Boldizsár Iván: «Nemes ponyva» és a középosztály igénye…
Boldizsár Iván: «Nemes ponyva» és a középosztály igénye…
Mi akadálya volna annak, hogy nálunk is kialakuljon a filléres klasszikusok és jó könyvek kiadói rendszere? – kérdezte Tolnai Gábor szép és fontos kis cikkének végén. – Azt hiszem, semmi – adta meg rá a feleletet. Kevesebb lelkesedéssel, de több realizmussal és néhány tapasztalattal így kellene felelni: nagyon is sok. Könyvkiadóink kezdeményező lépése Tolnai véleménye szerint egyik napról a másikra megvalósíthatná a francia példát: ott olcsó a klasszikus és drága a detektívponyva. Tegyük fel, hogy komoly kiadóink valóban megteszik e kezdeményező lépést, olcsón újra kiadják a klasszikusokat és – erről Tolnai cikkében egyébként nincsen szó – más jó és értékes könyvet is. Ettől a vérbeli ponyva, az aljirodalom ára még mindig 10 fillér és 1 pengő között maradna, hiszen ezek árának megállapítása nem a komoly kiadóktól függ. Egészen külön ponyva-gyárak dobják ezeket futószalagon az utcára, egyiket-másikat nagy napilapok anyagi és erkölcsi támogatásával. A filléres konkurrencia tehát megmaradna, de végeredményben nem ez a döntő mozzanat.
A kérdésnek két ága van: másként kell a nemes ponyva dolgához falun és ismét másként a városban hozzányúlni. A nép számára készülő egészen olcsó könyvekről sok szó esett az utóbbi időben, de teljesen elhanyagolták a középosztály könyvellátásának kérdését. Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő, nagyon is vázlatos gondolatsorban nem az intellektuelekről beszélek, hanem az egész középosztályról. A kettő korántsem azonos, bár nálunk gyakran összecserélik. Az intellektuelek vékony réteg, úgy aránylik a középosztályhoz, mint a jégpáncél a Duna vizéhez. Az intellektuel megveszi a könyvet, ha télikabátját kell is zálogba tennie. A középosztálybeli is vásárol könyvet, modern regényt legfeljebb két pengőig, sok szerelemmel, együgyű erotikával és filléres detektívponyvát. A legtöbb budapesti utcai ujságárus ponyvakölcsönkönyvtárrá alakult át: negyven fillérért adja a pengős regényt és húsz fillérért kiolvasás után vissza is veszi. (Jól tudom: magam is gyakori üzletfele vagyok az egyiknek, hiszen a jó detektívregény néha erős feketekávéval ér fel.) Nem is a detektívregényolvasás a baj, hanem az, hogy középosztályunk nagy része ma csak detektívregényt és szerelmetes «koktélt» olvas (a limonádé szó már nem egészen megfelelő). A ponyvaolvasás elterjedtségének megállapításához nem kell statisztika és tudományos búvárkodás, elég egy délutáni séta ujságpavillonok és «standok» között, végig a városon, és némi kérdezősködés ismerősök körében.
Annak, hogy éppen a mai időben lendült így fel a ponyvaolvasás, meg lehetne találni a tömeglélektani és a társadalmi okait. Gazdasági és politikai válságok, háborúk, egyéni és közösségi bizonytalanság elől menekülés egy idegen izgalomba és a boldog elernyedésbe, amikor legalább itt elnyeri a jó a jutalmát és a gonosz a villamosszékét. Meddő panasz tehát a detektívregények és a vadnyugati halálvágták káros hatását újra meg újra emlegetni. Ezzel a való helyzeten nem változtatunk.
Tolnai felveti a kérdést: van-e a klasszikusok olvasására nálunk igény? Tetszetős, de könnyelmű dolog volna egyszerű igennel felelni. Az átlag-középosztálybeli ember nem érzi múlhatatlan szükségét annak, hogy nemzeti klasszikusainkat olvassa. De igen élénk vágy él benne, hogy Zrinyi, Mikes, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Kemény, Arany, Jókai, Ady meglegyen a könyvespolcán. Úgy érzi, ezzel tartozik műveltségi színvonalának és társadalmi helyzetének. Véleményem szerint – s nézetemet hatesztendős középosztály-szociográfiai munka tapasztalatai támasztják alá – ezen a ponton kell a kérdést megragadni. Nemcsak olcsó, de ízléses, mutatós könyvet kell adni. A Magyar Könyvtár, Olcsó Könyvtár puhafedelű, egészen vékony papírra nyomott füzetei ma a legértékesebb tartalommal is célt tévesztenének. Nem mutatnak semmit, nem «könyvek», nem lehet őket a polcra állítani.
Ez a látszólag gyerekes szempont nagyon fontos szerepet játszik, s nem is olyan naiv. Akár mindennapi kenyér a könyv az embernek, akár ritkán csipegetett aprósütemény: jobban szereti kézbevenni, olvasgatni az olyan könyvet, amelynek formája, tartása van, nem szakad be a bordája és nem válnak szét az ívei. Tízszeresen fontos ott, ahol a könyv nem elsődleges szerepet tölt be, hanem többé-kevésbé berendezési tárgy… A nagy kiadók részletügynökei tanuskodhatnak arról, mekkora fontosságú egy-egy könyvsorozat megvásárlásánál a kötés színe, a kötet ízléses kiállítása. Ezt a mozzanatot nem szabad elhanyagolni akkor, ha klasszikusok olcsó kiadására, de még inkább terjesztésére gondolunk. Hasznosítsuk a magyar középosztálynak ezt a megbocsátható gyengéjét! Öltöztessük (ó, jámbor szándék!) a kiadandó klasszikusokat ízléses, mutatós, fínom köntösbe, hogy aki látja, kedvet kapjon a megvételére, még akkor is, ha esze ágában sem volt ezt a könyvet elolvasni.
Keménykötés túlságosan költséges, de még talán a német Insel- és az angol Zodiac-könyvek bájosan színezett erős kéregpapírkötése is. A kartonkötés azonban nem drágítja meg annyira az előállítást, hogy az olcsó árat veszélyeztesse. Példa már van is: a Franklin «Magyar Könyvek» című, nemrég indult sorozata, amely kis zsebbevaló formátumban, kemény kartonborítékban, vidám, kétszínű, művésszel rajzoltatott címlappal minden igényt kielégít s ára még az ötven fillért sem éri el.
A klasszikusok olvasására a középosztályban nincsen tehát határozott igény, de van a megszerzésére. Ha a «nemes ponyva» nem gyűrődő füzet, amely megvétele után elbujik egy fiók mélyén, hanem könyv, amelyet az ember odatehet a polcára, talán azt is lehet remélni, hogy egyszer odanyúl érte és elkezdi olvasni a klasszikust. Nem várhatunk, míg a szélesebb rétegekben is jelentkezik az igény: nekünk kell kiváltani. S ha a könyvkiadás kérdéseiről beszélünk, ne felejtsük el a kiadók aranymondását: «A könyvet nem veszik, hanem eladják».
Egyébként a Tolnai Gábor cikkében felvetett téma ezáltal koránt sincs kimerítve. A kérdés ugyanis nem az: «Ponyva, vagy klasszikusok?», hanem talán inkább ez: «Ponyva vagy jó magyar irodalom ponyvaáron?»
