Jékely Zoltán: Tasso tölgyfájához
Jékely Zoltán: Tasso tölgyfájához
Vén korhadt rönk, te láttad még a Költőt,
valaha víg sátrad alatt pihent.
itt ült bíz ő, a gáncstalan lovag,
ki úgy hordozta lobogó szivét,
mint égő fáklyát városokon át
és ciprusos nagy útakon, hol gyilkosok
és gyönyörü hercegnők lesve-lesték –
valaha víg sátrad alatt pihent.
itt ült bíz ő, a gáncstalan lovag,
ki úgy hordozta lobogó szivét,
mint égő fáklyát városokon át
és ciprusos nagy útakon, hol gyilkosok
és gyönyörü hercegnők lesve-lesték –
Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél!
Ilyen volt! ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
táplálták tejjel, mézzel és kenyérrel,
míg fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ilyen volt! ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
táplálták tejjel, mézzel és kenyérrel,
míg fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ötszáz esztendő motoszkál tebenned,
de életnek nincs már szikrája sem;
ki önmagad bölcsője voltál,
koporsója vagy most önmagadnak.
Még három év, még négy talán,
és szerteporlasz, drága, szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
de életnek nincs már szikrája sem;
ki önmagad bölcsője voltál,
koporsója vagy most önmagadnak.
Még három év, még négy talán,
és szerteporlasz, drága, szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
Hallod-e még az ismerős harangszót,
mely valaha a költőt is temette
s emlékszel-é a fekete menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
vaj egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor itten várta a kegyelmet
a szegény, futóbolond lovagi költő?
mely valaha a költőt is temette
s emlékszel-é a fekete menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
vaj egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor itten várta a kegyelmet
a szegény, futóbolond lovagi költő?
Ó, hány tavasz, ó hány bús emberöltő
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte nevét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos –?
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte nevét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos –?
S most édes Napban fürdik lent a Város,
a Gianicolon lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy;
Taliarchus a rossz telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!
a Gianicolon lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy;
Taliarchus a rossz telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!
