Rónay György: Sík Sándor • Sík Sándor összes versei
Rónay György: Sík Sándor •
Sík Sándor összes versei
Sík Sándor összes versei
Sík Sándor első kötete, – Szembe a nappal, – 1910-ben jelent meg. Karinthy ismertette a Nyugat-ban; gúnyorkás hangon emlegette a fiatal költő Ady mezében tetszelgő harsogó egészségét. Ma, az «összes versek» s kissé már az irodalomtörténet távlatából jobban látjuk e kötet helyét és értékét, mint annakidején a harcos kortárs. Ady ösztönzése félreismerhetetlen, – mint Babitsé is, A belülvalók mécse verseiben, 1912-ben, – az irány, a szellem azonban lényegesen más: A halál rokona ellenverse, A hajnal szerelmese, valóban egy az Adyéval határozottan szembenálló világ vallomása. A fiatal Sík Sándor mélyen katolikus líráját ma már el tudjuk helyezni a legújabb magyar szellem és irodalom történetének azon a vonalán, amelyen Szabó Dezső, Prohászka Ottokár, majd – túl a világnézeti válaszfalakon, – Kassák Lajos áll. Szabó Dezső «univerzális életzuhataga» nála «a dalos élet evangéliuma»; s viszonya a természethez, A Vág ritmusai ciklusban például, Szabó Dezső dinamikus természetérzésének, Prohászka Ottokár áradó természet-látomásainak, Kassák Lajos kozmikus pátoszának a párja. «Kitörő nagy erők, omló hatalmak, születő világok ritmusai» – akár Harsányi Kálmánnál, akár Prohászkánál, akár Szabó Dezsőnél… ez az észrevétel egyúttal a világnézeti rokonságára is figyelmeztethet, s arra is rávilágíthat, mennyivel mélyebben kell keresnünk a puszta világnézeti vagy politikai erőknél azt az erőt, amely az irodalmat, a stílust formálja.
A fiatal Sík Sándor a tizes években föltörő magyar dinamizmus költője. Ma már az is mind világosabb előttünk: nem egészen helyénvaló az a szemlélet, amely a modern magyar irodalmat a Nyugat íróira korlátozza s abban, ami a Nyugaton kívül, vagy éppen ellene volt, hajlandó csak maradiságot, epigonizmust, dilettantizmust látni. Ha az új irodalommal kapcsolatban a Nyugatról beszélünk, túl e hatalmas munkát végzett folyóiraton, oly összefoglaló fogalomnak kell vennünk, amelyben a folyóiraton kívül fölbukkant «új» is elfér. Bele kell helyeznünk Sík Sándor egész pályáját is, s hogy mennyire, csak most, összes versei megjelenése után eszmélünk rá igazán.
Meglepő, mennyire egybevágnak Sík Sándornál a fejlődés nagy ízei a Nyugat, e jelképes értelemben vett Nyugat fejlődésének ízeivel. Az egy vállalt pózban jelentkezés romantikus bemutatkozó mozdulatai és stílusromantikája után megindul bizonyos metafizikai elmélyedés, Sík Sándornál a katolikus, kegyelmi misztika felé. Azután a világháború és a forradalmak nagy megrázkódtatásai szembeállítják a költőt a közösség, magyarság és hagyomány nagy kérdéseivel. S a zaklatott évek után, szenvedések tisztítótüzében edződve, az író elindul a klasszicizálódás felé. Gondoljunk Babits két kötetére: Sziget és tenger, meg Az istenek halnak, az ember él címűekre, – s utána a két Sík-kötetre: a Csend-re (1924), meg a Sarlósboldogasszony-ra (1928).
Sík Sándor újabb versei már ez érett klasszicizmus jegyében állnak. Az olyan költeményekben, mint a Szegedi óda például, egyenesen a meglepetés erejével hat a nyelv, a szó- és mondatkötés hagyományosan klasszikus-magyar zamata, tömörsége. Ezzé érett a hajdani fiatal évek pátosza, a férfikor első fordulójának expresszionista zaklatottsága: nyelv, szó, mondat rejtett lehetőségeire építő, klasszikus emlékeket keltő nemes magyarsággá, ízesen tiszta lírává. Idézzük mutatóba a Szegedi óda két végső szakaszát:
Süss fel nap, jöjj fel nap, pusztai zarándok,
Melegítsen össze napkeleti lángod
Csírabontó melege!
Tőled eloszol tán az a nehéz árnyék,
Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék
Feketéllő fellege.
Melegítsen össze napkeleti lángod
Csírabontó melege!
Tőled eloszol tán az a nehéz árnyék,
Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék
Feketéllő fellege.
Jöjj fel, – ama lángnak sosetünő mása,
Mely most oly igérő tüzzel koronázza
A dómcsúcsi keresztet,
Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost!
Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost,
Ezt a napot szeresd meg!
Mely most oly igérő tüzzel koronázza
A dómcsúcsi keresztet,
Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost!
Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost,
Ezt a napot szeresd meg!
Hivalgó kiállások és hangos propaganda helyett nem méltóbb magyarság a hibátlan versek sejtetve is kiáltva intő vallomása? Sík Sándornak nincs szüksége rá, hogy hívei külön parcellát hasítsanak, melyben nagyságát igazolják. A jelzők fölöslegesek: költő, az igazak és hivatottak közül. Nemes, első szavától hű és tiszta költő, s műve nem «korszerű»: maradandó.
