dugta nedves száját és orrát a férfi arcához.
– Várj – mondta az író –, várj. «Keserű és büdös – gondolta –, talán éppen ez a döntő.» Már evvel bajlódott. Ha megfoghatná, ha csak valami módon megfoghatná ezt a hangot… egészen tisztán hallotta. Egyetlen hang volt, egyetlen, vastag húron meghúzott gisz-hang. Ha ilyen tisztán ki tudná fejezni… Vagy ha nem is tisztán, csak akárhogyan ki tudná fejezni… Fülelt, szaglászott, – mit tud kipólyálni az emlékezés megfogható részleteiből, de körültapogatta a megfoghatatlant is, mind az öt érzékével dolgozott. Figyelmének csápjai százfelé ágaztak már és egyre osztódtak, szaporodtak; mindent a felszínen tartott, ami érzékletes, vagy akár csak egyedül számára érzékletes, mert ez meg igen fontos állványul szolgált az építkezéshez.
«Állvány, állvány, állvány, – gondolta. – Ide-oda lökdös s végül mégis csak, mégis csak le fog taszítani, a kővendég. Letaszít a hideg pokolba s az is hamisított lesz…» Megint hamisítványnak érzett mindent, szerelmet és írást, Sárika emlékét, Hanna csókját és önnön szavait. Lidérc-pofával hajlongott és vigyorgott feléje örökké az a gondolat, hogy élete legalján ingovány van. Meddig tarthatja magát? Meddig bűvészkedhet még csókkal és szavakkal az ingovány fölött? Szemfényvesztő utazás, szélhámosság, csaló kísérlet és hamisítás a műve, mindkétfelől. Hol van ő maga? Miért nem lehet soha jelen? «Igen, igen – gondolta –, jelen.» Elengedte Colt Hanna kezét.
– Várjál, – suttogta a lány felé, búcsúzás helyett. Hanna háttal állt az ajtónak, vállaival nekidőlve s a szeméből forrón tüzelt az a másik, igazibb pokol, amelyet jobb szó híján édes zavarosságnak nevezett Szebek Miklós. Hat lépésnyire volt az ő ajtaja a lány szobájától.
Hat lépést tett és kinyitotta az ajtót s nyitvahagyta. A szekrényéhez lépett, kölni-vizet keresett. A felső polcról leemelt egy papírlapot és sebtében néhány szót firkált rá. Ezt írta:
«A Belvárosban laktunk, egy kicsike szobában.»
Habozott, majd így folytatta:
«Szép verőfényes tavasz volt. A Koronaherceg-utcán már felöltő nélkül jártak az emberek. S a Calvin-téren és a vámházakon és a csepeli vasuti hídon is túlról, a Kamaraerdő felől, lassú kék-fehér szárnycsapásokkal közeledett a húsvét.»
