Cs. Szabó László: A tóparti kisértet
Cs. Szabó László: A tóparti kisértet
Félszemem a Szavojai hegyeken, félfülem a francia szomszédokon. Másik szemem megszokottan követi a ceruzát. Alkonyfényben szenderegnek a fák, most jön a hajó Veveyből. Dúl a harc a szomszédaim közt, fele Vittel-párti, fele Vichyre esküszik. De a telhetetlen Eris istenasszony egy harmadik almát is dob a civódók közé. Valakinek eszébe jut Bagnčres de Bigorre. Ott lehet csak igazán enni! Most aztán mindjárt késremennek. Kigyúlnak a szavojai hegyek, a hajó már Genfnek tart. A ceruza átsiklik a harmadik oldalra. Egy óra múlva elkészülök az írással.
hirtelen egy emlék száll a kezemre, fülembe súg egy halottról. A kéz lassul, megáll, a suttogó emléket hallgatom.
Tíz év előtt egy fiatalember lakott a szomszéd városkában. Reggel megfürdött a tóban, aztán nekiült dolgozni. Egyenesen nagy ihletőjére, a Dent du Midi havas csúcsára látott. Valami csodaszépet akart írni, fiatal szívét fölajánlotta egyetlen ív papírnak. De a papír húzódik ekkora áldozattól. Besötétedett s a fiatalember még nem jutott el az első mondatig. Kiírott, ledöfött, szecskává aprított kitörések feketélltek a csúfondáros papíron. Verejtékezve, kimerülten, útálattal, megszégyenülve fölállt s kiment a tópartra. Megint elpocsékolt egy napot.
Négy hétig pusztította a nyarat. Elfeledkezett a tóról, a havasról, sápadtan kerülgette a lesült embereket. Fogvicsorgatva, sírásig dühödve, konokul ült az ablakon s valami gyönyörűt akart írni. Négyheti erőlködés után eljutott az első mondatig. "Boldog, aki nem érti környezetét, legalább munkájára roskad, mint a legbölcsebb szülőföldre.„ Ezt vitte magával a szörnyű hotelszobából.
Még visszatart az emlék, de a ceruza már elindult. A franciák oszlanak, lila felhőfodor nyugszik a szavojai hegyeken. Már megtanultam, hogy csak szótól szóig futhatunk, mint fától fáig az ollójátékban. Fukar, apró adagokban adom a szívemet a papírnak, így talán elfogadja. Megtanultam írni. Vagy legalább is elindult a ceruzám.
