Június 22.
Június 22.
Firenze. Tíz érces ütés zuhan le a kőpártáról. Fegyver csattog, vagy óra üt? A fogasom kovácsoltvas. Félelmes város, fegyver a párnája, kő a derékalja. Óriási patkányfogó, a királyok fegyveres kísérettel is kétszer meggondolták, amíg elfogadták a szíves hívását. A vendégei folyton hátranéztek, mint egy barlangban, s föl-föllestek, mint egy szurdokban. Dicsőség volt bejutni, de öröm kikerülni!
Hideg, csillagos az ég, csak a színe nyári. Szemközt a Spini-Ferroni palota. Szédelgek, mire szemem a kőcsipkés párkánytól a lábáig ér. Ilyenforma sasfészekben lakom én is, a két ház friss korában valószínűleg hadilábon állt. Jobbkézre Ammanati hídja: a Santa Trinitŕ. Amott messzebb a Bartolioni-palota. A tér közepén egy gránitoszlop Caracalla termáiból. Oldalt, a Santa Trinitŕ templomban Medici Lőrinc mosolyog Ghirlandaio falképén. Erkélyem alatt vitatkozott hajdan egy szép szál őszülő férfi egy homályos Dante-szakaszról. Mindennapos mulatság volt ez a firenzei utcán. Kiálltak a bolt elé Dantéról beszélni. Talán Buonarotti megfejti? – mutatott a magas ember egy arramenőre. De a megszólított gúnyra vette a dolgot, szitkot, tajtékot fröcskölt. Méghogy a magas ember beszél, aki minden szobrát csúful abbahagyja! Vagy ki látott már szobrot Leonardo de Vincitől? Így támadt Michelangelo az erkélyem alatt a szép szál ősz emberre, aki Leonardo volt.
Lemegyek az étterembe. A borát hangzatos helyen szűrték: San Casciano Val de Pesamban. Valamikor Machiavelli szőlője volt, figyelmeztet a vendéglős. Istenemre, ez már sok a jóból!
