3.

Teljes szövegű keresés

3.
Kuli egyre jobban belemelegedett, verte a zongorát. Már egészen régi dalokat játszott, nem törődve a táncolókkal, akik közben ismét leültek a kerevetre.
Féléve, a télen találkoztak először, az előkelő társaskör kártyaszobájában. Az író ahhoz az asztalhoz vetődött, amelynél Colt Hanna minden este játszott. Szép lány – gondolta –, mit keres ez itt? Csakhamar kiderült, hogy a szép lány kemény kártyásmester, Miklós megnyugodott ebben. Vesztett azon az estén, s kifelé menet többen érdeklődtek a vesztesége iránt. Szokatlanul érdeklődtek. Kuli a gépkocsiban megmagyarázta: «Tudod, az a kislány. Azt tartják, hogy hamisan játszik. Marhaság. Ismertem az apját. Különben lehet. Mindegy.» A zeneszerző általában nem tekintette a társaskör tagjait igazán létező embereknek s különösen bohókás dolognak tetszett előtte, hogy mindenféle gondolataik és véleményeik vannak. «Tudomisén» – mondta. Miklós azonban felfigyelt.
Később egyszer együtt vacsoráztak valahol. Nagy társaság tolongott az ételek körül s az író megérintette Colt Hanna karját:
– Jöjjön, jöjjön. Keressünk egy asztalt.
Már indult is a tányérjával Kuliék felé s Hanna, aki másokkal volt együtt, felnézett, aztán mégiscsak utánaeredt. Miklós maga mellé ültette őt és egyenesen az arcába mosolygott. Délszaki ember volt ő, fiú, a nők rokona, ismerőse, testvérje és szeretője. Nem szólt hát, csak szeretettel mosolygott. De később nem sokat törődtek a kislánnyal. Hanna megszeppenve rágcsálta a kiflijét.
Nem, nem érezte magát elhagyatva itt, e nyurga, őszülő fekete fiú oldalán. Csak szerette volna, ha vele is beszélgetnek. Fészkelődött, s megnyugodott. Miklós cigarettát adott neki és datolyát. Ha beszéltek is pár szót, az író rendszerint ismét elfordult és már Kulinak válaszolt. El voltak merülve tárgyukba s Hanna nem vette észre, hogy Miklós fokozatosan berekeszti a vitát. Valamit hozzászólt a kérdéshez, hogy bekapcsolódjék. Az író feléje fordult, bólogatott, intett, és – minthogy még két mondatot akart Kulinak elmondani –, addig is, régi mozdulatával, rátette kezét Hanna jobbkezére, hogy ilyen szelíd testi kapcsolattal jelezze bajtársi, igenlő érzéseit, sőt erkölcsi és világnézeti helytállását, kettejük pártjának összetartozását, s még mindent, amit éppen csakis ez a testi érintés tudott kifejezni. A szó? És a szellem? Ez az író mindig is többre becsülte a testet, az anyagot. Azt tartotta, művek és könyvek helyett meg kellett volna fognia mindenki kezét, szemükbenézni és ilyesmit kiáltani: Ember! Ugy-e? – mert evvel a módszerrel feltétlenül pontosabban és döntőbben közölhette volna a közölnivalóit. Ámbár – mondotta – ez sem lett volna teljesen egyértelmű. «Mégis. legalább valami keveset megsejttettem volna velük.» Ha ezt mondotta, túlságosan is szerény volt. Keveset? Nagyon is sokat érthettek kemény, barna kezének gyengéd érintéséből a nők, itt és ott, a régi lányok, kik ott feküsznek mind, szerelmesen és tündöklőn, gyűrűző éveinek homokjában. Felesleges volt lekicsinyelnie műfaját. Éreznie kellett, hogy amint szelíden ráfektette kezét Colt Hannáéra, a lány a tarkójáig megremeg. Lehetséges, hogy a férfi mozdulata meghitt és baráti, de semmiesetre sem ártatlan. Nem lehetett ártatlan: már a vére is fulánkos volt, a vágytól örökké olajos. Vagy csak olyan volt, amilyennek a másik mindig érezni akarta?
