Honti János: Császárné volt • Kósa János regénye – Cserépfalvi
Honti János: Császárné volt •
Kósa János regénye – Cserépfalvi
Kósa János regénye – Cserépfalvi
A római regények őseinek, a Quo vadis-nak és a Pompeji végnapjai-nak, ifjúkorunk jobb híján kedvelt olvasmányainak ál-pátoszán és fellengzőnaív stilizáltságán meg lehetett érezni, hogy iskolakönyvek szellemében fogantak az iskolakönyvek esemény-beszámolója alapján – ezek a regények maguk is olyanok, mint az iskolakönyv-illusztrációk. Az ember szinte látni véli a császárok szájába ceruzával berajzolt makrapipát és a matrónák ajkán az unalmas leckeórák ihletében kunkorított kackiás bajuszkát. Ezen túljutottunk: a császár-regények mai legnevesebb példányai, Robert Graves Claudius-könyvei már az ellenkező végletnél tartanak: a történelem tűnik el az elhatalmasodó humánum mögött. Azt a távlatot tartó és mégis emberi regény-képet, amelyet az ősi kelet kapott Thomas Mann József-regényeiben, a klasszikus ókor még nem találta meg irodalmunkban. Nem találta meg azt a képet, amely megmutatná, hogy hiába ugyanaz az emberi lélek és az emberi magatartás matériája minden korszakban, nem ugyanaz a megjelenése, a cselekvésmódja, nem ugyanazok a reakciói, hogy az idő is formálja az embert, ahogy az ember formálja az időt; nem találta meg azt az epikus megformázási módot, amelyben egyaránt megkapja megérdemelt szerepét és jelentőségét a korszakok változó tükre és az emberi alap-anyag ős egyformasága.
Ilyen öröklött terheltség súlyával kell Kósa János regényének megbírkóznia – és mindjárt kezdetnek meg kell mondanunk, hogy a rossz példák nyomasztó túlereje ellenére sikerült valami új színt hoznia a régi témakörbe. Ügyesen komponáló alkalmazásában a «trouvez la femme» örök mesterfogása ezuttal különösen jól vált be. Nero szerencsétlen feleségének, Poppaea Sabinának alakját emeli ki, köréje sző regényes, de soha nem valószínűtlen szerepet és cselekményt; abból a történeti adatból, hogy Poppaea, Neroval való házassága előtt, Otho felesége is volt, kikerekíti Galba és Otho lázadásának és trónrajutásának epikus hátterét, és a császárné személyének mintegy emanációjaként teremti meg a regény tulajdonképpeni hősét és fiktív elmondóját is, Héliust, a felszabadult rabszolga fiából lett császári főtisztviselőt, akit Poppaeával való – szintén regényes – szerelme kapcsol bele a történelem-adta eseményekbe és így a regény menetébe is.
Az egykorú elbeszélő fikciója sokban hozzájárul, hogy a belülről való szemlélés hangulatában maradhasson az olvasóval és kikerülhesse a történelmi lecke Skylláját és a kortalan humánum Charybdisét. Fínom tapintatra vall, hogy az epikus feszültségek és csattanó szituációk bő lehetőségeit Kósa nem aknázza ki annyira, amennyire a téma elcsábíthatná – helyes mértékkel megmarad ókori memoárírója szerepében és érezteti, hogy az aggastyán visszaemlékezéseiben nem a fordulópontok kidolgozása, hanem az események nyugodt láncolata kell hogy a vezető szólamot vigye. De az olyan igazán nagy mozgalmasságú pillanatokban, mint Claudius megmérgezése és a fiatal Nero császárrá választása, természetesen enged a matéria parancsának és megmutatja, hogy amit jó stílusérzékre valló mértékletességnek neveztünk, valóban az is, nem puszta gyöngeség – megmutatja, hogy meg tudja formázni a kirobbanó pillanatot is, nemcsak a tág összefüggéseket.
