Nagy Lajos: Tolsztoj és Rachmanova
Nagy Lajos: Tolsztoj és Rachmanova
Hónapokon keresztül egész irodalmi közvélemény alakult ki, amely szigorúan elitélte Alja Rachmanovát a Tolsztojról írt Halhatatlan szerelmes című regénye miatt. Lapok és folyóiratok forgatása közben lehetetlen volt elkerülni a cikkeket, melyekben írók tiltakoztak a nagy író leleplezése ellen. (Maga a könyv kiadója hirdetéseiben cinikus üzletiességgel hivatkozott a megrovásokra.)
Nem szeretem ezeket a goromba cikkeket, különösen az nem tetszett bennük, hogy íróik Tolsztojt mint kartársukat védték, valami ilyen hozzáállással: mégis csak disznóság, hogy valaki valaha is rólunk ilyen diszkrét adatokat hozzon nyilvánosságra. A cikkírók pártossággal is megvádolták Rachmanovát, miközben ők maguk mintegy célnak tekintették, hogy minél elfogultabbak legyenek a "kollégájuk„ javára.
Ilyen cikkek sorozata bírt rá, hogy most már, a per lezajlása után, magam is megszerezzem a híressé vált könyvet s elolvassam. Hátha valamit el lehet mondanom — Rachmanova javára. Legalább annyit, hogy a valóság feltárása írói feladat, még akkor is, ha az a valóság történetesen egy nagy ember élete. Azután: egy ember élete, bárkié is, mindig tele van oly megnyilatkozásokkal is, amelyek a konvencionális gondolkodás számára megbotránkoztatóak, az író azonban nem köteles a konvenciókhoz alkalmazkodni, sőt minél inkább író, annál kevésbé alkalmazkodik azokhoz; egészen bizonyos, hogy ha akár szentek fantáziáit, álmait leírnánk, de akárcsak a viselt dolgaik közül is válogatás nélkül mindent, az adathalmaz megborzongatná a közönséges embert. Igen, a közönséges embert, azt, aki a jelenségeknek csak eszményített, szóval hamis képét tudja elviselni.
Rachmanovát, könyvének elolvasása után, nem is marasztalom el azokban a bűnökben, amelyekkel kritikusai megvádolták. Rachmanova nem tehetségtelen író, még inkább ügyes és rutinos, könyve azonban rossz. Mert — nem volt hivatottsága ahhoz, hogy Tolsztojról írjon. Ötszáznyolcvan oldalas könyve annyi tényközlést tartalmaz, amennyi elférne húsz oldalon. A többi mind beszélgetés, vagy elmélkedés, még pedig úgy, hogy Tolsztoj beszél, vagy elmélkedik. És Tolsztoj azt mondja, illetve "elmélkedi„, amit Rachmanova gondol. Ez azután az, ami borzasztó. Oly borzasztó, hogy a Tolsztojra ráfogott gondolatok még a leíró részleteket is megfosztják hitelességüktől, legalább is azokat, amelyek Tolsztojjal közvetlenül kapcsolatosak. Még a leírások is csak addig érvényesek, amíg csupán annyit mondanak, hogy például: "a hold fehér fénnyel borította el a nyírfákat„, de rögtön jogos a kétely, mihelyst ilyesmi következik: "Moszkva! Lev Nikolájevics észre sem vette, mikor érkezett meg a városba„. Hátha észrevette? Mert most már az olvasóban dúl és helyesen dúl a buzgalom, hogy az író, azaz Rachmanova, minden szavába belekössön.
A beszélgetések tömegéből idézek néhány elrettentő részletet:
"Ha cárnő leszek, mindig csak ilyen kis kocsiban akarok ülni! — kiáltja (Szonja) és felemeli kis kezét.„
"És én egész életemen át az én cárnőmnek akarok szolgálni — kiáltja diadalmasan Lev Nikolájevics.„
Vagy:
"Szonja, Szonja, bocsáss meg nekem mindenért! Kell, hogy megértsél! Egyedül nőttem fel, nehéz, komor természetem van, kínoz a tehetségem teremtő ereje.„
Bármely egyszerű kis jelenet a mi számunkra csak így lehet valóság, például: És ekkor belépett a szobába Tolsztoj. Rachmanovának, a nőnek, lelke azonban más… hogyan is mondjam?… más húron pendül. Neki ez így az igazi:
"És ekkor belépett a szobába a gróf.„
A gróf, az ő nagybirtokával és egy-két moszkvai, szentpétervári házával.
