Május 17.
Május 17.
Búcsúebéd Ph. D.-vel. Jól ismeri Magyarországot. Mégiscsak érdemes akármilyen áron függetlennek lenni! Embertelen árat fizettünk érte, az ország kétharmadát. De ha bánni tudunk vele, megérte. A széttépett országtestet valahogy majdcsak összerakjuk, de szabadság nélkül az ép is tetszhalott. Vigyázzunk a szabadságra, csak ez a becsületünk. Idegen barátaimtól tudom. Egy magunkfajta francia ember és magyar ember 1910-ben nem beszélt volna ilyen tájékozottan s egyenrangún a csonkítatlan, de félig függő Magyarország dolgairól.
"C'est un Mac-Mahon, qui a réussi", mondja találón Horthy Miklósról. Mac-Mahon egy időben Franciaország legjobb katonája volt, Malakov, Magenta, Solferino az ő haditette. A második császárság bukása után a kijózanodott Franciaország megválasztotta köztársasági elnöknek. Mac-Mahon hívő katolikus és ír nemes volt. Az maradt az elnöki székben is, s a harmadik köztársaság eleinte egy alkotmányos királysághoz hasonlított. De az 1877-es választás után Gambetta csapásán a kispolgári radikalizmus nyomult a törvényhozásba. A földbirtokosok és patríciusok kimaradtak, Mac-Mahon elkedvetlenedett, s két év múlva lemondott.
A mi Mac-Mahon marsallunknak "sikerült", kézben tartotta az országot, úgy vigyázott a szabadságunkra, mint egy jó katona a hadsereg szellemére.
*
Sorbonne utca 8. A földszinten egy kínai étkezde tengődik. A helyén volt Péguy szerkesztősége s boltja. Átellenben a Sorbonne sötétlik. Péguy valósággal a küszöbére költözött, kicsi fészkével a szellemi fellegvárra tapadt. Megtagadta, s tovább imádta. A kiugrott írástudó hitvitára hívta ki világi egyházát. De az egyház feleletre sem méltatta. A nemzet tanítója akart lenni. De a nemzet nem is tudott róla, egy ország helyett néhány barát ült Péguy iskolapadjában. Kosárfonók ivadéka s egy özvegy parasztasszony fia volt, nagyúrnak: néptanítónak szánták! "A köztársaság fekete huszárjának, a szigor fekete huszárjának, a köztársaság lelencének." Lilacsíkos, fekete néptanítói egyenruhára vágyott, s a szó kis kezdőbetűjét nagyra változtatta: Néptanító volt. Szocialista volt és hazafi, szabadgondolkodó és katolikus, forradalmár és militarista. A franciák untak eligazodni rajta, az Egyetem lenézte. Szökött papja, eretnek fia volt! Csak halála után derült ki a tanítás, az ellentmondások közös értelme. Péguy visszaszerezte a francia léleknek a székesegyházakat, a keresztesháborúkat és Szent Johannát. Kimaradt az Ecole Normaleból, de egy emberöltő múlva a főiskola titkára a Chartres-i templomhoz gyalogolt az emléke után, mert az ország halála után végre tanítójává fogadta. Szenvedélyesen vágyott nem a sikerre, hanem a hallgatókra. A túlvilágról meghallgatták. A marnei csata előestéjén esett el Villeroynál, közel ahhoz a helyhez, ahol Bossuet püspök volt, s Lafontaine született.
Megállok az emléktábla alatt. Úgy tudom, az ötödik vendéglős kísérletezik az étkezdével. Szigorú házi istenek büntetik a szentségtörőket.
Volt egyszer egy nyár, fojtott nyár, riadalmak nyara, mint a mostani. 1905-ben. Minden órára várták a háborút. Ettől a nyártól kérek most útbaigazítást. Péguy felel, Gonzaga Szent Lajosra emlékeztet.
Gonzaga Szent Lajos – írta Péguy 1905-ben – papnövendék társaival labdázott. Egyszer csak eszükbe jutott egy régi szemináriumi játék: mi lesz, ha jön a világ vége? Az egyik lelkigyakorlatra, a másik imára, egy harmadik önkínzásra, s valamennyi bűnbánatra gondolt, Szűz Máriának, s a maguk szentjének ajánlották magukat. Gonzaga Szent Lajos azt mondta: én tovább labdázok.
*
A Pont des Artson búcsúzom. Néhány hete a Poniatowski hídon erre a folyóra gondoltunk: "sous le pont Mirabeau coule le Seine et nos amours…"
Egy kézilámpás imbolyog felém. Most ül a hídfőhöz kis lámpával a kezében Wilhelm Hauff hősnője: a Pont des Arts-i kolduslány. Hauff a Szajna-hídon, Hölderlin a Dordogne partján, Rilke a Jardin des Plantesban…
Érzem, hogy székely véremet a bennem keringő germán vér hajtja sebes szerelemre e katolikus városért.