«Hamiskártyás vagy, egyetlenem? – gondolta. – Hogyan csinálod? Nem a trique-re vagyok én kiváncsi, hanem a lelked bátorságára és isteni magányára. Hogyan csinálod? Mert te nem vagy ripacs, mint a többi tricheur, ezek a halacskák, akik körömszakadtig komédiáznak maguknak és gyengék, vagy a – hogyan mondják? – cápák, akik süketen úsznak lefelé a tengerben és még gyengébbek… Te a másik parton jársz, fehér homlokkal és ez csodálatos. Artemisz vagy te, vadászó istennő. Lásd, én csak halandó vagyok s legfeljebb félisten, de most el fogom engedni a kezedet, hogy mindketten újra kívánjuk ezt az érintést, s hogy megremegjen benned az édes, bűnös földi érzés, Artemisz…»
Egészen lázbahozta őt ez a gyémántfényű éles szó: Hamiskártyás. Artemisz lopva a kezére pillantott, amellyel most már egy szem cukrot ejtett a kávéjába. «Ugy-e ad nekem is» – szólt Miklós s a lány erre, miközben újra a cukorért nyúlt, kissé feleslegesen bólintott. Kuli, a zenész, felvont szemöldökkel nézte őket. «Hát igen, – gondolta, – ez megint szép kislány. Puha az orra, a vonásai még maszatosak. Bűvölöd-e már, Miklóskám? Egyen meg a fene.» Mert alapjában nagyon únta ilyenkor a barátját. Meddig tart még ez, hány esztendő még? Miklós így használhatatlan. Az volt a benyomása, hogy mindig ő az, Miklós az, aki jobban meg van bűvölve. Miért, miért nem, most, hogy nyárára lejött hozzá az író, eszébe jutott Colt Hanna s mégis meghívta neki, meglepetésül. «Mert marha vagyok» – gondolta. Vagy, talán így tovább marad Miklós. Vagy, essenek hát túl rajta. Kuliban volt egy ősi, szinte állati igény és kényszer: nem bírta, nem tűrte, hogy rosszul érezzék magukat körülötte, az emberek általában és Miklós különösen. «Persze – mondta az író – ez közönséges mindnyájunkban. Ezért van az, hogy a boldogtalanság bűn a többiek ellen…» Jól van, gondolta a nagy darab zenész, és verte nekik a zongorát.
Miklós már június elején megérkezett ez évben. Állandó szobája volt itt Kuli házában; néhány nyári ruhája, inge, két tenniszütője s ilyesmi egy tölgyfa-szekrényben állt, a régi nagy írógépje az asztalon. Az évek folyamán éppen elég kacatot hordott össze ebbe a szobába, hogy a magáénak érezhesse s helyét lelje a könyvek, kézelőgombok, a csorba szipkái és fehér vászonnadrágjai között. Egy héttel ezelőtt mégis, Kuli úgy látta, idegeskedni kezdett. Járkált fel-alá a kertben, lógatta a fejét. Kuli nyomban nálánál is idegesebb lett ettől. «Mi bajod?» – kérdezte. Attól tartott, hogy barátjára rájött a «bolondóra», s megszökik. «Semmi, nincs semmi bajom.»
– Unod magad? – faggatta.
– Nem, dehogy. Gondolkozom.
– Hát ne gondolkozz! – kiáltotta mérgesen. Még aznap meghívott egy féltucat embert, hadd legyen mozgalmasabb a ház. Miklós a vendégeket aztán tényleg únni kezdte. Kuli ingerülten vallatta őt:
– Most megint mit gondolkozol?
– Valamit akartam, nem tudom mit… Elfelejtettem valamit, mégpedig valami jó dolgot…
«Már megint bűvölet» – gondolta Kuli, s eszébejutott a hamiskártyás lány. Levelet írt és feladatott egymásután két táviratot. Aztán Hanna valóban megérkezett, s ezen csodálkozott is, nem is. Milyen fehér a nyaka – gondolta. – Bűvölet. Kuli kitartott önkényesen választott szavai mellett, melyek humorosak s egyben rugalmasan tág jelentésűek voltak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem