Június 25.
Június 25.
Genova. Szitál az eső, a jeges szél minden sarkon megtaszít. Ólmos felhők rohantak a karzatos öbölre. Hét vagy nyolc karzat felhőkarcoló házakból: ez a genovai öböl. Fogvacogva betértek egy bárba, a kávé méregerős, már az illata megrészegít. Szabadság és Búcsú vitorláit csapkodja, paskolja bennem a szél. Felbőg egy hajókürt. Egy kosár tengeri szörnyet visznek a bárajtó előtt. Elindulok utána. Keskeny, mély utcák hívogatnak, a paloták háta szurkos sikátoroknak támaszkodik, együtt izzadják a salétromot. Hirtelen besötétül, roskadt bolthajtások alatt járok. A halcsarnoknál egy foltos, ferde ház legfelső emeletén kikönyököl valaki. Valahol a tizedik emeleten. Nézi a szürke tengert.
Egy hontalanra gondolok, aki könnyen magam lehetnék. Ott fönn, az elhagyott ablakban. De én vigyáztam veszélyes ösztöneimre, testvérgyilkos dühvel fojtogattam őket. Érdemes volt? Fújj, szél, rázz, ahogy bírsz! Visszanézek a könyöklőre egy elveszett ember, egy titkos dúvad sorsát kutatom. Vajon hamarabb őszültem volna? Lenne mit ennem? Megvarrnák a szakadt ingem? És készülnék valahová? Valaki után? Utánad, rettentő szenvedély, akit sosem mertem követni?
A férfi nézi a tengert. Még pár lépés a legközelebbi utcáig, s örökre eltűnik.
