Joó Tibor: Teleki Pál gróf halálára
Joó Tibor: Teleki Pál gróf halálára
Talán szokatlan, hogy ez a folyóirat, az irodalom és művészet szemléje, egy politikus megdicsőült árnyának áldoz. De a mi számunkra ő nem politikus, nem csupán a közügyek intéző férfia, sőt nem is csak államférfiú, még ha a legfenköltebb értelemben használjuk is ezt a szót. Praeceptor patriae-ként emlegetik. Ám ő még ennél is több volt. A szellem oly magas régióiba emelkedett, ahol a legnagyobb műalkotások fogannak. Mert ez az élet, amint előttünk áll, eltökélt és látszólagos páthoszmentességében, lezárva a véggel, amely aztán a tragikum és páthosz minden gátját feltépi a lélekben és már-már halálos erővel rázza meg, ez az élet olyan műalkotás volt, mint a legmagasztosabb írás és zene, ami valaha a csekély emberi lény szellemi és erkölcsi erejét akarta megmutatni. Ez az emberi élet az ember fölé emelkedett. Az utolsó órában. De nem csoda-e és nem hallatlanul felmagasztosító tudat – s parancsa a példának –, hogy hord emberi lelket ez a föld, amely mégis föléje tud emelkedni és legyőzi, hogy a szellem, a Lélek, az Ige megvalósuljon?
A történettudomány egykor meg fogja vizsgálni ezt a kort is, szemlét tart szereplői felett és meg fogja ítélni Teleki Pál gróf magyar miniszterelnök jelentőségét is. A motivumokat is megelemzi majd, amelyek végső tettére késztették. Nem tudhatjuk, mit ír a jövő histórikusa. De bármit ír, arról szólnia kell, hogy ez a sors mily tipikusan magyar sors. Ez az államférfiú, aki kimondhatatlanul nehéz időkben kimondhatatlanul bölcsen kormányozta országát és vezette nemzetét, procul negotiis tudós kutató és buzgó professzor akart lenni. Megvoltak benne a nagy államvezető képességei, de ő nem ezeket, hanem más hajlamait akarta követni szívének, melyek a tiszta, elvont igazsághoz és az ifjúság hajlékony lelkéhez vonták. De egy család hagyományai kényszerítették, egy családé, melynek tagjai közül mindig ott állt egy vagy kettő a nemzet sorskerekénél, mert, hajlamból vagy hajlam nélkül, tudniok kellett és tudták is, hogy e nemzet felelősei közé hivattak el. Pál gróf is, e családfa legmagasabb és legteljesebb hajtása, ezt a kemény kötelességet érezte nemzete iránt. És a végső órában ő maga volt a nemzet. Az volt és marad, akit egy régibb kor a nemzet őrlelkének nevez. S talán csak nálunk, magyaroknál eshet az meg, hogy egy sors, melynek hordozója egészen más utakon szeretne járni, így alakul. Kevesen vagyunk, s kevesen vannak «jobbjaink», nem engedheti meg sorsunk, hogy szívük vágyát és hajlamukat követve a maguk útját járják csupán, a tiszta igazság, a tiszta szépség, vagy az elvonatkozott belső élet útját. Így lett szabadsághős és fejedelem Rákóczi Ferenc, így tért a politika útjára Széchenyi István és így Teleki Pál is. Vállalniuk kellett az elhivatást. És vállalniuk a száműzetést és pisztolygolyót.
Bizonnyal nem azért követte el, mert el akart menekülni, mert elutasította a felelősséget. Tette a teljes felelősség vállalása volt.
Most fekszik meggyötört gyenge teste kint a földben, amit – nem gyűrhetjük le ezt a gondolatot – annyira ismert és szeretett. Egy nemzet állja körül. Egy egész nemzet. Mert valamikor aszerint fogják megítélni a magyart, mit érzett ennél a sírnál. A hívő a szentek hamvától gyógyulást vár. Az övétől egy egész nemzet várja a csodát. Máris legendák övezik alakját.
